Habár a januári palesztin parlamenti választásokat nagy fölénnyel megnyerő Hamász küldöttei márciusban átfogó körutat tettek az arab országokban, az utóbbiak nem sietnek pénzügyi mentőövet nyújtani a palesztin kormánynak. Utóbbit roppant kellemetlenül érintette, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok befagyasztotta a Palesztin Hatóságnak folyósított, évi több százmillió dollárra rúgó segélyeket, miután a Hamász változatlanul a céljának tekinti Izrael elpusztítását.
CSODÁLAT ÉS UTÁLAT KÖZÖTT
Három évvel ezelőtt az Arab Liga 22 tagállama határozatot fogadott el. Ennek értelmében mindannyian elismernék Izraelt, és hajlandók volnának békét kötni vele, ha a zsidó állam kivonulna az általa 1967-ben megszállt összes területről. A januárban hatalomra jutott Hamász azonban elutasítja a 2003-ban megfogalmazott kompromisszumot, és arra sem hajlandó, hogy elismerje a korábbi (Fatah vezette) palesztin kormányok és Izrael között létrejött megállapodásokat.
Az arab országok lakosságának jelentős része csodálja a Hamász kemény magatartását. A közel-keleti térséget hatalmába kerítő vallási buzgalom erősödésének hatására tisztelettel adóznak a Hamász iszlámista ideológiájának is. Sokan kárörvendve figyelték a Hamász szekuláris vetélytársának, a Fatahnak a januári választásokon elszenvedett megalázó vereségét, mert abból mintegy figyelmeztetést véltek kiolvasni saját korrupt és monopol helyzetű kormányuk címére.
A fenti érzelmekre építve tett körutat márciusban egy Hamász-küldöttség számos arab országban, támogatást kérve a testvéri államoktól. Ennek során azzal érvelt, hogy Izrael egyoldalú politikája megtorpedózza a közel-keleti békét célzó arab erőfeszítéseket. A delegáció útját áradozó vezércikkek kísérték az arab sajtóban; szerzőik képmutatónak nevezték a Nyugat kormányait, amelyek demokratizálást kérnek számon az arab országoktól, ám nem hajlandók elfogadni a demokratikusan lezajlott palesztin választások eredményét, a Hamász hatalomra jutását.
Csakhogy az arab kormányzati hivatalokban - a sajtóval ellentétben - utálattól ellenségességig terjedő érzelmek tapinthatók ki a Hamásszal szemben. Egyes országok - például Egyiptom és Jordánia - nyugalmat akarnak a határaik mentén; egyúttal rettegnek minden olyan fejleménytől, amely bátorítást nyújthatna saját, erős iszlámista ellenzéküknek. Jordánia néhány évvel ezelőtt kiutasította a Hamász több vezetőjét, majd a rendőrség szétvert egy állítólagos Hamász-tagokból verbuválódott fegyveres bandát. Ennek nyomán a hatóságok lemondták Mahmúd Zahar palesztin külügyminiszter Ammánba tervezett látogatását.
ARAB KONSZENZUS, HAMÁSZ NÉLKÜL
Egyiptomi politikusok ugyan hajlandók voltak fogadni a Hamász küldötteit, ám bizalmas körben azt a nézetet képviselik, hogy a Hamászt mindaddig elutasítóan kell kezelni, amíg el nem ismeri Izraelt, és nem tesz hitet a korábbi egyezmények tiszteletben tartása mellett - írta a The Economist.
A Perzsa-öböl gazdag királyságai kevésbé érzik fenyegetve magukat a Hamász radikális ideológiája által. Mindazonáltal ők is belefáradtak már az elutasítás politikájába. Szaúd-Arábia például nagylelkű támogatója volt a múltban a palesztinoknak, és a királyi család tagjai szívügyüknek tekintik az iszlámista mozgalmak céljait. Csakhogy a Szaúd nemzetség tagjai előnyben részesítik az iszlám reakciós, vahhábita válfaját a Hamász modernebb, republikánus felfogásával szemben. Ráadásul gyanakvó szemmel figyelik a Hamász szoros viszonyát Iránhoz, amely a maga részéről szintén igényt formál az iszlám világon belüli vezető szerepre - vagyis vetélytársa Szaúd-Arábiának.
"Persze, hogy vannak a pénzügyi támogatásnak emberi vonatkozásai is - magyarázta a kormányzati hozzáállást egy Öböl-menti arab állam minisztere. - Ugyanakkor viszont az arab államok között konszenzus alakult ki a (közel-keleti kérdés) békés megoldásáról, ezért azt szeretnénk, ha ehhez a Hamász is csatlakozna."
Még Szíriát is, amely pedig évek óta nyújt menedéket a Hamász Palesztinán kívül élő vezetőinek, hullámzó viszony fűzi a radikális palesztin szervezethez. Damaszkusz ugyan úgy véli, hogy Palesztina szempontjából nagyszerű dolog volt az iszlámista mozgalom győzelme a parlamenti választásokon. Ugyanakkor Szíriában továbbra is főbenjáró bűnnek számít a puszta tagság a Muzulmán Testvériségben - amelynek a Hamász az egyik tagszervezete! A Muzulmán Testvériség szíriai csoportjának egyik száműzetésben élő vezetője nemrég csatlakozott a szíriai ellenzék más képviselőihez, s együtt jelentették be: közös frontot hoztak létre Bassár al-Aszad elnök megdöntése céljából.
