Gyurcsány, akinek kormányzása idején a szélsőjobboldal kétszázalékos politikai erőből a Nyilaskeresztes Párt 1939-es támogatottságával vetekedő középpárt lett, a magyar államigazgatás és bűnüldözés pedig képtelenné vált az elszabadult náci csoportok kezelésére, most hallgat, ahogy utódja is.
Az az értelmiség pedig, amelynek be nem áll a szája, ha Sólyom Lászlót, Orbán Viktort vagy más, tetszőleges, jobboldalinak tartott közszereplőt akar "megszólalásra", "elhatárolódásra" bírni náciügyben, most szintén nem harsog a felháborodástól. Pedig ez az ügy a nácikkal (ráadásul náci gyilkosokkal) való összejátszás dokumentálható és valódi példája.
Pedig lenne miért: Gyurcsánynak, Szilvásynak és Bajnainak mondania kellene arról valamit, hogy kormányzásuk idején az általuk felügyelt titkosszolgálat nemhogy nem akadályozta meg, de működésével és mulasztásaival elősegítette fél tucat honfitársunk hidegvérű lemészárlását.
Ez a sorozatgyilkosság ugyanis nem csupán a gyáva, alvó emberek és kisgyerekek lemészárlására képes elkövetők szégyene. Hanem azoké is, akik ahelyett, hogy megakadályozták volna, politikájukkal, az államigazgatás és a titkosszolgálatok szétverésével és konkrét mulasztásaikkal elősegítették ennek a gyalázatnak a végrehajtását. Hogy ostobák voltak-e vagy árulók, az még nem derült ki. Talán jövőre.