Orbán Viktor beszéde a Kulturális Tagozat gálaestjén

Amikor tehát ma a bankárvilág minden számunkra fontos értéket, a forintét éppúgy, mint a szavainkét veszélyeztető kurzusáról beszélünk, akkor valójában a nemzet felemelkedését féltjük. Attól tartunk, és attól őszintén tartunk, hogy a legyengített kultúra nem lesz elég erős, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak. És ha a kultúra nem tudja átmenteni a nemzetet, akkor nemzetek helyét teljes mértékben a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át.

Dátum: 2004-01-17 21:44:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=19111
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 19:25:29.743272, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyei és Uraim!

Engedjék meg, hogy mindannyiukat sok szeretettel és tisztelettel üdvözöljem, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett gálaműsoron. Külön is köszöntöm azokat, akik már reggel megérkeztek ide az egyetemre abból a célból, hogy megalakítsák a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség Kulturális Tagozatának országos tanácsát. Ők óriási munkát végeztek és egy nagy hiányosságot pótoltak. Magunk között vagyunk, ezért beszélhetünk arról, hogy az elmúlt négy évnek kétségkívül vannak olyan hiányosságai és hibái is. Kétség kívül a polgári kormányzat négy esztendejének egyik mindannyiunk által tudott és jegyzett hibái közé tartozott, hogy egy ilyen fajta kulturális tagozatot, a magyar nemzet alkotó szellemi energiáinak szövetségét nem volt képes létrehozni a kormányzati felelősség időszakában. Jobb későn, mint soha; azért követjük el a hibáinkat, hogy tanuljunk belőlük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magam is igen nehéz helyzetben voltam akkor, amikor igent mondtam erre a felkérésre, hogy ezt a gálaestet megnyissam. Nehéz helyzetben vagyok, mert ha végignézünk ezen a színvonalas, gazdag és csalogató műsoron, akkor könnyen elbizonytalanodhatunk, mit is tudnék én mondani Önöknek, egy ilyen kiváló, számos szakértőből álló társaságnak a kultúráról, amit tényleges érdeklődés és közfigyelem kísérne, és Önök nem csak udvariasságból vagy kényszerűségből hallgatnák végig.

Szakértők előtt beszélni mindig nehéz. Bár a szakértelemmel jó, ha az ember időnként csínján bánik. Még a húsz évvel ezelőtti időből maradt egy történet, mely a szakértelemről szól, amit el is mondanék Önöknek. A történet szerint egy szovjet százados érkezik egy magyar szállodába, ahol a segítségére siető portás, aki beszél oroszul, ki is tölti az összes papírt, majd a százados elé nyújtja a dokumentumot, hogy írja alá a bejelentkezési lapot. Erre a százados kereszteket rajzol. A portás meg is kérdi tőle: mondja százados elvtárs mik ezek a keresztek itt. Mire a százados: hát a nevem, az aláírásom. Mire a portás: az a kis kereszt ott jobbra elől fent az micsoda? Az a doktorátusom- válaszolja a százados. Szóval, kedves Barátaim, jó, ha a szakértelemmel óvatosan bánunk.

De van itt egy másik baj is. Most egy kicsit úgy érezhetik magukat, mint két évtizeddel ezelőtt, amikor mozijegyet váltottak, beültek a nézőtérre, és mégsem azt kapták, amire számítottak, hiszen nem a filmmel kezdődött a vetítés, hanem a fejtágító híradóval, ami gyakran még azt is elmagyarázta nekünk, hogy mit kell majd gondolni a nemsokára kezdődő filmről. Nos, én szeretném elkerülni, hogy Önök így érezzék magukat ezen a mai délutánon, de van két dolog, amit szívesen átmentenék a mozi híradók világából: megpróbálok röviden beszélni és feketén-fehéren fogalmazni.

Kedves Barátaim!

