Orbán Viktor: Az emberek megvonták a bizalmat a kormánytól

Magyarország választópolgárai közül azok, akik hajlandóak voltak véleményt nyilvánítani az európai választásokon, azt mondták, hogy az eddigi módon nem mehetnek tovább a dolgok, és megvonták a bizalmat a kormánytól - mondta Orbán Viktor a Hír Tv-nek adott interjújában vasárnap.

Dátum: 2004-06-21 19:41:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=24779
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 20:10:59.607966, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Kóczián Péter interjúja Orbán Viktorral a Hír TV 2004. június 20-i Kérdések órája című műsorában.

Kóczián Péter: Jó estét kívánok, Orbán Viktor, a Fidesz Szövetség elnöke a vendégünk. Jó estét kívánok!

Orbán Viktor: Jó estét kívánok.

K. P.: Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást. Kezdjük azzal, ami az utóbbi napokban történt a nemzetközi színtéren, a Fidesz választási győzelmével, amit múlt héten, a vasárnapi választásokon arattak. El tudja-e azt mondani vagy meg tudja-e erősíteni, hogy az Európai Néppárton belül a Fidesznek a pozíciója jelentősen nőtt? Ezt jelzi-e az, hogy Szájer József esetleges frakcióvezetői jelöléséről, megválasztásáról lesz szó? És érzi-e, hogy a hazai belpolitikai viszonyok között, ahol a pártok megpróbálják nemzetközileg is legitimálni magukat, a Fidesznek ez egy jelentős győzelem? Innentől kezdve a szocialisták nem mondhatják azt, hogy minket fogadnak el, a Fidesz meg tulajdonképpen - és akkor itt következnek az érvek, hogy milyen - mondjuk hogy Európában elfogadhatatlan politikai irányelveket vall, a jobboldali politikusok elfogadhatatlan megnyilatkozásokhoz asszisztálnak. Ez a dolog a választási győzelem után sokak szerint - és az Európai Néppárton belüli megerősödés - ennek véget fog vetni. Ön ezt hogyan látja?

O. V.: Kezdjük a végén. Szerintem eddig sem mondhatták volna - már ha a tények számítanának vagy számítottak volna -, hiszen mi az Európai Néppártnak egy elfogadott - és talán nem szerénytelen, ha azt mondom - megbecsült szervezete vagyunk. Egész Közép-Európából nem véletlenül Magyarországot bízták meg azzal - személy szerint engem -, hogy a közép-európai ügyeket alelnökként képviseljem. Tehát ha a tények eddig sem zavartak valakit, lehet, hogy ez után sem fogják, de bizakodjunk, miért is ne változhatnának meg a dolgok. Kétségkívül igaz, hogy a tekintélyünk vagy elismertségünk nőtt az Európai Néppárton belül, egész Európában mi arattuk a százalékban mért legnagyobb győzelmet. Nemcsak a néppárton belül, de egész Európában egyetlen más párt sem kapott negyvenhét egész egynéhány tizednyi százalékot. Ezt ott kint jegyzik, ezt az embernek elmondják, megdicsérik, gratulálnak neki: mindez jól esik, és aztán - reményeink szerint - meg is erősödünk majd ettől természetesen.

K. P.: Hallottam olyan véleményt, amely Öntől nem távol álló embertől származik, miszerint ez Önnek is személyes sikere - nyilván ezáltal a Fideszé is. Az Európai Néppártban innentől kezdve Önt egy potenciális vezető európai politikusnak látják abban az értelemben, hogy sikeres. Nemcsak egy kedves kelet-európai csatlakozó országpolitikusa, hanem egy az európai színtéren is felvonultatható politikus. Érzi-e ezt és van-e olyen szándéka, hogy ebbe az irányba is elmenjen?

O. V.: A személyes sikerre az amerikaiak azt szokták mondani - szerintem ez esetben bölcsen -, hogy a sikernek sok apja van, a kudarc viszont mindig árva. Ez most is így van. Nem lenne helyes személyes sikerként látnunk ezt a választási eredményt, inkább úgy szeretném rátekinteni, mint nagyon sok ezer vagy sok százezer ember személyes sikerére. Bármerre járok az országban, azt tapasztalom, hogy mindenki, aki dolgozott a kampányunkban, saját személyes sikerének is érzi. Ez így van jól, és a valóságnak is megfelel. Nos, hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatjuk. Ha jól értettem, a kérdése mintha azt sugallná, hogy ki akarja tenni a szűrömet a magyar közéletből. Köszönöm szépen, maradok, nem ácsingózom semmifajta európai uniós tisztségre. Szerintem fontos dolog, hogy Közép-Európát kellő súllyal képviseljük az Európai Néppárton belül, és legyen Közép-Európának néhány olyan szószólója, akit becsülnek, elismernek, és nemcsak választási szempontból tartanak sikeresnek, hanem intellektuális szempontból is figyelemre méltónak tartják a mondandóját. Ehhez persze nem választást kell nyerni, hanem jókor és alaposan átgondolt érveket kell ismertetni a megfelelő tanácskozásokon.

K. P.: V. Istvánné Budapestről a vonalban. Jó estét kívánok! Mi a kérdése Orbán Viktorhoz?

V. Istvánné: Jó estét kívánok, és nagyon nagy szeretettel köszöntöm, 59 évem legzseniálisabb, legkarizmatikusabb, egyszóval legszuperebb miniszterelnökét. Mondom a két kérdést.

K. P.: Hadd kérjem a kérdést, jó?

V. Istvánné: Mondom, de ezt el kellett mondanom. Az egyik kérdésem az, mit tesz a Fidesz még a 2006-os választás előtt. Sokunkban felmerült ez a kérdés, mert - ahogy látjuk - a kormány tevékenységének eredményeként addigra az országból már semmi nem lesz. Valamit tehát már lépni kéne. A második kérdés pedig az lenne, mit óhajt tenni a Fidesz a miniszterelnök mutogatása ügyében, ugyanis ezzel nagyon sokunkat megsértett Medgyessy Péter. Nő létemre nem gondolom, hogy ilyet férfi - legalábbis úriember - megtehet. Mégis nonszensz, hogy egy országnak ilyen miniszterelnöke van. Köszönöm, és nagyon sok egészséget, boldogságot és sikert kívánok. Köszönöm. Viszonthallásra.

