Célegyenesben a konvent
Egy hónappal az Európa jövőjével foglalkozó konvent munkájának tervezett befejezése előtt rejtély, hogyan lesznek képesek a küldöttek konszenzust teremteni az általuk előkészítendő intézményi reformok egyes kulcskérdéseiben.
Dátum: 2003-05-18 14:19:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=10615
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 18:20:22.837220, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
A 105 tagú tanácskozó gyűlés elnöksége május utolsó napjaiban terjeszti elő az új alkotmányos szerződés tervezetének immár teljes szövegét, amelyet három héttel később a konventben kialakítandó közmegegyezésre támaszkodva kellene a Szalonikiben találkozó állam- és kormányfők asztalára tenni.
Az általános egyetértés természetesen nem előfeltétele a tervezet előterjesztésének, s e pillanatban az sem biztos, hogy a jelenlegi és majdani tagországok vezetői elé valóban teljes szöveg kerül. A konvent választási lehetőségeket is megjelölhet azokon a pontokon, ahol végképp nem sikerül egyetértésre jutnia. Másrészt a szerződés gyakorlati-technikai jellegű - tehát politikai megállapodást már nem igénylő - rendelkezéseinek végleges formába öntése könnyen átnyúlhat a július 1-jén kezdődő olasz elnökség időszakába.
Az alkotmányozó testület azonban kezdettől fogva abból a feltételezésből kiindulva folytatta munkáját, hogy minél egységesebb és összefüggőbb, illetve minél erősebb támogatottságot élvező tervezetet terjeszt elő, annál nagyobb mértékben befolyásolhatja a reformokról dönteni hivatott kormányközi konferenciát. Ideális esetben ez utóbbinak nem sok dolga maradna azon kívül, hogy - a tagállamok által szükségesnek tartott módosításokkal - szentesítse a konvent csaknem másfél éven át folytatott vitáinak eredményét.
Ez az eset azonban csak egy meglehetősen szűk és elvont értelemben lenne ideális, a jövőre csatlakozó országok szempontjából pedig nem is feltétlenül kívánatos. Valószínűleg azzal járna ugyanis, hogy az alkotmányt az olasz elnökség fél éve alatt szentesítenék, vagyis egy olyan időszakban, amikor a csatlakozók még nincsenek a tagállamokkal azonos helyzetben. Az unió többször is megígérte ugyan nekik, hogy teljes jogú partnerekként vehetnek részt a konferencia munkájában, de mindkét fél tisztában van vele, hogy ez inkább csak politikai gesztus - jogilag a tagság bizonyossá válásáig legalábbis problematikus. Ennek világos jeleként a majdani tagországok máris jelezték, hogy azt szeretnék, ha a konferencia lezárása és az alkotmányos szerződés aláírása csak taggá válásuk tervezett időpontja, 2004. május 1-je után történne meg.
Mindez azonban még mindig csak a dolog formai oldala; az igazi gondok, amelyek miatt "magától is" könnyen elhúzódhat a konferencia, a tartalmi kérdésekkel vannak. A konvent tevékenységének utolsó heteire a reformok egyes kulcskérdéseit illetően két táborra szakadtak a résztvevők, s a köztük húzódó frontvonalak megmerevedni látszanak.
A kiinduló kérdés az, hogyan lehetne a minden eddiginél nagyobb szabású bővítés után is legalább megőrizni - de ha lehet, inkább javítani - az unió működőképességét és hatékonyságát. Az egyik oldalon a jelenlegi és majdani nagyobb tagországok (Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Németország, Olaszország, Lengyelország) egy hosszabb időre választott EU-elnök intézményének a bevezetésében látják ennek egyik intézményi garanciáját. Úgy vélik továbbá, hogy az uniós döntéshozatali rend áramvonalasítása érdekében az Európai Bizottság létszámát is csökkenteni kellene, akár azon az áron is, hogy ezzel formailag feladnák a tagállamok egyenrangúságának elvét. A másik oldalon a kisebb és közepes országok azzal érvelnek, hogy ezt az alapelvet nyomós politikai okok miatt még formailag sem szabad feladni, ezért valamilyen formában feltétlenül meg kell őrizni a soros elnökségek rendszerét, illetve az "egy ország - egy biztos" szabályt.
A "nagyok" tábora számíthat a konvent rendkívül befolyásos elnökségének - elsősorban Valéry Giscard d'Estaing elnöknek - a hathatós támogatására, a kisebb és közepes országok pedig az Európai Bizottságot tudhatják maguk mellett szövetségesként.
A konvent múlt héten tartott legutóbbi plenáris ülésén teljes terjedelmükben nyilvánvalóvá váltak a két csoport közötti alapvető nézetkülönbségek. A küldöttek csaknem 700 módosító javaslatot nyújtottak be az elnökségnek a vonatkozó alkotmánycikkekkel kapcsolatos javaslataihoz, s túlnyomó többségük az elnöki rendszer bevezetése ellen foglalt állást. A kisebb és közepes országok képviselői egyúttal látványos egységfrontba tömörülve, közös sajtóértekezleten álltak ki ismét az intézményi status quo alapvető vonásainak megőrzése mellett. Mindez a legkevésbé sem zavarta Giscard-t abban, hogy az ülés után az állandó elnöki intézmény bevezetésének "növekvő támogatottságáról" számoljon be.
Ezek után nagyon nehezen látható, hogy az elkövetkező hetekben az elnökség milyen megfontolások alapján, milyen tartalmú konszenzusok meglétét fogja rögzíteni a konventben. Giscard arra hivatkozik, hogy a "nagyok" csak a tagországok számát tekintve vannak kisebbségben, az uniós össznépesség arányát tekintve ők alkotják a többséget, a demokráciának pedig ezen a szinten is érvényesülnie kell. A kisebbek azt hozhatják fel ellenérvként, hogy az unió azért mégiscsak tagországok - éspedig egymással teljesen egyenrangú tagországok - jogi-politikai-gazdasági viszonyrendszere, aminek ugyancsak tükröződnie kell a természetét és működését meghatározó szerződésekben.
Gyakorlatiasabb megközelítésben nyilvánvaló - még ha a hivatalos megnyilatkozásokból nem is derül ki -, hogy a viták igazi tétjét a kibővített unióban egyrészt az intézmények, másrészt a tagországok között kialakuló hatalmi viszonyok jelentik. Kérdés persze, hogy ezek valóban olyan mértékben függenek-e a most formát öltő új intézményi-politikai rendtől, mint azt az érintett intézmények és kormányok hiszik. De ez már végképp csak messze a konvent és a kormányközi konferencia horizontján túl fog eldőlni.
Erdész Jenő - MTI