Miért érzik oly sokan, hogy a magyar kultúra ügye fontos? Miért sorolják tiszteletre és megbecsülésre méltó emberek a magyar nemzet legfontosabb kérdései közé a magyar kultúrát? Miért vannak sokan olyanok, akik egyenesen a legfontosabb kormányzati kérdések közé is beemelik a magyar kultúra jövőjének ügyét? Nem olyan egyszerű erre a kérdésre választ adni, és nem is vagyok bizonyos, hogy nyugat-európai államokban ez így történne. Azt hiszem, Magyarországon van egy tévképzet, mely szerint a kormányzás és a kormányzati ügyek lényegüket tekintve gazdasági ügyek, vagyis a kormányzás gazdasági problémák megoldásából áll. A valóság azonban nem ez, kedves Barátaim. A kormányzás soha sem gazdasági ügyekről szól. A kormányzás nem más, mint egy nemzeti közösség előtt álló legnehezebb kérdések, legrázósabb kihívásokra adható válaszok összessége. A kormányzatot mindig az rajzol meg, az adja meg a karakterét, és helyezi el a történelemben is, hogy képes volt-e azonosítani nemzeti közösség előtt álló kihívásokat, azok közül melyeket választotta ki, mint legfontosabbakat, és melyekre próbált választ adni. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a ma Magyarországot, akkor a gazdasági kérdéseket megelőzve talán négy másik ügy tűnik a legfontosabbnak. És a kormányzásnak is erről kell, illetve kellene szólnia. És a kormányzással együtt az egész magyar közéletnek is.

Talán nyugodtan sorolhatjuk első helyre a demográfiai problémák ügyét. Mindannyian ismerjük ezt a bajt, ezt kellene azonosítani, és erre kellene megfelelő válaszokat adni. Aztán említhetjük a magyar középosztály problémáját. Ha valaki megnézi a gazdasági adatokat, akkor láthatja, hogy kis túlzással, de mintha ott lennénk, ahol tízegynéhány esztendővel ezelőtt, amikor elég volt megnézni a száz legnagyobb magyar állami vállalat számait, mert ők adták a nemzeti össztermék legnagyobb részét, és tudtuk, hogy mi van a gazdaságban. A számok nyelvén szólva ez azt jelenti, hogy a száz legnagyobb vállalt Magyarországon a nemzeti össztermék 60 százalékát adja, vagyis hiányzik a középosztály. Azután harmadik helyen természetesen megemlíthetjük nemzeti függetlenség kérdését. Képesek vagyunk-e egy lassacskán határok nélküli világban, olyan magyar közéletet, olyan magyar államigazgatást teremteni, amely kizárólag magyar nemzet közösségének szolgálatát tartja szem előtt, amely intakt, legyen szó bíróságról, rendőrségről, államigazgatásról vagy önkormányzatokról.

És ugyanebbe magasságba, a négy legfontosabb kérdés közé kell sorolnunk a kultúra és a magyar nyelv ügyét is. Hiszen mi olyan nép vagyunk, amelyet elsősorban nem vérségi kötelékek fűznek össze. Bennünket sokkal inkább a kultúra és a magyar nyelv tesz közösséggé és nemzetté, ezért ha ez elvész, mint a rosszul összeabroncsozott hordó dongái, mi is szétdőlhetünk. Nos, talán ez az oka, hogy a magyar nyelv ügye, a magyar kultúra ügye Magyarországon a legfontosabb kormányzati ügyek közé tartozik.

Tisztelt Hölgyei és Uraim!