O. V.: Nagyon szépen köszönöm a jókívánságokat, és hasonló szépeket és jókat, sok erőt, jó egészséget kívánok Önnek. Nehezeket tetszett kérdezni. Kezdjük ezzel a mutogatással. Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, akinek minősítenie kellene ezt az esetet. Ha megengedi, én tartanék is némi távolságot tőle, és azt mondanám, egy ilyen gesztus - most a sértő és durva jellegén túlmenően - a fél ország, legalább a fél ország lekezelését is jelenti. Nem szerencsés, ha egy miniszterelnök ilyesmit csinál, de egy dolog biztos, hogy aki így nyilvánul meg az ország egyik fele irányába, annak elvész minden esélye és erkölcsi alapja is arra, hogy államelnöki szék után kapaszkodjék. Tehát azt gondolom, hogy a mi szakmánknak is megvan a maga logikája, bünteti a hibákat, mint minden más szakma is: megbünteti az embert, ha hibát vét, választást veszít, egyes dolgokra alkalmassá, más dolgokra pedig alkalmatlanná válik. Itt szerintem ilyesmiről van szó. Az egész ország képviseletére nem tarthat igényt - szerintem - egyikünk sem, aki így nyilvánul meg az ország egyik fele irányában. Ezt még akkor sem teheti meg egyébként, ha a szíve mélyén valóban valami hasonlót gondol az ország egyik feléről. Tehát én azt hiszem, hogy...

K. P.: Egyet azért hadd kérdezzek ezzel kapcsolatban. Amikor egy idősebb hölgy az ön kezét megpuszilta, akkor ebből a választási kampányban - és azon kívül is - egy állandó eposzi jelző lett az Ön politikai karakterét, törekvéseit illetően. Medgyessy Péter esetében lényegesen kisebb sajtóvisszhang kísérte ezt az ügyet - bár ez megjelent Hír Tévében, itt-ott. A TV2-n például nem volt erről riport, tehát jóval kisebb jelentőséget tulajdonított neki a média. Hadd tegyek föl egy nagyon nyitott kérdést. Ön milyen következtetéseket von le ebből, mit gondol, az ilyen típusú sajátosságoknak, azaz hogy az Önnel történtet exponálja a média, a Medgyessy esetét pedig nem, milyen tanulságai vannak a magyar politikai életre nézve?

O. V.: Engedje meg, hogy először is ne fogadjam el, hogy a két dolgot akár csak egyetlen napon, de inkább egyetlen héten is említsük akár. Tehát ez két merőben különböző dolog. Az egyikben ráadásul teljesen vétlennek is éreztem magam - de nem szeretnék magyarázkodni -, mivel semmifajta olyan tartalmat nem hordozott az esemény, ami miatt bárkinek sértve kellett volna magát éreznie Magyarországon. Tehát én a két dolog között különbséget tennék.

Ugyanakkor hozzá kell szoknunk ahhoz - bár ezzel meglehet, túl sokat kérek, hiszen vannak dolgok, amikhez nem lehet hozzászokni, de még egy ideig együtt kell élni velük -, hogy a magyar közéletben egészen más mércével mérnek meg bennünket és mérnek meg másokat. Akik magukat a polgári, nemzeti és keresztény értékrend hívei közé számítják, mindig sokkal szigorúbb mércével mérik meg, sőt, gyakran nem is mérik őket, csak ütik. A másik oldallal ezzel szemben egészen másfajta elbánás figyelhető meg. Ilyen világban élünk, egyszer jó lenne ezt a világot majd megváltoztatni. Rajtam nem fog múlni. Igyekszem nem elhibázni.

K. P.: Másik kérdés, amit föltett a telefonáló...

O. V.: Mit tesz a Fidesz? Két dolgot tudok mondani. Először is, hogy megpróbáljuk a petíciót győzelemre vinni. Ebben öt olyan, a kormányhoz intézett kérés van, ami a mi legjobb meggyőződésünk szerint segítene abban, hogy az ország romlása, leromlása, meggyengülése, elerőtlenedése megálljon. Ezt próbáljuk meg átvinni a Parlamenten. Ez nehéz küzdelem, meglátjuk, hogy a választások után - hiszen most már nemcsak egymillió-kettőszázezer aláíróról van szó, hanem egy megnyert választásról - mire jutunk.

K. P.: Ez mit jelent? Bocsánat, de most bele kell kérdeznem. Végigcsinálják a törvényhozási menetet, beterjesztik, végigtárgyalják, és megpróbálják rávenni a kormányt, hogy fogadja el?

O. V.: Igen. Én látok változásokat. Egész eddig azt hallottuk a Nemzeti Petícióról, hogy - először is - butaság. Kettő: bár a...

K. P.: Drága. Ez volt a másik...

O. V.: Bár az MSZP választási ígéreteit tartalmazza, az SZDSZ, amelyik koalícióban van az MSZP-vel, azt mondta, hogy ez egy kommunista dokumentum. Harmadrészt azt mondták, hogy drága. Először százmilliárdot mondtak, aztán háromszázat, aztán hatszázat, mert később pedig planetáris nagyságrendű volt az összeg. Nos, két nap óta én más hangokat is hallok: Valaki azt találta mondani, hogy a gyógyszerárakra vonatkozó kérés már teljesült is. Tehát én azt hiszem, hogy eljött a vitaszakasz, amikor arról folyik a szó, hogy a petíció - amely korábban éles elutasítást váltott ki - bizonyos részeiben mégis megvalósítható, és - "ha valamivel szemben nincs esélyed, állj az élére" - maga a kormány is így fog hozzáállni. Bízom abban, hogy a kormány ezt meg fogja tenni.

