Matematikusként is szép pályát jövendöltek Szemkeő Juditnak, mégsem maradt meg a száraz elmélet mellett, szívesen vett részt például vállalatok átszervezésében. Amint pedig meggyőződése engedte, váltott, s a közéletben vállalt szerepet. Mindemellett több gyermek édesanyja.
<i>Hardi Péter írása, Szabad Föld, 2002. december 20</i>
<i>- A nők között kevés a matematikus...</i>
- Az én időmben még valóban kevesen végeztünk kutatói szakon. Azt szokták mondani, azért nem vonzódunk ehhez a tudományhoz, mert más az agyunk felépítése, mint a férfiaké. Én ebben nem hiszek, szerintem inkább a kellő türelem hiányzik: hamar látni akarjuk munkánk eredményét.
<i>- Ezek szerint ön türelmesnek született...</i>
- Egyszerűen csak szeretek megoldani egy-egy bonyolult feladatot. Sok örömöm telt a matematikában, de szinte mindenből jó tanuló voltam, versenyeken is indítottak. Bár ehhez egy igen kellemetlen élményem is fűződik, gyermekként beleszólt az életembe a politika.
<i>- Azért a tanulmányi versenyekre ez akkoriban sem volt jellemző.</i>
- Néha mégis megtörtént. Matematikából és több zenei ágon is bejutottam a döntőbe, de ott már csak úttörő-igazolvánnyal lehetett szerepelni. A tanárnőm az iskola érdekére hivatkozva a kezembe nyomott egy igazolványt. Mindketten szégyenkeztünk. Ez a jelenet megóvott attól, hogy később eladjam magam egy tál lencséért.
<i>- S miért volt annyira ellenére, hogy úttörő legyen?</i>
- Nagyszüleim, szüleim nem tartoztak az elmúlt rendszer kegyeltjei közé. Nem a vagyonukat irigyelték, mert az nem volt, hanem a tisztességes kiállásuk zavarta az elvtársakat. A második világháború végén a németek nagyapámat munkatársaival és azok családjával Nyugatra parancsolták.
<i>- Ennyi volt a bűne?</i>
- Ennyi. Mindenkit hazahozott, mégis megjárta az Andrássy út 60.-at, Recsket, Márianosztrát. Édesapámnak a Közlekedési Minisztériumból kellett távoznia 1956-os munkástanácsi szerepe miatt. Édesanyám kitűnő pedagógus volt, mégsem ismerték el a munkáját, mert nem állt be a sorba.
<i>- Érettségi után tehát a matematika szakon tanult tovább, ám ma mégsem a matematikusok közöttük tartják számon.</i>
- Kitüntetéssel végeztem el az egyetemet, de nem akartam szűk tudományos közegnek dolgozni, jobban érdekeltek a gyakorlati problémák. Vállalati elemzéseket, számítógépes rendszereket készítettem, főiskolán oktattam.
<i>- Egészen addig, amíg magával nem ragadta a közélet...</i>
- Valóban, egyre aktívabban politizáltam, elsősorban a keresztény elveken alapuló oktatás térnyeréséért, a polgári kormányban már államtitkári szinten. Később a Családügyi Minisztériumban töltöttem be a politikai államtitkári tisztséget.
<i>- Az új kormány megalakulása után tehát ismét váltania kellett.</i>
- Mostanában egyebek között egy családakadémia létrehozásán fáradozom. A felnőtté váláshoz, a házasságra való felkészüléshez, a gyermekneveléshez, az öregedés elfogadásához szeretnénk segítséget nyújtani. Ahhoz, amit a falusi közösségek is tudtak valamikor. A hagyományos közösségek többsége sajnos felbomlott, tudásukat fel kell tárni és tanítani.
<i>- Igazán nem mondható otthonülőnek, ugyanakkor háromgyermekes édesanya...</i>
- Utolsó éves egyetemisták voltunk a férjemmel, amikor házasságot kötöttünk, s már huszonéves koromban megszületett mindhárom gyermekem. A családot és a hivatást ügyes időbeosztással és a gyerekek rendszerre szoktatásával sikerült összeegyeztetni.
<i>- Ennyi volna a titok? Határidős munkák, hosszabb vidéki kiküldetések és mondjuk, hirtelen belázasodó gyerekek esetében is használható a recept?</i>
- Szerencsém volt, mert mindkét nagypapa a közelben lakott, s beosztották egymás között, melyikük melyik délután jöjjön. Ennek még az is előnye volt, hogy nem csak nők között töltötték a napjaikat, mint a mai gyerekek általában. Ahogy látom, ma mindannyian jó házastársak.
<i>- Azt mondják, az otthonról hozott minta a legfontosabb... Összezördülések azonban egyetlen párkapcsolatban sem kerülhetők el.</i>
- Természetesen nem, a lényeg azonban az, hogy egymásra időt kell szánni. Mint ahogy egy szálka is begennyesedhet, s az ízületekre húzódva kihullhat tőle a hajunk. Pedig milyen könnyű lett volna az elején kihúzni...
<i>- Nem érezte, hogy a családja miatt sok mindenről le kell mondania?</i>
- Nem találom szerencsésnek a kifejezést. Aki áldozatot hoz, az érzi úgy, hogy lemond valamiről. Amikor a családommal töltöm a hétvégémet, és nem a munkámmal, akkor nem áldozatot hozok, hanem választok. És azért a családomat, mert ez áll az értékrendem közepén, ettől a döntéstől érzem magam boldognak.
<i>- Ez azonban, gondolom, csak akkor működik, ha mindkét házastárs hasonló elveket vall.</i>
- Természetesen. Mi tudatosan választottuk egymást, de persze szerencsénk is volt. Vallom egyébként, hogy a jó házassághoz a másik elfogadásának a képessége is szükségeltetik, ehhez pedig mindenekelőtt önismeretre van szükség. Csak az képes elfogadni másokat, aki saját magára sem haragszik, elfogadja helyzetét, nemét, életkorát. Ezért vállalom büszkén az unokáimat is.
<i>- Ők is számíthatnak a nagypapák segítségére?</i>
- Minden nagyszülőjére. Négy unokám közül az első kettő ikerpár. Édesapjuk, a fiam, külföldön vállalt munkát, ezért mostanában ritkábban látjuk őket és az öccsüket. A legkisebb unokám, a hét hónapos Johanna viszont a közelünkben cseperedik, gyakran élvezhetjük kedves mosolyát.