Orbán Viktor beszéde a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség Munkás Tagozatának alakuló ülésén

Az alábbiakban közöljük Orbán Viktornak a munkástagozat alakuló ülésén elmondott beszédének teljes szövegét.

Dátum: 2004-03-07 21:16:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=20867
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 19:39:38.882073, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én azért kértem Kontur Pál urat, hogy ha egy mód van rá akkor biztosítson lehetőséget arra, hogy röviden köszönthessem Önöket, mert úgy érzem, hogy meglehetősen nagy az érdeklődés országszerte és persze a médiában is a mai eseményünk iránt és szerettem volna elmondani önöknek néhány gondolatot, ami talán nem árt, ha az ország teljes nyilvánossága előtt hangzik el, még akkor is, ha egyébként közvetlenül önöknek szánom.

Megpróbálok válaszolni arra a kérdésre kedves barátaim, hogy miért is jöttünk össze itt, e vasárnap délelőttön. Ha röviden akarok válaszolni, akkor elöljáróba, mondandómat megelőlegezendő azt szeretném mondani, hogy azért jöttünk össze, hogy ismét egyesítsük azt, ami elvált, amit elválasztottak egymástól. Nyilván sokan fölteszik a kérdést, s talán nem csak magukban, hanem ki is mondják: hogyan kerül a polgári csizma a munkások asztalára?

Hogy is van az, hogy a Fideszben munkástagozat alakul. Bizonyára mindannyiunkban van egy kis izgalom, bennem kétségkívül, mert úgy érezhetjük, hogy valami fontos dolog történik, talán nem indokolatlan a történelmi jelző sem, hiszen valami olyasmi következik itt, valami olyasmi történik velünk, ami korábban még nem volt.

Mielőtt azonban rátérnék annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy hogyan kerül a polgári csizma a munkások asztalára, megelőzően szeretnék egy kicsit a saját házunk táján is, a saját portánkon is söprögetni. Sőt, válaszolnék a kérdésre, engedjék meg, hogy elmondjam, miért kell a saját házunk táján valamelyest söprögetnünk, vagyis mennyiben kell nekünk első helyen a mai Magyarországért, a mai magyarországi helyzetért viselendő saját felelősségünkről beszélnünk.

Kétségkívül nem ment föl bennünket a felelősség alól, mondjuk ki így, hogy a munkások iránt fönnálló felelősségünk alól az a jól ismert körülmény, amit finoman szólva különös történelemszemléletnek nevezhetnénk. Az a történelemszemlélet és oktatás, amelyben fiatal korunkban részünk volt, nyilván önök közül sokakkal együtt és amely oktatás nekünk azt tanította a munkáról, hogy a munka az maga az osztályharc, a munkásság pedig kibékíthetetlen ellentétben, mi több, ellenséges viszonyban áll a társadalom más csoportjaival, elsősorban a polgársággal. Tízegynéhány esztendővel a rendszerváltoztatás után ezeken a butaságokon persze már csak mosolygunk, de ne felejtsük el, hogy valaha ebből felelni kellett, ezt meg kellett tanulni, ebből dolgozatokat kellett írnunk. Nem csak az általános iskolákban, nem csak a középiskolákban, hanem bizony még az úgynevezett "Munkásmozgalom története" nevű tantárgy keretében egyetemi tanulmányaink során is.