K. P.: Ön ezt a Fidesz politikai győzelmének értékeli?

O. V.: Hogyne, természetesen. Azt mondhatjuk, igen. A Fidesznek politikai győzelem, az országnak meg nyereség, illetve haszon.

K. P.: Amikor Ön kormányfő volt, ha jól emlékszem, soha nem követte el - elemzők szerint - azt a hibát, hogy amit az ellenfelei javasolnak átvegye.

O. V.: Most azon gondolkodom, volt-e ilyen.

K. P.: Nagy ügyben azt hiszem, nem nagyon volt ilyen.

O. V.: Öregszem már én is, nem tudok mindent fölidézni.

K. P.: Úgy érzi, hogy megfordulni látszik a politikai élet szellemisége? A kormány védekezik, és kénytelen most már a tekintetben is számolni a Fidesszel, hogy döntéseiben annak javaslatait is kénytelen elfogadni. Ezt Ön súlyos presztízsvereségnek tartja-e a kormány szempontjából és nagy győzelemnek az ellenzéki pártokat illetően?

O. V.: Nagy győzelemnek tartom az ellenzék részéről, de mivel nem tartom vereségnek a kormány oldaláról, nem is élnék ezzel vissza. Nem ülnénk tehát tort vagy diadalt, hanem csupán arról beszélnénk, hogy a józanész fölülkerekedett, és, hogy amit meg lehet csinálni az ország érdekében, lám, képesek is vagyunk megtenni. De másképpen is fogalmazhatok - ez is válasz talán a hölgynek, aki fölhívott bennünket az előbb -, valami történt múlt vasárnap. Volt egy választás, amiről mindenki mindenféléket mond. Ismét elismeréssel kell, hogy adózzam sok elemző bátorságának, akik olyasmiket olvasnak ki az eredményekből, amelyeket én sose mernék vagy legalábbis...

K. P.: Majd azért mondja el, hogy mit olvas ki belőle...

O. V.: Legalábbis azt hiszem, hogy most még nem mernék. De egy dolog biztos: megvonták a bizalmat a kormánytól. Ez tehát bizalmi szavazás volt. Magyarország választópolgárai közül azok, akik hajlandóak voltak véleményt mondani, azt mondták, hogy ez így tovább nem mehet, és megvonták a bizalmat a kormánytól.

K. P.: Az a 38 százalék, aki részt vett, nem vethető össze azzal, akik...

O. V.: Én azt mondtam, hogy akik részt vettek a választáson, azok megvonták a bizalmat. Én nem spekulálnék arról, hogy akik nem vettek részt, mit tettek volna, mert innentől egy olyan ingoványos talajra tévedünk, ahova komoly ember - szerintem - nem teszi be a lábát, ha olyan súlyos ügyekről van szó, mint egy választás, meg az ország jövője. Én csak azt tudom mondani, ami történt. Tehát akik részt vettek, azok megvonták a bizalmat. Na most miután nem parlamenti választás volt, nem magyarországi országgyűlési választás, ezért jogilag mindez nem kényszerítő a kormányra nézve. De a kormánynak innentől kezdve számos lehetősége van. Ami felé talán leginkább most az események tartanak, az az, hogy a kormány megpróbálja a rendelkezésére álló idő alatt - ezt nem tudjuk pontosan, mennyi idő, de legfeljebb két év - visszaszerezni ezt a bizalmat. Most ahhoz, hogy visszaszerezze a bizalmat, ahhoz - szerintem - nem tudja elkerülni, hogy foglalkozzon azokkal a kérdésekkel is, amelyeket a Nemzeti Petíció tartalmaz. Most tehát egy olyan kormánnyal van dolgunk, amelyik elvesztette a bizalmat, és ezt nemcsak úgy gondoljuk és föltételezzük, hanem ezt az emberek be is jelentették. Nagyon nehéz helyzettel kell boldogulnia a kormánynak. Szakmailag sem, erkölcsileg sem, emberileg sem könnyű helyzet.

K. P.: Hajlandó lenne egyébként a kormány vezető képviselőjével - mondjuk Medgyessy Péter miniszterelnökkel - leülni tárgyalni ennek a helyzetnek a következményeiről?

O. V.: Nézze, nem hiszem, hogy velem kellene a miniszterelnök úrnak erről tárgyalnia, ugyanis jogi értelemben a kormány a helyén van, parlamenti többsége van. A magyar választás értelme az, hogy mi megbízunk parlamenti képviselőket azzal, hogy alakítsanak számunkra kormányt, illetve adjanak ki egy kormányt...

K. P.: De a Nemzeti Petíciónak a parlamenti tárgyalásáról, ezeknek a javaslatoknak az elfogadásáról vagy részleges elfogadásáról lenne mit beszélniük Medgyessyvel...

O. V.: Arról is lehet. Nézze, elő szokott fordulni, hogy beszélünk, nem túl gyakran, de vannak olyan ügyek, amikor... Mondjuk legutóbb is volt ilyen, amikor gyors telefon-üzenetváltás szükséges volt az ország érdekében.

K. P.: É formálisabb, komolyabb dologra gondoltam. Nem akarom erőltetni, de kíváncsi vagyok, hogyan látja?

O. V.: Nézze... ezt jól teszi. Mit tudok mondani? Amikor meg szoktak hívni, elmegyek akkor is, ha mondjuk négyszemközti tárgyalásra hívnak, és az egész magyar sajtó jelenlétében kell rögtönzött vitát tartani. Nem hiszem tehát, hogy föl lehetne nekem róni azt, hogy ne állnék rendelkezésre az ország érdekében bárkinek, amikor az egyébként szükséges és ésszerű.

K. P.: H. István, Budapest. Jó estét kívánok. Mi a kérdése Orbán Viktorhoz?

H. István: Jó estét kívánok. Kérem szépen 70 évesen és '56-os múlttal rendelkezvén az a kérdésem, hogy egy darab 1000 forintos kárpótlási jegyet adtak öröklött földért. Torgyán doktor osztott, megélhetés okán, földet, nemzeti földalapból. Én méltányosságot kértem, és törvényre való hivatkozással elutasították. A jelenlegi kormány is azt kérte tőlem számon, hogy én őrajtuk akarom bevasalni a földkérdést.

