Elhárítás Szegeden
Két éve a Magyar Örökség kitüntető címet kapta meg a szegedi Tiszatáj című folyóirat, amely a hetvenes-nyolcvanas években a magyar szellemi élet egyik központja volt. Szerkesztői nem helyi, hanem országos, sőt összmagyar irodalomban gondolkodtak. Miközben annak idején a lap körül botrány botrányt követett, egy hároméves hírszerzői kiképzést kapott, ambiciózus fiatalember elindult a pályán, s 1977-től 1987-ig közelről láthatta a magyar irodalom szabadságküzdelmét. Az illető Salgó László nemrég kinevezett országos rendőrfőkapitány.
Dátum: 2002-07-04 16:06:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=2639
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:36:44.255016, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Salgó László azután érkezik Szegedre, hogy Ilia Mihályt, az 1972 és 1974 közötti főszerkesztőt eltávolítják posztjáról. Csakhogy Ilia jelen van az egyetemen is igen nagy hatású, rendkívül népszerű tanárként. Ráadásul az új főszerkesztő, Vörös László megőrzi a lap arculatát, s Iliára is támaszkodik. A Tiszatáj 1974-es alapdokumentuma leszögezi: "A folyóirat főszerkesztője a megyei párt-végrehajtóbizottság káderhatáskörébe tartozik. A főszerkesztő és helyettese kinevezésére (illetve leváltására) a megyei pártbizottság a megyei tanáccsal közösen tesz javaslatot, konzultálva az Írószövetség titkárságával és a helyi írócsoport titkárával, egyetértésben a KB Tudományos Közoktatási Osztályával. A kinevezés, illetve leváltás végső fokon a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának, az alkalmazás a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalatnak a jogköre." Noha nem párttag főszerkesztő szóba sem jöhetett, az MSZMP láthatóan nem bízott saját tagjaiban sem. Hiába konzultáltak, hiába írtak igazoló jelentéseket, valamelyik főnök csak talált közléspolitikai hibát. (Csoóri-esszé, Sütő-dráma, lengyel összeállítás stb.) Ráadásul a Tiszatáj szerkesztőit és szerzőit az ország minden pontjára hívták irodalmi találkozóra. A szegedi szellemi központot (egyetem-szerkesztőség) éberen kell tehát figyelni. Mint utóbb kiderül, Ilia Mihálynak nemcsak egyetemi dolgozószobáját, hanem otthonát is bemikrofonozzák, postáját ellenőrzik, tanítványai közé "téglákat küldenek". Pontos lista áll rendelkezésre az erdélyi, vajdasági vendégekről, másolatok készülnek a levelekről. A III/III és a III/II példás egyetértésben dolgozik az ügyön (lásd Kiszely Gábor Állambiztonság című könyvét, Korona Kiadó, Budapest, 2001). Napi információs jelentések, összegzések készülnek Szegeden és másutt, megfogalmazódnak az intézkedési tervek s a további feladatok. Ezek eljutnak a központi szervekhez, ahol újabb irat születik, újabb intézkedési tervvel, és feljegyzés készül a pártközpont kulturális osztályának, ha kell, a külügyinek, ha kell, az illetékes minisztériumnak. Végül minden visszakerül a megyei pártbizottsághoz, hogy a gondosan kialakított koncepció jegyében tegyék meg a gyakorlati lépéseket (leváltás, eltiltás stb.). Az utat jól dokumentálja Müller Rolf a Kortárs tavaly júliusi számában. De pontosan szemlélteti az a két feljegyzés is, amelyet az "ellenséges ellenzéki" írókról mellékelünk.
Salgó László, aki a Komócsin-birodalomban elhárító, majd értékelő tiszti feladatokat végzett, jól ismerte az akkori magyar irodalmat. Jól tudta, ki az ellenség, miként lép kapcsolatba a határon túli magyarsággal az anyaország. Nem kerülte el figyelmét a Bethlen Gábor Alapítvány szervezése, de a clevelandi alternatív József Attila-díj sem.
Azok a magyar irodalmárok, akik kikérték a Történeti Hivatalból a rájuk vonatkozó - nem egy esetben - több száz, sőt ezer iratot, számos dokumentumon találkoztak a nevével. Ezek az országos rendőrfőkapitány Heti Világgazdaságnak múlt héten adott nyilatkozatával ellentétben nem éves összefoglalók és nem is kriminálstatisztikai jelentések.
Az mindenesetre örvendetes, hogy a maga útját konokul járó egykori hálózati tiszt ma is sokat olvas. Szépirodalmat is.
O. Á. (Heti válasz, július 5.)