A mi felelősségünk kedves barátaim, a Fidesz Magyar Polgári Szövetségnek a felelőssége abban áll, hogy nem ismerte föl - legalább is teljes egészében -, hogy mire van szüksége a mai magyar munkásságnak. Nem ismertük föl vagy nem foglalkoztunk eleget azzal a ténnyel, hogy a munkások többsége - igaz, a Kádár-korszakban sem élt fényesen -, de mindenképpen kiszámíthatóbb, legalább is sokuknak kiszámíthatóbb és ahogyan időnként ezt a munkásemberektől hallom, ahogy ők fogalmaznak, simább volt az életük, mint most. A rendszerváltozatással ez a simaság, ez a kiszámíthatóság, ez a biztonság, ha nem is veszett el, de nagyon sokuk esetében bizony veszélybe került. A rendszerváltoztatást így élték meg és ebben az időszakban, a rendszerváltoztatás időszakában, talán nem túlzok, ha azt mondom, könnyen lehet mind a mai napig szinte senki nem állt a magyar munkások mellé. Senki nem ajánlotta föl a szolgálatait, hogy segítse őket abban, hogy ezen a nehéz időszakon túljuthassanak. Sőt, azt kell mondanom, valahogyan a munkások és a munka jelentőssége a közgondolkodásban és a közéletben is háttérbe szorult, nyilván azért, mert Magyarország el kezdett áttérni a piacgazdaságra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A rendszerváltoztatásban magukat mozgósító, fogalmazzunk úgy, hogy szellemi emberek vagy értelmiségiek, akik látták, hogy a gyárak és az üzemek sorra megszűnnek, nem elsősorban arra gondoltak, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, akik elveszítik a munkahelyüket, hanem valahogyan, mintha az egész magyar szellemi élet abba a tévképzetben ringatta volna magát, hogy talán már munkásság nem is létezik többé, következésképpen problémái sem lehetnek. Így lelkileg, erkölcsileg fölmentette magát a munkásság szolgálatának kötelezettsége alól. Ennek meg is lett az eredménye.

Ha önök megnézik a számadatokat - bár az helyes, ha a statisztikákkal szemben bizalmatlanok vagyunk de ez esetben talán a statisztikai számok találkoznak az önök személyes élményeivel és tapasztalataival - azt tudjuk mondani, hogy a tavalyi év végén Magyarországon mintegy másfél millió ember dolgozott hivatalosan, fizikai munkakörben.

Másfél millió ember. Ennek a több mint másfél millió kétkezi munkát végző embernek 2003 harmadik negyedévében - ez az utolsó rendelkezésünkre álló, legfrissebb adat - 65800 forint volt az átlagos havi jövedelme. 65800 forint. Ez a szám kedves barátaim szomorú sőt nem csak szomorú, hanem aggasztó is. Ráirányítja a figyelmet, mindannyiunk figyelmét a rendszerváltoztatás, a magyar demokrácia minden gyengeségére és mulasztására.

Nos, azt szokták mondani és igazság is található abban, hogy a történelem arra való, hogy tanítója legyen az embereknek. Bennünket reményeim szerint mind az, amit elmondtam tanít, okít, okosabbá tesz, és világossá teszi azt a felelősséget, amelyet közéleti emberként a munkások irányában viselnünk kell. Eljött tehát az idő, hogy kijavítsuk a rendszerváltoztatásnak azt a hibáját, amiről az előbb beszéltem.

Ezek után megérkeztem ahhoz a kérdéshez tisztelt hölgyeim és uraim, hogy miért is vagyunk most itt együtt. Engedjék meg, hogy úgy fogalmazzak, hogy erre adhatok egy rövid és egyszerű, valamint egy hosszú és bonyolult választ. És miután vasárnap van, most mind a kettőt meg fogom magamnak engedni. A rövid és egyszerű válasz úgy hangzik, hogy ez a dolgok természetes menete, ezt diktálja az előbb említett történelem és felelősségérzet. Ha egy közéleti erő, ráadásul egy országos közéleti erő összefogássá akarja magát építeni, pártból szövetséggé akar válni, márpedig mi több mint egy esztendeje ezen dolgozunk, akkor kutyakötelessége, hogy minél szorosabb, természetesebb, szervesebb kapcsolatot alakítson ki a társadalom, a magyar nép minden rétegével. Ha ezt nem tesszük meg, nem tudjuk beteljesíteni a hivatásunkat és a küldetésünket. Ez a rövidebb válasz.

A hosszabb válaszhoz engedjék meg, hogy Shakespeare Hamletjének egyik kérdését idézzem föl, egyik mondatát, ahol a vívódó királyfi arról beszél, hogy kizökkent a világ. Mit tehet az ember, ha azt látja, hogy körülötte kizökkent a világ a helyes kerékvágásból? Ugye az előbb említett királyfi ezen szomorkodni kezd és ezt egyfajta istencsapásaként, szerencsétlenségként éli meg. De én szeretném önöket arra kérni, hogy ne így vessünk pillantást a kizökkent világra, hanem inkább érezzük azt, hogy micsoda nagyszerűség, hogy alkalmunk van arra, hogy összefogjunk és együtt, közösen hozzuk helyre azt, ami elromlott.