K. P.: Mi a kérdése, H. úr?

H. István: A kérdésem az, hogy miért nem kaphatom vissza a földemet? Strassbourghoz fordultam már...

K. P.: Oké, köszönöm szépen.

O. V.: Köszönöm szépen a kérdését, H. úr, '56-os múlt, 70 év, bizonyára nem volt könnyű élet ez. Akitől valaha valamit egyszer elvettek, az igényt tarthat joggal arra, hogy kapja vissza, vagy ha nem, akkor kárpótolják. Meglehetősen bonyolult joganyag van Magyarországon azzal kapcsolatban, hogy hogyan, kit és milyen jogcímeken lehet kárpótolni. Bocsásson meg nekem, de én a részletek ismerete nélkül nem tudok belebocsátkozni jogi fejtegetésbe. Kérem, fogadja el, hogy itt van egy komoly korlát. Én drukkolok Önnek az ügyben, hogy sikerüljön az igazságának érvényt szerezni.

K. P.: Hadd kérdezzek egyet, ami ide tartozik - 705-666-0XX -, ez egy gyakori kérdés ebben a műsorban. Kérik a Fidesztől a privatizációk felülvizsgálatát és a szigorú elszámoltatást. Gyakorlatilag bárki, aki itt van, attól meg szokták ezt kérdezni az SMS-ezők. Mi erről az álláspontja? Láthatóan a nézők egy részét nagyon izgatja.

O. V.: Így van. A nézők logikusan gondolkodnak, mert azt gondolják, ha valami igazságtalanság történik, akkor azt orvosolni kell. Ha tehát az állami vagyont valaki ellopta, akkor attól azt vissza kell venni. Ha az állami vagyont áron alul eladták, akkor valamit tenni kéne azért, hogy érte - hiszen közvagyonról volt szó - legalább valami reális ár a közpénztárba befolyjék. Először is 1994 és 1998 között, amikor az előző, MSZP-SZDSZ-kormány volt, gőzerővel folyt a privatizáció. Akkor adták el az erőműveket, akkor adták el az áramszolgáltatókat, a gázszolgáltatókat, tehát a magyar nemzet stratégiai vagyonának tekintélyes részét. 1998 és 2002 között a privatizációt lényegében megállítottuk, volt egy-két privatizációs döntés, de ezeknek a nagyságrendje és száma is messze alulmaradt a korábbi időszak döntéseihez képest. Most ismét gőzerővel zajlik a maradék állami vagyon eladása. Érdekes dolog ez. Nyugaton, tudják, fordítva van, mert nyugaton ha egy szocialista kormány jön, akkor lehet tudni, hogy nem fog privatizálni. Magyarországon, ha egy szocialista kormány jön, akkor mindenki tudja, hogy amit mozdítani lehet, már visznek is, illetve eladnak. Ami a már megkötött ügyletek fölülvizsgálatát illeti, van némi lehetőség, de meg van kötve mindig a következő kormány keze, hiszen a két fél között szerződés, privatizációs szerződés jött létre. Ezt kell megtámadni - méghozzá sikeresen - ahhoz, hogy a vagyontárgyat vissza lehessen venni. Márpedig senki más nem mondhatja ki az erre vonatkozó ítéletet, csakis a mindenkori magyar bíróság. Ilyenkor tehát az az eljárás, ha egy gyanús privatizációs ügyletre utóbb fény derül, akkor a kormány megbízottja azt megtámadja a bíróság előtt, ha pedig büntetőgyanú is fölmerül, úgy a rendőrséghez is fordulhat és nyomozást kérhet...

K. P.: Rosszul emlékszem, hogy ilyen nem volt az Orbán-kormány idején, nem?

O. V.: Most azon gondolkodom, hogy volt-e ilyen... Ezt Bártfai államtitkár úrtól kellene megkérdezni, mert ő foglalkozott ezzel az üggyel. Azt tudom, hogy nagyon sok ügyben jártunk bíróságra, úgy hogy mi kezdeményeztük. Ilyen volt azoknak a bizonyos biztonságtechnikai eszközöknek a beszerzése, a Nádor-ügy, ahol sok milliárd forintért jártunk a bíróságra. Igaz, nem privatizációs ügy volt, de a Postabank ügyében keletkezett állami veszteséget illetően a bank vezetőit - beleértve a felügyelő bizottság tagjait is - mi megtámadtuk, vagy hogyan is fogalmazzak, az ott keletkezett kárért való felelősségre vonást indítványoztuk. Itt el is jutottunk egy bizonyos bírósági szakba, sokkal lassabban a kelleténél, de eljutottunk. Az ítéletek talán mostanság születtek vagy születnek majd meg. Sok illúzióm nincs, de lehet hogy csak pesszimista hangulatban talált a tisztelt kérdező.

K. P.: Szeretném az MDF-ről kérdezni. Ön szerint van-e esély arra, hogy meggyőzze Dávid Ibolyát arról, hogy az MDF a 2006-os választás előtt mégis csak kössön választási szövetséget a Fidesszel, vagy netán eldöntöttnek látja már a múlt heti győzelmük nyomán, hogy önállóan indulnak. Ebben az esetben nem gondolja-e, hogy ezzel szavazatokat fognak majd vinni a jobboldaltól és nem pedig hozni?

O. V.: Nem látom a jövőt olyan tisztán, hogy erre a kérdésre bátran merjek válaszolni. Egy dolgot tudok biztosan: azt, hogy amíg rajtam múlik, addig a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség biztosan nyitott és együttműködésre kész szervezet lesz. A kérdésben fölvetett lehetőséget, vagyis hogy közösen induljunk 2006-ban, nyitottnak érzem, de erre túl sok esélyt nem látok. Nem is a választások eredménye miatt, hanem az azóta elhangzott, kicsit nehezen érthető, harcias nyilatkozatok okán. Úgy érzem, van valami koordinációs zavar odaát. Az az érzésem van, mint ha az MDF a mi ellenzékünk lenne. Szeretném elmondani, hogy szeretjük az MDF-et, szeretjük az elnökasszonyt, nem akarunk velük összeveszni, ez eszünk ágában sincs, és szeretnénk velük együttműködni, úgyhogy ne bántsanak bennünket.