A palesztinoknak ma nem ígéretekre, hanem leginkább pénzre van szükségük. Márpedig éppen a finanszírozás kérdése az, amelyben a legegyértelműbben megmutatkozik az arab rezsimek kétértelmű magatartása. Zsarolásként ítélik el azt, hogy a Nyugat nem hajlandó pénzt folyósítani a Hamász vezette kormánynak, illetve, hogy az Egyesült Államok közbelépése meghiúsítja a bankokon keresztül történő átutalásokat. Ugyanakkor enyhén szólva is fukar kézzel mérik a Palesztin Hatóságnak címzett anyagi segítséget.
A palesztin tömegek fokozódó nyomorúságát látva iszlámista csoportok gyűjtést indítottak magánadományok fogadása és továbbítása céljából. E felhívások hallatán, valamint látva azt, hogy a nem arab Irán 50 millió dollárt ígért a palesztin kormánynak, egyes arab államok is észbe kaptak: Katar 50 millió, Szaúd-Arábia 90 millió, az Arab Valuta Alap pedig mintegy 50 millió dollár segélyre tett ígéretet. Ám a márciusban tartott arab csúcsértekezleten a kormányok csupán arra voltak hajlandók, hogy fenntartsák a palesztin kormánynak ígért korábbi pénzügyi segítség szintjét. Az Arab Liga átutalási kísérletei, amelyekkel megpróbálta megkerülni a Washington retorzióitól tartó bankokat, eddig vajmi kevés eredményt hoztak.
A közel-keleti béke előmozdításán fáradozó nemzetközi kvartett (Egyesült Államok, Oroszország, EU, ENSZ) májusban New Yorkban tartott találkozójának alkalmából egyiptomi, jordániai és szaúd-arábiai diplomaták erőteljesen érveltek a pénzügyi blokád lazítása mellett. Egyelőre azonban az arab kormányok alighanem úgy érzik, hogy fel kell sorakozniuk az Egyesült Államok politikája mellett, amelynek célja a Hamász sarokba szorítása.
Kérdés azonban, hogy ez a taktika célra vezető-e. A fundamentalisták fő érve Izrael és a vele kötött megállapodások ellen éppen az, hogy ez a politika - amelyet Jasszer Arafat palesztin elnök és az általa vezetett Fatah követett - végső soron nem vezetett sehova. Ma a palesztinok rosszabb tárgyalási pozícióban vannak, mint az oslói folyamat előtt.
"Arafat elismerte Izraelt - és mit kapott érte cserébe? - tette föl a kérdést a Der Spiegel riporterének Nájef ar-Radzsúb, a Hamász-kormány vallásügyi minisztere. - Testvéreink a Fatah mozgalomban koldusokká lettek. Mi nem fogjuk ugyanezt a hibát elkövetni. Izraelnek előbb maradéktalanul ki kell vonulnia a Jordán folyó nyugati partjáról, azután elkezdhetünk tárgyalni."
ÚJ SZEREPLŐK A KÖZEL-KELETI SAKKTÁBLÁN
A "maradéktalan kivonulásra" azonban ma sincs nagyobb esély, mint korábban bármikor. Ráadásul januárban alapvetően megváltozott a közel-keleti politikai porond szereplőinek "stáblistája". A Gázai övezet feladását elhatározó - és azt a szélsőséges ortodox zsidó telepesek ellenállásával szemben is keresztülvivő - Ariel Saron izraeli miniszterelnök súlyos agyvérzés nyomán kómába került, s azóta sem tért magához. Három héttel később a Hamász nyerte a palesztin parlamenti választásokat, és így jogot szerzett az új kormány megalakításához. Ennek fényében a márciusi választásokat Izraelben megnyerő Kadima párt vezére, Ehud Olmert (egyben Saron utóda a kormányfői székben) világossá tette: Izrael nem tárgyal a Hamásszal mindaddig, amíg az nem tesz eleget három feltételnek: Izrael állam elismerése, az erőszak elutasítása, valamint a korábban Izrael és a Palesztin Hatóság között létrejött megállapodások tiszteletben tartása.
Olmert az év végéig adott időt az új palesztin kormánynak ahhoz, hogy elfogadja a tárgyalások felújításának fenti feltételeit. Ellenkező esetben Izrael 2010-ig egyoldalúan fogja kijelölni azt a határvonalat, amelyet Ciszjordánia (részleges) kiürítése után a zsidó és a majdani palesztin állam határának kíván tekinteni. Olmert szavaiból világosan kitűnt, hogy az izraeli kormánynak esze ágában sincs a teljes nyugati part feladása és "átadása" a palesztinoknak. A zsidó állam feladna Ciszjordániában néhány elszigetelt zsidó telepet, a nagyobb teleptömböket viszont véglegesen az izraeli terület részének tekintené.
A Hamász-kormány szempontjából nem sok jót ígér az a körülmény, hogy George Bush amerikai elnök - Olmert május végén tett washingtoni látogatása után - megértően nyilatkozott a tervről, noha korábban elvetette azt. A palesztin kormány így kutyaszorítóba kerülhet. Egyfelől "körmére ég" a költségvetési vészhelyzet (a kormányzati alkalmazottak március óta nem kaptak fizetést), miközben nincs kilátásban a külföldi segélyek jelentős, az EU és Washington befagyasztott támogatását pótló növelése. Másfelől "ketyeg" az Olmert-féle óra: amennyiben Iszmáil Haníje kormánya hét hónapon belül nem teljesíti Jeruzsálem feltételeit a béketárgyalások folytatására, a zsidó állam egyoldalúan fogja kijelölni keleti határait - azaz a majdani palesztin állam határát is. Ezáltal pedig a 60 éve saját államra váró palesztinoknak csupán torzó maradna az ENSZ eredeti béketervében előirányzott saját felségterületből.
MTI - fidesz.hu