Kizökkent világban élünk, ami azt is jelenti, hogy fontos és alapvető szavaink, fogalmaink összezavarodtak és már régen nem azt jelentik, amire korábban használtuk őket, amire kitaláltuk ezeket a szavakat. Magyarországon az elmúlt évtizedekben, sőt talán az elmúlt két-három évszázadban többször is kizökkent a világ anélkül, hogy sikerült volna helyreütni, visszaállítani, visszaterelni a helyes mederbe. Ezért sokat mondó számunkra József Attilának a gondolata, ami talán itt olvasható is: "Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés."

Vagyis visszaütni, helyreütni a normális kerékvágásából kizökkent világot.

Ehhez azonban jó néhány dolgot tisztáznunk kell.

Ezért beszéltem az utóbbi alkalmakkor - ha mód adódott arra -, hogy hogyan is érdemes gondolkodnunk arról, hogy miképpen éltünk és dolgoztunk a megelőző rendszerben, amit Kádár-rendszernek neveztünk. De most erről nem szeretnék beszélni, mert ezt más helyen talán már sikerült elmondanom.

Amit itt szeretnék szóba hozni és a közös gondolatokhoz, az egymás megértéséhez elkerülhetetlen, az a jobb- és baloldaliság kérdésének tisztázása. Ugyanis nap mint nap előkerül a közéletben ez a fogalompár, használjuk szinte természetes automatizmussal és alig-alig gondolkodunk el azon, hogy mi ennek a mélyebb értelme, mit is akarunk ezzel kifejezni, mit értünk alatta. Természetesen mi úgy tanultuk az előbb említett korszak iskoláiban, hogy a munkások, a kétkezi munkát végzők, a bérből és fizetésből élők és az ő érdekeik valahol a bal oldalon találhatók, a baloldali közéleti szervezetek, politikai pártok képviselik őket. De itt rögtön zavarban is vagyunk, hiszen mindennek fényében föl kell tennünk a kérdést, hogy baloldalinak mondható-e egy olyan párt, amelyik ujjá alakulásakor elsőként a "Munkás" szót törli a nevéből. Ezen érdemes elgondolkodni. Mintha az elmúlt 40 évben ezzel lett volna a baj...

Lehet, hogy talán más szavakat kellett volna kapargálni a papíron, de ez nem a mi dolgunk, ebbe nem szeretnék beleszólni.

Vagy baloldalinak, tehát a munkások, bérből, fizetésből élők érdekeit képviselő szervezetnek lehet-e tekinteni egy olyan politikai csoportot, amely hatalomra jutva, megkapva az emberek bizalmát, elsőként a tőkejövedelmek adóját törli el? A tőkejövedelmek adóját törli el első helyen, miközben ahhoz, hogy egy munkásember 100 forintot megkaphasson a munkaadójától, ahhoz a munkaadónak összesen 230 forintot kell kifizetni.

És eközben az a legfontosabb dolga egy magát baloldalinak tekintő szervezetnek, az első döntése, hogy eltörölje az árfolyamnyereséget korábban terhelő közterhet, adót.

Mire ösztönöz, egy ilyen intézkedés? Arra ösztönöz-e kedves barátaim, hogy munkával értéket teremtsünk, munkával értéket, amely persze pénzben is kifejezhető? Azt hiszem nem, az ilyen intézkedések sokkal inkább arra ösztönöznek, hogy pénzből próbáljanak az emberek pénzt csinálni, lehetőleg úgy, hogy a tevékenység során valódi érték nem is jön létre. Márpedig a pénz az nem terem a földben, nem hull az égből, a pénz csakis egyik embertől a másikhoz vándorolhat, következésképpen a pénz vándorlása közben egyesek kétségkívül gazdagabbak lesznek, mások pedig óhatatlanul szegényebbek. Hacsak a pénz nem munkahelyet teremt és valódi értékteremtés révén sokszorozza meg magát.