K. P.: Lesz-e Dávid Ibolya-Orbán Viktor-találkozó a közeljövőben?

O. V.: Ezt sem zárhatjuk ki.

K. P.: Dolgozik azon, hogy legyen? Fontosnak tartja?

O. V.: Az MDF talán épp a napokban tette nyilvánvalóvá, hogy nem akar velünk foglalkozni a következő hónapokban. Ez szerintem helyes. A békés egymás mellett élésnek például ez egy jó módszere. Meg abban is van igazság, hogy az ország előtt álló nehéz időszak sokkal több, fontosabb kérdést vet föl mindannyiunk számára, semhogy egymással foglalkozzunk, de hát még egyszer mondom: szeretet, barátság, együttműködés.

K. P.: Tart-e attól, ha az MDF önállóan indul, szavazatokat veszítenek el, és a jobboldal nem jut hatalomra 2006-ban?

O. V.: Ez is bekövetkezhet természetesen. Én azt tudom mondani, hogy az MDF a saját zsebében hordja a marsallbotot, ha akar, így indul, ha akar, amúgy indul. Ebbe mi nemcsak hogy nem tudunk, de nem is szeretnénk beleszólni. Az én felelősségem - vagy a mi felelősségünk - sokkal inkább abban ragadható meg, hogy az MDF nélkül is képesek legyünk előállítani azt a bizalommennyiséget, amely elegendő egy kormányzáshoz, vagyis egymagunknak is el kellene érni a szavazatok, illetve a parlamenti képviselői helyek 50 százalékát. Ez lenne a megnyugtató válasz erre a helyzetre hirtelen, ha már kiprovokálta belőlem ezt a mondatot. Ezért érdemes dolgozni. Én szerettem volna egyébként most is...

K. P.: Azért ez nem egy nagy újságírói teljesítmény, hogy kihoztam ezt Önből, mivel hogy 2002-ben is ez volt a cél, és állandóan erről beszélnek...

O.V.: Nem mindenkinek szoktam ilyen őszintén válaszolni a kérdésére, van, akitől elzárkózom.

K. P.: Tényleg?

O. V.: Csak azt akartam inkább mondani, hogy most is örültem volna annak, ha először a magyar demokrácia történetében - vagy legalábbis az 1990 utáni demokrácia történetében - azt a bravúrt véghez vihettük volna, hogy a leadott voksok, a kinyilvánított bizalom legalább felét egyetlen szövetségi erő - ez esetben a Fidesz - mögé tudjuk fölsorakoztatni. Erről most lemaradtunk mintegy két-két és fél százalékkal, de a cél világos.

K. P.: 309-522-7XX. Képzeljék, meggyőződéses liberálisként is elfogadnék jó pár dolgot a Fidesztől, ha mindez nem arroganciával, pökhendiséggel társulna. A stílus maga az ember.

O. V.: Nagy tisztelettel azt tudom tanácsolni a nézőnek, hogy a rólunk kialakított véleményében, ha lehet, akkor adjon kevesebb helyet a rólunk szóló írásoknak, és keresse a találkozási lehetőséget velünk, és ez kapjon nagyobb lehetőséget. Mert lehet, ha személyesen találkozik a városában vagy falujában dolgozó fideszessel, esetleg velünk, a Fidesz vezetőivel készült élő riportokat figyeli, elképzelhető, hogy egészen más kép rajzolódik ki a fejében rólunk, mint a rólunk szóló írásokat olvasva. Az utóbbi nekünk nem szokott jót tenni. Abban valóban pökhendinek és arrogánsnak tűnünk gyakran, de a valóság ettől - mint ahogy talán ez most is látható - hétmérföldes távolságra van.

K. P.: Azért Ön tud sarkosan fogalmazni...

O. V.: Na de bocsánat, a pökhendiség, meg az arrogancia és a határozottság, valamint a sarkos fogalmazás azok műfajban... külön koordinátarendszerek, más planéták.

K. P.: Akkor másképp mondom: sértően. Amiből bizonyos csoportok azt érzik, hogy én nem... Van itt egy kérdés, most nem akarom megkeresni... Az volt a kérdés, hogy azt mondta...

O. V.: Ha ilyesmi valaha is előfordult, akkor az szándékomon kívül volt. Tehát mindenkit utólag is, meg előre is megkövetek, ha ilyesmi bekövetkezne, ugyanis soha nem volt szándékomban, hogy Magyarország bármely polgárát megsértsem, megbántsam, kellemetlen érzéseket keltsek benne. Ha ilyesmi megtörtént, akkor azt sajnálom, és elnézést kérek érte.

K. P.: Valaki mondta, hogy amikor a választás éjszakája volt, akkor köszöntötte "Hajrá magyarok"-kal a Fideszre szavazókat, és miután ő nem szavazott a Fideszre, azt a kérdést tette föl, hogy én nem vagyok magyar? Például ezek azok a megnyilvánulások, amikre azt szokták mondani, hogy arrogáns, hogy minket kizáró...