Nehéz kérdések nyugtalanítanak minket okkal, hogyha a magyar nyelv és kultúra mai állapotára gondolunk. Mindannyiunkban felmerül a kérdés: nem válik-e a szó, a magyar nyelv olyanná, mint egy agyonhasznált hanglemez. Egy olyan lemez, amelyről először a legfinomabb zenei részletek kopnak le, majd idővel csak valami durván recsegő kellemetlen zaj marad, és végül egy fekete bakelitkorong és elárvult borító szomorkodik az értetlenkedő utókor előtt. Bizony, kedves Barátaim, sokan érezhetik úgy, hogy gyakran így veszítjük el magyar szavak csodálatos, kifinomult gazdagságát is, aztán az értelemét és végül a tartalmát is. És sajnos egyre többször válnak a szavak, mondatok fülsértően hallgathatatlanokká. S ha már itt tartunk, akkor arra is felfigyelhetünk, hogy alakjuk is milyen csúnyán vetemedik, deformálódik és már kész csoda, hogy egyikükre - másikukra ráismerünk. Holott sohasem tobzódtunk annyira a szavakban, mint ma. Soha nem áradt felénk annyi szó a televízióból, rádióból, nem tömtek tele könyvesboltokat és újságosbódékat ennyi betűvel, nem záporozott ránk ennyi sms üzenet, elektronikus levél. Úgy tűnik, kedves Barátaim, hogy mára a szó világa is egyfajta tőzsdévé vált. Tőzsdévé, ahol egyre csak gyarapodik, duzzad a forgalom, a növekvő hozam érdekében, miközben ma már becslések szerint a világban ténylegesen megtermelt értéknek ötvenszerese-hatvansorosa jelenik meg a tőzsdén. Ebben a bankárvilágban, amelyben élünk, a szavak és mondatok is éppen ilyen fedezet és tartalom nélkül sorakoznak előttünk. Nézzék csak meg, ha bekapcsolják a televíziót, ha kinyitják valamelyik újságot vagy belelapoznak a rikító címlapú könyvekbe, ugyanolyan hitelvesztést tapasztalhatnak, mint amikor a lecsúszó árfolyamú forinttal szeretnének vásárolni. Nemcsak a pénzünk, hanem szavaink is hétről hétre egyre kevesebbet érnek. Sőt, manapság az sem ritka, ha kiderül, hogy nincs mögöttük semmi, vagy éppen hogy a valóság elkendőzésére, az emberek megtévesztésére, megzavarására használják őket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ravasz László püspök úr mondta egyszer a következőket: "Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, és akkor is él, amikor a föld már nem a miénk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Az egyetlen nemzeti vagyonunk, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk; címer, amelyet büszkén hordozunk, az emberi szellem mérkőző porondján." Nos, kedves Barátaim, a föld mellett ma már a nyelvünk szinte az egyetlen nemzeti vagyon, amit még nem sikerült senkinek sem kiárusítani, legfeljebb csak leértékelni. Holott a gazdaság történetével foglalkozó történészek jól tudják, hogy a második világháború után csak azok a nemzetek és népek tudtak felemelkedni, és ma már a világ legsikeresebb nemzeti közé soroljuk őket, akik ragaszkodtak saját szavaikhoz, nyelvükhöz és kultúrájukhoz. Ezek a nemzetek a második világháború után minden gazdasági nehézség ellenére is hihetetlen mennyiségű erőt és elszántságot fektettek abba, hogy egyéni ízeiket, kincseiket, ízlésvilágukat, nyelvüket, vagyis a legbecsesebb nemzeti vagyonukat megőrizzék, és másoknak is megmutassák. Vagyis csak azok az országok lettek igazán sikeresek, amelyek saját önazonosságukat és saját kulturális örökségüket nemcsak megőrizték, de meg is erősítették. Így tettek a portugálok, a finnek az és az írek, akik egyyenesen újra felfedezték a saját nyelvüket. Mi, magyarok is élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy nincs siker és nincs gazdasági felemelkedés a magyar nemzeti nyelv és kultúra megtartó ereje nélkül. Más szóval, aligha fordulhat elő, hogy míg leromlik a nyelv, elzsibvásárosodik a kultúra, közben virágozzék a gazdaság és felemelkedjen a nemzet. De nemcsak az említett nemzetek példája, hanem saját történelmünk is erre figyelmeztet minket. Elég csak a dualizmus korára gondolnunk, hogy lássuk, micsoda csodákra vagyunk képesek, ha a magyar emberek egyébként hagyományosan szétfutó akaratát összefogja a nemzeti kultúra. Engedjék meg, hogy a magyar szó akkori állapotáról is ide idézzek Önök elé egy képet. Nos, akkortájt a magyar országgyűlésben nem volt szabad felolvasni a beszédeket. Van egyébként ma is olyan európai ország, ahol ez továbbra sem megengedett. Akkortájt a felkészültség és a hozzáértés abban is kifejeződött, hogy ki mennyire ura a kimondott szónak és az elhangzott gondolatainak. Ha megnézzük a magyar országgyűlés akkori jegyzőkönyveit, akkor azt látjuk, hogy bizony az akkor kor képviselői írott mankó nélkül is szép, hosszú és nyelvtanilag is helyes beszédeket mondtak. Rosszul persze szabad volt beszélni akkor is, csak nem volt célszerű. Ismeretes az az eset, amikor az egyik kormánypárti képviselő, aki az önálló magyar nemzeti bank ellen érvelt - micsoda véletlen - mondanivalóját szép magyar szavak és mondatok helyett számokba és statisztikai adatokba csomagolta, s erre a következő választ kapta a patkó másik oldalán ülő képviselőtől: "A statisztikai csoportosítással mindent a világon be lehet bizonyítani. Be lehet bizonyítni azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert statisztika szerint a tífuszbetegek csak negyven százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak."