Ez az a tevékenység, a pénz embertől emberhez való vándorlása révén keletkező nyereség, amelyet a magát baloldalinak gondoló politikai erő első lépéseként adómentessé tett. Nem a termelő munkát tette adómentessé, azt továbbra is keményen, sőt egyre keményebben megadóztatja. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz kedves barátaim, hogy lássuk, hogy ezeknek a lépéseknek az értelme az, hogy elsősorban a leggazdagabbaknak az érdekeit szolgálják.

Mint mondottam, a fogalmak összezavarodtak, elveszítették eredeti jelentésüket, éppen ezért nekünk világosan kell fogalmazni, hogy érthessük egymást. Nekünk azt érdemes kimondanunk, hogy nekünk nem az számít, hogy ki milyen oldalhoz tartozónak vallja magát, ha történelmileg átgondolja az érzelmeit, nem az számít, hogy melyik oldalhoz tartozónak vallja magát, hanem az, hogy megbecsüli-e, tiszteli-e, elismeri-e a munkát. Ha igen, akkor meggyőződésem szerint közöttünk van a helye, itt a helye a Fidesz Magyar Polgári Szövetség Munkás Tagozatában.

Remélem ezzel a jobb- és baloldaliság kérdését sikerült legalább átmenetileg rendeznünk, hiszen, mint a szóban is benne van, a kétkezi munkát azt az ember két kézzel végzi, jobbal is, meg ballal is, és akinek két keze van, az mind a kettőt használja és nem csak az egyiket. Meggyőződésünk szerint azok viszik előre az ország ügyét, akik egy munkaalapú gazdaság eszméjét és programját képviselik, azok pedig, akik munkaellenes gazdaságot akarnak építeni, azok nem szolgálják a magyar emberek érdekeit.

Kedves Barátaim!

A polgári kormány talán nem hangoztatta eléggé, hogy a munkások érdekeit is képviselni szeretné és ezt nem hangoztattuk, mégis kérem, ne felejtsék el, hogy a polgári kormány négy éve alatt duplájára nőtt a minimálbér, a családi adókedvezményt bevezettük, az egész ország épült, mindenhol építkezések történtek, munkahelyet és munkalehetőséget, kenyérkereseti lehetőséget adva ezzel az embereknek. Ha belegondolnak, a minimálbér a polgári kormány négy éve alatt kétszeresére nőtt, az elmúlt két év alatt pedig összesen 3000 forinttal emelkedett.

A mi szakmánknak, a közéleti hivatásnak sok szép és sok keserves élmény is osztályrészéül jut. Az egyik szépsége a mi hivatásunknak kétségkívül az, hogy az ember sok helyen megfordulhat és sok fajta emberrel találkozhat. Ennek haszna is van, mert az emberek jókat mondanak, amiket az ember összegyűjt, hogy aztán a saját beszédeiben, mint saját ötleteit visszaadja. Magam is föl szoktam írni ezeket, ha valami jót hallok mindig fölírom és félreteszem, és később, amikor eljön a pillanat, akkor megpróbálom - megfelelő értelmet adva neki - bemutatni nagyobb nyilvánosság előtt.

Az egyik ilyen cetlimen szerepel egy gondolat, amely úgy hangzik, hogy a munka munkát szül, a pénz meg pénzt. Bizony tisztelt hölgyeim és uraim, ebben sok igazság van, mert Magyarországon ma, legalább is aszerint az ember szerint, aki ezt mondta, s én egyetértek vele, becsületes munkából nem hogy meggazdagodni, de tisztes megélhetést biztosítani is rendkívül nehéz. Nem mondom, hogy lehetetlen, de roppant nehéz és sokan vannak olyanok ma a magyar emberek között, akik számára ez szinte lehetetlen. Mindannyian tudjuk, hogy ez így nincs jól.