O. V.: Bocsánat, ez nem az én megnyilvánulásommal kapcsolatos probléma, hanem általában az a kérdés - anélkül, hogy a műsor természetével ellenkező, hosszú fejtegetésekbe bocsátkoznék -, hogy minden országban léteznek pártok, amelyek programjában a nemzeti összetartozás, a nemzeti karakter megmentése, átmentése, továbbvitele, a nemzet előző néhány évszázadban fölhalmozott tudásának jövőbe történő továbbvitele hangsúlyosan jelenik meg. Ezeket a pártokat szokták nemzeti pártoknak nevezni. Más pártok szintén nemzetiek abban az értelemben, hogy ahhoz a nemzethez tartoznak, de ezt a kérdést speciel nem szokták olyan fontosnak tekinteni, egyáltalán nem vagy nem annyira állítják a középpontba, de ettől még természetesen az adott nemzeti közösséghez tartoznak. Elő szokott fordulni - de csak Közép-Európában, mert Nyugat-Európában ilyen nincs -, hogy ha valaki olyan pártra szavaz, amely párt magát nem szokta nemzeti pártnak tekinteni, úgy érzi, hogy a másik párt által - mert az nemzetinek nevezi magát, így adja meg karakterét - kiszoríttatik a nemzet közösségéből. Ez egy közép-európai betegség, amiből ki kellene gyógyulni. Erre nem az a megoldás, hogy úgy teszünk, mint ha a nemzeti hagyományokhoz, tovább vihető karakterjegyekhez hasonló módon viszonyulnánk, hanem úgy, hogy együtt élünk ezzel a ténnyel.

K. P.: Amikor a jobboldali párt ideológiájáról beszél, akkor egy csomószor elmondja, hogy tekintettel kell lenni a XX. század vérzivataros időszakára, amikoris bizonyos csoportokat kiszorítottak, megnyomorítottak, lehetetlenné tettek és ezért ezek a csoportok nem fejezhették ki a politikai akaratukat. Ha érzékeny a jobboldal ilyen típusú félelmeire, gyötrődéseire, élményeire, akkor a másik - nem jobboldali - oldal félelmeire, gyötrődéseire, rossz érzéseire miért nem empatikusabban reagál? Miért nem kerüli el azokat a kijelentéseket, amelyektől ők azt érezhetik, hogy a Fidesz és a Fidesz vezetői kizárják őket.

O. V.: Szerintem a tanácsa jó. Amit tehát most kérdésként fogalmazott meg, használható tanács, szerintem ezt kell tenni. Bárkivel beszél az ember - most hagyjuk, hogy politikáról beszélgetünk - bármilyen kérdésről, de ha valakivel szóba állunk, tehát elég fontosnak érezzük őt ahhoz, hogy beszéljünk vele vagy eléggé nagy bajban lévőnek látszik, hogy próbáljunk segíteni rajta azzal, hogy felé fordulunk és szót váltunk vele, mindig az empátia nyelvén kell ezt megtennünk. Mindegy, hogy jobboldali vagy baloldali ember, mindegy, hogy egy régi háborúban egyik vagy másik oldalon állt. De csak azért nem iktathatjuk ki a nemzeti jelzőt a magyar szótárból, mert valaki, aki nem kedvel bennünket úgy gondolja, hogy kiszorul a nemzetből, ha mi azt mondjuk magunkról, hogy nemzeti eszméket valló párt vagyunk. Ezentúl ezt a szót mi ne használjuk? Így nem lehet... tehát nem lehet kigyomlálni a fél magyar szótárat csak azért, mert bizonyos gondolatok Magyarországon még nem váltak széles körben ismertté. Szeretném inkább elmagyarázni ezeknek az embereknek - úgy, ahogy most itt élek ezzel a lehetőséggel -, hogy ettől nem kell félni, nem kell megsértődni, ezek nagyon egyszerű, valóságos tények. Bizonyos dolgokat egyes pártok hangsúlyosabban, míg mások kevésbé hangsúlyosan kezelnek. Én sem szoktam megsértődni, amikor azt hallom, hogy a másik párt az a szociális érzékenység pártja, és nem kezdek tiltakozni amiatt, mert engem kirekesztenek a szociálisan érzékeny emberek köréből. Ez nem akarom azt mondani, hogy butaság, de mindenképpen logikátlan dolog, nem?

K. P.: Volt itt egy másik kérdés. A nemzeti érzelmű baloldali szavazókat meg akarják-e szólítani és választóikká akarják-e tenni?

O. V.: Azt gondolom, hogy Magyarországon az emberek tekintélyes része nemzeti érzelmű. Most nem tudok százalékot mondani Önnek, de szerintem ez jóval a 90 százalék fölött van. Mint ahogy Európában minden ország polgárainak közössége vagy legalábbis az ahhoz tartozók 90 százalék fölötti része általában nemzeti érzelmű. A kérdés az, hogy van-e oka egy-egy magyar állampolgárnak arra, hogy egy nemzet közösségéhez tartozónak érezze magát. A problémánk az - és ez egy kicsit emlékeztet bennünket az 1848-as időszakra -, hogy nagyon sokan érzik úgy, hogy nem jutnak az országban lehetőséghez, biztonsághoz, hogy olyan rendszerben élnek, amely nem ad esélyt számukra. Nagyon sokan érzik úgy, hogy az ő képességük, tehetségük, munkabírásuk - amelyről azt gondolják, hogy létezik - nem tud hasznosulni, hogy nem tudják elfoglalni az életben azt a helyet, amit egyébként a maguk számára jogosnak, igazságosnak éreznének.

A nemzet kirekeszti őket vagy nem fogadja be. Most a rendszerváltoztatás után, 1990-ben nagyon sok ember járt így. Úgy érezték, mert elveszett az állásuk, és ezzel elveszett a reményük is, hogy kiestek a nemzet kötelékéből. Lélektanilag nagyon hasonló az előttünk álló feladat, mint 1848-ban volt. Szociálisan, gazdasági sikerek segítségével kell beemelni vagy visszaemelni nagyon sok embert a nemzet közösségébe úgy, hogy ne csak biológiai értelemben tartozzanak hozzá, hanem maguk is úgy gondolják, hogy nemcsak történelmileg, hanem a jelen, meg a jövő szempontjából is részesei az életképes magyar nemzetnek. A nemzeti ügyeknek - azt gondolom - az teszi a legtöbbet, aki ezeken a szociális kérdésekben próbál segíteni, munkát, otthont, biztonságot próbál nyújtani az embereknek.

K. P.: Egyébként a politikai ellenfeleitől, riválisaitól elvitatja azt, hogy ők is a magyar nemzet érdekében cselekszenek?