Nos, kedves Barátaim, amikor tehát ma a bankárvilág minden számunkra fontos értéket, a forintét éppúgy, mint a szavainkét veszélyeztető kurzusáról beszélünk, akkor valójában a nemzet felemelkedését féltjük. Attól tartunk, és attól őszintén tartunk, hogy a legyengített kultúra nem lesz elég erős, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak. És ha a kultúra nem tudja átmenteni a nemzetet, akkor nemzetek helyét teljes mértékben a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át. Azok a magánbirodalmak és magánállamok, kedves Barátaim, amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankárvilágot uralják, és mint a polip csápjai mindenhová elérnek. Némelyik termel, olajat forgalmaz vagy bankja, televíziója van, újságja, politikai pártjai vannak, de vannak olyanok is amelyek már ennyire sem megfoghatóak. És mégis úgy szólnak bele az életünkbe, úgy irányítanak, hogy közben semmilyen felelősséget sem vállalnak. Sem nép, sem táj, sem semmilyen élőlény iránt. És semmilyen közösséghez, csak a pénz a haszon világához tartoznak.

Kedves Barátaim!

A két világ, egyfelől a sorséra hagyott emberek, másfelől az összetartó közösségek harcában, a kettő közötti küzdelem csak ritkán zajlik terepen és fegyverekkel. A vetélkedés a jövőért lelkekben, a szívekért folyik, ezért nekünk is lélekben kell elsősorban megerősödnünk. Ortega azt írja: "Az embernek minden pillanatban ki kell választania a maga létformáját, vagyis kényszerből szabad. A választás szabadsága pedig az, hogy az ember úgy érzi, bensőségesen felszólítják arra, hogy a legjobbat válassza." Vagyis, kedves barátaim, ha mi magyarok nem választunk magunknak létformát, akkor majd más választ nekünk. Ezért nekünk mindannyiunknak, akik a magyar kultúráért felelősséget érzünk, és tudunk is érte tenni valamit, ugyanaz a feladatunk. Mutassuk meg, hogy a magyarokban is van akarat, erő és szándék a választásra! Mutassuk meg, hogy van a magyar kultúrában annyi erő, annyi ki nem apasztott, el nem herdált tartalék, amely képes visszaadni a szó értékét. Mutassuk meg, hogy megtisztítható az a tó, amelynek vizét a rátelepített ipar folyamatosan szennyei, és amelyben néha mi magunk is úgy kóválygunk, mint a hasvízkóros halak! Mutassuk meg, hogy egy egészséges kultúra képes lesz egy országhatárok nélküli világban is megtartani, és újraegyesíteni a magyarságot! És végül, kedves Barátaim, mutassuk meg, hogy csak az összefogásnak, az egymásért érzett felelősségtudatnak, a közös munkának van jövője. Csak annak a létformának van élhető jövője, amelynek kereteit a nemzet szabja meg. Európát eddig is a szabad nemzetek akarata tartotta és tarja össze, és nem fordítva. A szabad, egymással vetélkedő, és nem egymást megsemmisíteni akaró nemzeteknek köszönhető Európa lendületes fejlődése, és a jövőben is ez lesz Európa fejlődésének záloga. A választás, a vetélkedés, kedves barátaim, nem csak itt Magyarországion, a mi lelkeinkben zajlik. Európa-szerte folyik a vita arról, hogy milyen létforma mellett döntsön a szabad nemzetek közössége. Jó hír, hogy korántsem vagyunk egyedül, korántsem vagyunk magunkra hagyatva. Hiszen éppen tegnap írtuk alá az Európai Parlament legerősebb csoportjával, az Európai Néppárttal azt az együttműködési megállapodást, amely lándzsát tör az európai színtéren is a szabad nemzetekből álló kereszténydemokrata jövő mellett.

Engedjék meg, hogy végezetül Ortega gondolatával nyissam meg a gálaműsort, és zárjam saját gondolataimat. Így írt: "Nem eltüntetni, hanem egyesíteni kell a nemzeteket, és úgy hogy megmaradjon a nyugat gazdag domborzata." Így legyen.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

fidesz.hu