Az előbb már említettem néhány számadatot a keresetekről. De ha egy kicsit mögénézünk ezeknek a számoknak, akkor találunk még aggasztóbb adatokat is. A textiliparban például a tavalyi harmadik negyedévben a havi átlagkereset kedves barátaim nem érte el a 60000 forintot. A mezőgazdasági és az építőipari munkások átlagkeresete 70000 forint alatt volt. Tehát akik ruhát készítenek, élelmet állítanak elő, akik a házainkat, középületeinket, a városainkat építik, azoknak ma Magyarországon, 14 esztendővel a rendszerváltoztatás után a havi keresete alig magasabb, mint a minimálbér. Mindannyian tudjuk, hogy ez így nincsen jól.

Mit jelent azonban mindez? Mi ennek a mélyebb értelme? Kedves barátaim, azt gondolom, hogy Magyarországon bekövetkezett az, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie: a mi mai világunkban elválasztották egymástól a munkát és a jólétet. Ez a bajok gyökere. Elválasztották egymástól a munkát és a jólétet, márpedig, ha a jólétnek nem a munka az elsődleges föltétele és a munkának nem a jólét a kézenfekvő eredménye, akkor ott és abban a társadalomban, abban a gazdaságban nagy baj van és Magyarországon ezért van nagy baj a gazdaságban.

Nekünk az a dolgunk, hogy a munkát és a jólétet ismét egyesítsük. Ha ezt nem tudjuk elvégezni, akkor mindannyian nagyon rosszul fogunk járni az Európai Unióban. Mert az Európai Unióban csak akkor lehetnek a magyar emberek az Unió teljes jogú és elégedett polgárai, hogy ha visszakapják a munka biztonságát, ha visszaadjuk a munka megbecsülését és ha a munkát tekintjük a gazdaság legfőbb motorjának, úgy, ahogy a tőlünk nyugatra eső, nálunk sikeresebb gazdaságok éppen ezt teszik. Ezért nekünk elsősorban a munkahelyek, a magyar munkahelyek védelméről kell gondoskodnunk, és mindent meg kell tennünk a munkát végző emberek anyagi és erkölcsi elismeréséért.

Mindannyian tudjuk, hogy Magyarországnak sohasem volt gyarmata, valahogy a lehetőségeink is, meg mintha a lelki alkatunk is távol esett volna attól a lehetőségtől, hogy más munkájának az eredményeképpen építsük föl Magyarországot.

Ráadásul Trianon óta ásványkincsekben és energiahordozókban sem állunk jól. Miből fogunk akkor megélni, kedves barátaim? Nyilvánvaló, hogy nem marad számunkra más lehetőség, mint a munka, az értékteremtésnek e régi, de kétségkívül bevált módja. Márpedig ahhoz, hogy ez így legyen, hogy a gazdaság igazi felhajtó ereje a munka legyen, ahhoz nem pénzügyi manőverekre, nem bűvészmutatványokra és nem megszorításokra van szükség. Magyarország hajtóműve csak a munkahelyteremtés, a munkahelyek biztonsága, a munka európai szintű megbecsülése lehet és ennek a hajtóműnek olajozottan, biztonságosan kell működnie.

A mi gazdaságunk kedves barátaim, ma nem ilyen. A mai magyar gazdaság inkább egy olyan autóhoz hasonlít - ha már a munkástagozat vezetője ebben a szakmában tünteti ki magát, akkor innen hozok egy hasonlatot -, aminek besült dugattyúja. Ehhez hasonlítunk a leginkább, amely működésre képtelen, a lejtőn ugyan lefelé jól gurul, de ha sík terepre ér, akkor csak akkor halad, ha nemzetközi hitelek vontatják. Igen ám, de az adósság egyre nő és ha a hitelek elapadnak, ha fölvehető hitelek nem lesznek elérhetők a számunkra, és ráadásul a sík terep után ismét emelkedőhöz érünk, akkor tolhatjuk az autónkat fölfelé az emelkedőn.

Az egy más dolog, hogy amikor eljön az idő és fölfelé kell tolni az emelkedőn az elromlott autónkat, akkor azok, akik elrontották, valahogy sohasem lelhetők föl ott az első sorokban.

Kedves Barátaim!