O. V.: Odáig is elmennék, hogy még azok is, akik azzal tüntettek - most inkább régebbi korokra gondolok -, hogy az irodalomban, történelemben, vagy időnként a politikában is -, magukat nem sorolták a nemzet részéhez, vagy nem tekintették magukat a nemzet részének, szintén részei a nemzet történetének. Tehát még az is része a magyar nemzet történetének, aki demonstratíve kívül akar maradni rajta. De - Márait tudnék itt idézni - talán ez már szétfeszíti a műsor keretét. A nemzet mi vagyunk, úgy, ahogy vagyunk, a lábujjunk hegyétől a fülünk végéig. Hús-vér minden mozdulatunk, valónk, atomunk - ahogy ezt nagyon szépen megírja Márai -, ez maga a nemzet, nem tudunk ellene tenni.

K. P.: Tölgyessy Péter az előbb a Jövő hét című műsorban arról beszélt, hogy szerinte a Fidesz azért győzött, mert van egy réteg - több százezer ember, talán millió -, amely úgymond a modern Magyarországot képviseli, sok pénzük van, jól költenek, és hajlandók az MSZP-re is szavazni, meg a Fideszre is. Ez a csoport azonban nem szereti a harsányságot, nem szereti, amikor hazugsággyáraznak - ezt az MSZP kritikájaként értelmezte. Szerinte ugyanez a réteg volt az, amely miatt 2002-ben az elpártolások miatt a Fidesz veszített a választáson.

O. V.: Nos, ebből is látható, hogy Tölgyessy Péter jóval bátrabb ember, mint én. Én nem merem kiolvasni ezeket az összefüggéseket, bár akár jól is eshetnék egyébként, de mégsem merem kiolvasni ezeket a választások eredményéből.

Én még alaposabb elemzéseket és vizsgálatokat tartanék szükségesnek, mert önmagában a választások eredménye - szerintem - nem jogosít föl bennünket ilyen kijelentések megtételére. Azt azonban gondolom - talán ez kevésbé spekulatív -, hogy a magyar közélet az elmúlt két évben rossz irányban haladt a tekintetben, hogy a kormány képtelen volt szembenézni a valóságos helyzettel.

Én azt tapasztaltam az országot járva, hogy volt egy - a kormánynyilatkozatokra felépített Magyarország-kép, amely arról szólt, hogy a munkahelyek száma nő, az életlehetőségek tágulnak, az emberek egyre jobban élnek, a reálbérek növekednek, általában jó okunk van arra, hogy bizakodással tekintsünk a jövőbe. És találkoztam azokkal az emberekkel - a valóságos emberekkel -, akik pedig azt mondták, hogy félnek, hogy elvész az állásuk. A reálbérek - bár közalkalmazottakról van szó - a nagy emelés után, 2002 őszét követően szinte egyáltalán nem, míg az árak ennél biztosan jobban nőttek. A maguk részéről egyébként nem tartoznak a gazdag emberek közé, de a Magyarországon megkeresett jövedelmükből elmennek Romániába vásárolni, mert ott olcsóbb az élelmiszer, olcsóbb a ruha, olcsóbb a cipő.

Ha az ország nyugati felében jártam, akkor ugyanezt mondta nekem valaki, hogy ő meg elmegy Ausztriába költeni. Milyen gazdasági rendszer az, ahol a Magyarországon megkeresett jövedelmet - akár keleti, akár nyugati országrészről legyen szó - az emberek kiviszik, és máshol költik el, mert itthon képtelenek lennének megélni a fizetésükből. Erre a gazdasági rendszerre azt mondani, hogy a dolgok jól mennek, az emberek nem fogadják el. Szerintem az őszintétlenségre építő politika bukott meg a múlt vasárnapi választáson, és most egy őszinteségre építő, a helyzettel bátran szembenézni tudó, határozott kormányzati munkára van szükség. Hogy tudja-e ezt nyújtani Magyarország polgárai számára a hivatalban lévő kormány, ez a jövő legfontosabb kérdése.

K. P.: Egy telefonáló, M.-né Zsuzsa néni - ahogy a kollégáim kiírták - Budapestről, jó estét kívánok.

M.-né Zsuzsa néni: Jó estét kívánok!

K. P.: Köszönöm, hogy sokáig várt, mi a kérdése Orbán Viktorhoz?

M.-né Zsuzsa néni: Először is szeretettel köszöntöm Orbán Viktor miniszterelnök-elnök urat, és Önt is, a riporter urat. Hálásan köszönjük a kitartó, fáradhatatlan munkáját, amit gyönyörű áldás kísért, láthatjuk az eredményt. A kérdésem, hogy a legnagyobb keresztény európai néppárt miért nem tudott odahatni, hogy az igazságnak megfelelően belekerüljön az EU alkotmányába a keresztény gyökerek valós volta? Ez az első kérdésem. A második, hogy tud-e személy szerint Orbán Viktor elnök úr vagy a Fidesz vagy ők együtt a vajdasági magyarság védelmében bármit is tenni, akiket igen sok atrocitás ér. Köszönöm, hogy meghallgattak, és Isten áldását kérem a miniszterelnök úrra, családjára és a Fidesz minden tagjára. Köszönöm.

K. P.: Köszönöm szépen. Hadd tegyek még egy olyan kérdést hozzá, ami az SMS-ekben szerepelt: kettős állampolgárság. Mit akar a Fidesz tenni ebben az ügyben? Folytatja-e a kampányt?

O. V.: A telefonálónak szeretném megköszönni a jókívánságait, nyilván Ön is hozzátette a maga részét a múlt vasárnapi közös sikerünkhöz. Az Ön személyén keresztül szeretném mindenkinek megköszönni, aki vasárnap eljött választani és kitüntetett bennünket a bizalmával.