A mi gazdaságunk ma egy olyan szerkezetre hasonlít, amelyet szépen hangzó ígéretek és képtelenebbnél képtelenebb javaslatok színes léggömbjei próbálnak a magasba emelni. Ezt a lufigazdaságot a nemzetközi széljárás ide-oda fújja, közben az ígéretek sorra kipukkannak és nekünk nem marad más, csak a minden rekordot megdöntő eladósodás, az áremelések, mindennek következtében aztán a megszűnő munkahelyek, ennek következtében aztán hatalmas adók és ennek következtében aztán bizonytalanság, kiszámíthatatlanság és félelem a holnaptól.

Magyarországnak lufigazdaság helyett hajtómű-gazdaságra van szüksége. Egy olyan hajtómű-gazdaságra, amelyben a munka a legnagyobb érték és azokat becsülik meg leginkább, akik közvetlenül előállítják az anyagi és szellemi értékeket. Fordítani kell és fordítani is fogunk a dolgok menetén, mert ez az irány tovább már nem tartható.

Kedves Barátaim!

Két esztendővel ezelőtt azt mondták nekünk, hogy egy országot úgy kell irányítani, mint egy bankot. És mi ezt elhittük. A magyarok többsége elhitte. Hogy is ne hitte volna el? A bank egy jól menő üzletág, fényes épületek, nagy profit, haszon. Hát miért is ne kellene egy országot úgy irányítani, mint egy bankot? Ahol ilyen csillogó-villogó a világ, nagy a haszon, ahol sok a tőke, nyilván nekünk is jut majd valami. Ezt gondolták a szegény magyarok.

És most jönnek rá arra, hogy lehet, hogy egyesek az országot úgy irányítják, mint egy bankot, de az osztalékból nem jut mindenkinek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt kell mondanom, hogy amit ma látunk Magyarországon, az annak bizonyítéka, hogy egy országot, egy nemzetet, egy népet nem lehet úgy kormányozni, nem lehet úgy irányítani, mint ahogyan egy bankkal teszik. Ezen az irányon kell változtatni, azonban, hogy az országot helyes irányba tudjuk fordítani, mindenekelőtt azoknak kell összefogniuk, akiknek van erejük az összefogásra és nem félnek a munkától. Ezért ki kell mondanunk, hogy mi nem hisszük, hogy a társadalom, az osztályharcok által menne előre. Mi nem osztályharcolni akarunk, hanem dolgozni, hogy ismét József Attilát idézzem, éppen elegendő harc az ember saját, személyes életében, meg a magyar nemzet életében is, hogy a múltat bizony be kell vallanunk.

József Attila bátran lehet a Munkás Tagozat mai találkozójának jelmondatszerzője, hiszen ő bizonyítja mindannyiunk számára meggyőző erővel, hogy egyetlen emberben is megfér a kétkezi és a szellemi munka iránti tisztelet. Tehát mi abban hiszünk kedves barátaim az osztályharc helyett, hogy munkásnak, gazdának, városi embernek, értelmiséginek, tisztviselőnek, hivatalnoknak és vállalkozóknak, együtt kell dolgozniuk azért, hogy Magyarország számára a következő esztendők biztonságot hozzanak. Ezért nekünk az a feladatunk, hogy akiknek van munkájuk, azokat segítsük abban, hogy holnap is tudjanak dolgozni és megkapják munkájukért a becsületes jövedelmet. Az is ugyanilyen fontos feladatunk, hogy akik dolgozni akarnak, de ma nem találnak munkát, azok a tudásuknak megfelelő munkalehetőséghez jussanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi nem oszthatjuk azt a fölfogást, mi szerint szemesnek áll a világ és aki lemarad, az magára vessen, legfeljebb adunk neki egy kis segélyt, azzal majd elevickél valahogy. Ez az a gondolat, ahol elérkeztem a június 13-i dátumhoz, ha már arról beszéltem, hogy az irányon változtatni kell és fogunk is. Szeretném fölhívni a figyelmüket arra, hogy június 13-án, bár az európai parlamenti választás történik meg Magyarországon, de nekünk magyaroknak június 14-én, a választás másnapján is itt kell majd boldogulnunk Magyarországon. Nem megyünk mi innen sehova. Nem megyünk mi Brüsszelbe, nem Magyarország megy az Európai Unióba, valójában az történik, hogy az Európai Unió érkezik meg Magyarországra. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk itt Magyarországon kell boldogulnunk június 14. reggelétől kezdődően is. Ez pedig azt jelenti kedves barátaim, hogy június 13-án, az európai parlamenti választáson nem Brüsszelről döntünk, nem az Európai Parlamentről döntünk, hanem a saját sorsunkról hozunk döntést. Így kell megfontolnunk, így kell részt vennünk, így kell leadnunk a szavazatunkat is. Nem Európáról, hanem Magyarországról. Ha Európáról, akkor Európáról azért döntünk, mert Magyarországról fogunk dönteni június 13-án és Magyarország tagja az Uniónak.