Ami pedig a kérdését illeti, szomorú hétvégém van nekem is. Önhöz hasonlóan én még várom az alkotmány szövegének végső változatát, de ha az újsághírek igazak, akkor egy olyan európai alkotmány született, amely nem nevezte meg a kereszténységet a saját értékei között, miközben más forrásokat, más forrásból táplálkozó értékeket - például a humanizmust - megnevezte. Legalábbis az utolsó összecsapások, mármint viták előtt, még ez volt a helyzet. Szomorú pillanata ez szerintem Európának. Egy olyan Európában élni, amely nem vállalja saját múltját, nem vállalja a saját értékeit és nem vállalja önmagát, az embernek kisebb kedve van, mint egy igazi keresztény Európában. Igyekszünk ezen is változtatni, még adjunk magunknak egy kis esélyt, bizakodjunk, hogy a ...

K. P.: Kisebb kedve van, meg kell kérdeznem, az azt jelenti, hogy bánja, hogy az európai...

O. V.: Én nagyon szomorúnak tartom, ez öncsonkítás. Tehát ez...

K. P.: Ez megint egy újabb euroszkeptikus kijelentés? Ezt fogja majd kapni...

O. V.: Két dolgot tehetünk most. Vagy nem gondolkodunk, és mindig aszerint formázzuk a mondatainkat, hogy mit fognak rá mások mondani, vagy pedig gondolkodunk, és vállaljuk a magunk véleményét, és hát Istenem, ha állni kell, álljuk az ütéseket. Igen, az a határozott véleményem, hogy ez öncsonkítás, a magyar bíboros nagyon világosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy kereszténység nélkül Európának nincsen szíve. Nem lehet csak a racionális szellemi hagyományokat belefoglalni az értékeink közé, mert akkor minden, ami nem a rációhoz kötődik - és az ember tekintélyes része nem ráció alapján épül föl, a világ tekintélyes része nem ráció alapján van berendezve -, kimarad. Értékek vesznek el, elbillen az egész. Antropológiailag az európai ember nem olyan, hogy csak a rációból lehetne levezetni. Tehát hiba kihagyni, túl azon, hogy - mondom még egyszer - személy szerint is szomorú vagyok emiatt.

Ami a Vajdaságot illeti, én személy szerint a kettős állampolgárságot támogatom. Azt hiszem, hogy a kettős állampolgárság nem a szülőföld elhagyását, hanem a szülőföldön való megmaradást segítené elő. Nagyobb biztonságban éreznék magukat a magyarok a Vajdaságban - és más határon túli területeken is -, ha egyébként magyar állampolgárnak is tudhatnák magukat. Nem jönnének el feltétlenül onnan, hanem nagyobb biztonsággal folytatnák ott az életüket. A Vajdaság ügyében pedig minden lehetséges nemzetközi fórumon igyekszem kellő súllyal fölszólalni, szerintem lesz is ennek eredménye.

K. P.: Az MSZP-ben elnökváltás lesz, Kovács László lelép a színről. Ön szerint ez jelent-e majd stílusváltást? Egy újabb MSZP-vezetés a jobboldallal szemben kevésbé konfrontatív politikát folytat-e?

O. V.: Először is: szerintem legkevésbé stílusváltásra van szükség. Arra az egyszerű emberi dologra volna szüksége mindannyiunknak, hogy a legnagyobb kormányzó párt a feketét feketének, a fehéret pedig fehérnek nevezze, és ne pedig fordítva. Ha idáig eljutunk... És ne mondja azt, hogy csökken a munkanélküliség, amikor nő, és ne mondja azt, hogy jól mennek a dolgok, amikor mindannyian érezzük, hogy ez nem felel meg a valóságnak.

K. P.: Ők a KSH adataira támaszkodnak...

O. V.: Ha már egy kicsit vitatkozunk egymással, úgy hadd mondjam azt, hogy a legfájóbb az egész választási kampányban nem is a stílus volt, az hazugsággyár, meg az a sok, szerintem, kultúrbotránnyal fölérő mélyrepülés és megnyilatkozás, amit láthattunk, hanem az, hogy kiemeltek néhány, a kormány számára kedvezőnek tűnő gazdasági adatot, majd néhány nappal a választások után elmondták az igazság másik felét is. Hát hogy lehet így bánni egy országgal? Arról beszélni, hogy egyre több embernek jut munkalehetőség, majd a választás után két nappal bevallják, hogy az öt és fél százalékról hat százalékra nőtt a munkanélküliség. Hogy arról beszélnek a kampány előtt, hogy a reálbérek jelentősen emelkedtek, majd a választás után azt mondják, hogy be kell vallanunk a KSH adatai alapján, talán mégsem. Na, szóval ez az, amiről beszélek, ezt nem lehet csinálni. Ugyanis ez bizonytalanságot szül.

És ha az emberekben a bizonytalanság kerekedik fölül, és elveszítik a tájékozódó képességüket, abból mindenfajta bajok származnak. Először is származik egy gyenge gazdasági teljesítmény, másfelől elvész a tervezés iránti vágy, mert ha bizonytalanságban érzem az életemet, nem is akarok tervezni. Számos energia marad így leszorítva, amelyek nem tudnak fölszabadulni, nem tudnak alkotóvá válni.

Ez, szerintem, mind az őszintétlen kormányzati politika súlyos következménye. Erre volna tehát szükség elsősorban, másfelől pedig választ adni arra a kérdésre, hogy a valóban nehéz gazdasági helyzetből milyen irányba akar kiutat a szocialista párt. A megszorítások felé - amire láthatóan készülődnek -, vagy pedig a Nemzeti Petícióban foglalt kérések teljesítésének irányában, mert az is egy gazdaságpolitika. Érdemes lenne végre értelmesen vitatkozni arról, hogy akkor a két lehetőség közül merre érdemes elindulni. Talán eljutunk ide is a nyár során.

K. P.: Kovács László lelépése, stílusváltás, konszolidáltabb viszony a két nagy párt között...

O. V.: Hát az ember mindig bizakodik természetesen.

K. P.: Ezt most csak úgy kötelezőből mondta, nem?

O. V.: Nem. Tényleg mindig bizakodik az ember, még ha az esély kicsi is, de azért bizakodik.

K. P.: Köszönöm szépen. Ez volt a Kérdések órája, Orbán Viktorral, a Fidesz Szövetség elnökével beszélgettem. Viszontlátásra.

fideszfrakcio.hu