Engedjék meg, hogy visszatérjek a mára szánt legfontosabb gondolatomhoz! Úgy vélem tehát, hogy össze kell forrasztanunk azt, amit a múlt mesterségesen szétválasztott, a munkát kell a magyar gazdaság középpontjába állítani és konkrét intézkedésekkel meg kell védeni a munkahelyeket. Magyarországnak versenyképesnek kell lennie az Unióban és nekünk ehhez erős munkásságra, igem az Unióban való versenyképességhez erős munkásságra, erős kis- és középvállalkozói rétegre, erős mezőgazdaságra, megbecsült, felelős értelmiségre, emberséges és bölcs gazdasági és kulturális vezetőkre van szükségünk. No ezt kell elérnünk június 13-án, tisztelt hölgyeim és uraim.

Talán nem árt, ha itt, önök előtt az adókról is mondok csak röviden egy gondolatot. A modern világban a versenyképesség tekintélyes mértékben függ az adók kérdésétől. Mondhatnám, jövedelmek és adók kérdése a versenyképesség is. Ezért a nyugdíjakat és a munkából származó jövedelmeket minél gyorsabban közelíteni kell az uniós átlaghoz. A nem munkából származó jövedelmek ugyanis már fölzárkóztak.

Azokat, akiktől a versenyképességünk javulását várhatjuk, nem sújthatjuk magas adókkal. Meggyőződésem tehát, hogy a Munkás Tagozatnak érdemes kiállnia az adók csökkentése mellett is, mert csak ez tesz bennünket versenyképessé, csak egy versenyképes magyar gazdaság képes aztán a munkásoknak munkalehetőséget biztosítani.

Churchill egyszer azt üzente a világ közgazdászainak, idézem őt: "Az a nemzet, amely adókkal kívánja felemelkedését biztosítani, olyan mint aki ül egy vödörben és a vödör fogantyújánál fogva akarja saját magát fölemelni." Ebben sok igazság van.

Tisztelt Munkás Tagozat! Tisztelt Kontur Pál elnök úr! Hölgyeim és Uraim!

Hadd mondjam el önöknek, hogy a Munkás Tagozat vezetőjétől, amikor a nyilvánosság előtt bemutattuk egymást, akkor egy munkaeszközt kaptam, egy szerelőkulcsot kaptam ajándékba.

Mintegy a munka jelképeként, de talán azt is ki akarta fejezni Kontur Pál barátunk ezzel a kulccsal, mintegy figyelmeztetésképpen is, hogy Magyarország számára a felemelkedés kulcsa nem lehet más mint a munka.

Ehhez a közös munkához, ehhez az erőfeszítéshez szeretném kérni az önök segítségét. Az egymástól szétvált jólétet és munkát hozzuk egymáshoz közelebb, ez a mi hivatásunk.

A mi közös hivatásunk az, hogy összeillesszük, amit mesterségesen elválasztottak egymástól, úgy is mondhatnám, segítsük, hogy összenőhessen az, ami összetartozik, a jólét és a munka.

Minden döntésünk ezt kell, hogy szolgálja a jövőben, beleértve a június 13-i választást is.

Valójában arról fogunk dönteni, arról kell szólnia a munkánknak a jövőben, hogy megbecsülik-e majd az Európai Unióban a magyar emberek munkáját, mert ezen múlik Magyarország jövője.

Hálás szívvel köszönöm a megtisztelő figyelmüket. Mindannyiuknak sok erőt, jó egészséget kívánok.

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!

orbanviktor.hu - fidesz.hu