Áder János: a hazugság pohara csordultig telt

1956 kétféle öröksége ma is velünk él. A megtorlásé és az elfojtásé ugyanúgy, mint a szabadságé és az igazságé. Ezért mélységesen igaz a kijelentés, hogy a történelem olyan, mint a föld alatti folyó: ha nem ismerjük természetét, könnyen alámoshatja életünket. Mert miénk a fájdalom, és miénk a remény. Áder János ünnepi beszéde + letölthető video

Dátum: 2004-10-23 19:50:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=30116
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 20:45:09.915062, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

A szabadságnak gyermekarca van. Mert a szabadság arcvonásai épp olyan tiszták és romlatlanok, épp olyan igazságkeresők és önérzetesek, mint a gyermekeké. Olyan ez az arc, és olyan ez a tekintet, amely ha felénk fordul, kitérni aligha lehet előle. Aligha lehet kitérni előle, mert ebben az arcban és ebben a tekintetben valójában mi mindannyian önmagunkkal nézünk szembe. Önmagunkkal, akik valaha voltunk, önmagunkkal, akikké lettünk, vagy rosszabb helyzetben azzal, akikké lennünk kellett volna. Nincs olyan teremtett lélek közöttünk, aki megspórolhatná ezt a szembenézést. Olyasvalami ez, ami elől akkor sincs mód félresomfordálnunk, netán megalkuvóan fejet lehajtva, szemlesütve elsompolyognunk, ha mégoly fájdalmas is ebbe a gyermeki tekintetbe belenéznünk. Nincs mód, mert ez olyasvalami ez, amit ha elvétünk, mindig rossz lelkiismerettel kell fizetnünk érte.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt ünneplő közösség!

A mai napon egy alig két hetes gyermek, egy alig tizenkét napot megélt újszülött néz velünk szembe. Ez a gyermek október 23-án születetett, 1956 októberében. És ennek a gyermeknek az arca, akinek megszületését egy világ csodálta, nekünk, magyaroknak örökre a szívünkbe égett. A szívünkbe égett, mert ez az újszülött gyermekarc nekünk, magyaroknak évszázadok óta felettébb ismerős volt. De nem csak az arcát ismertük fel rögtön, hanem a neve is ismerősen csengett, mert az ő neve - mint annyiszor történelmünkben - azon az '56-os őszön is Magyar Szabadság volt. Magyar Szabadság: ő volt az, akiért nemzedékek sora imádkozott a magyarok Istenéhez. Magyar Szabadság: akinek Rákóczi idején még élnie adatott több mint nyolc évet. Magyar Szabadság, aki 1848-ban már csak másfél évet élhetett meg. Magyar Szabadság, akinek 1956-ban már tizenkét napos korában pusztulnia kellett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt emlékezők és szembenézők!

A régen látott gyermek ismét eljött közénk. Itt van velünk, most épp tizennégy éves, nehéz korszakát éli. Olykor bíztatón, olykor félénken, olykor meg vádlón néz szemünkbe, és nekünk nincs más választásunk, mint hogy álljuk a tekintetét. Álljuk a tekintetét, és reményt adjunk bizakodásának. Az a dolgunk, hogy mellette legyünk, ha kételyek gyötrik, és az a dolgunk, hogy ne adjunk okot arra, hogy elforduljon tőlünk. Az a dolgunk, hogy vigyázzunk rá. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére, mert ő már sokadszor született újjá miértünk. Sokadszor született újjá, mert hittünk benne, és mert bíztunk önmagunkban. Sokadszor született újjá, mert ő is hitt mibennünk, és bízott önmagában. Igen, sokadszor tért vissza hozzánk, pedig évtizedeken át mindent elkövettek, hogy ez soha ne történhessen meg.

Emlékezzünk, volt idő, hogy még kihűlő tetemét is meggyalázták. Volt idő, hogy még a ki nem mondott szavakban megőrzött emlékét is letagadták, volt idő, hogy igazi nevét minden újságból és történelemkönyvből kiiktatták. Emlékezzünk! Akik ezt tették akkor, a magát szocialistának nevező hatalom nevében tették, amit tettek. Akik ezt tették, úgy vélték, jogukban áll eltiporni a szabadságot és az igazságot. Akik ezt tették, azt gondolták, a hatalom ormain állva jogukban áll semmibe venni a magyar nép akaratát.

Negyvennyolc év telt el azóta. Negyvennyolc év, és ebből csak tizennégy évet tölthettünk ismét szabadságban. És bár negyvennyolc év alatt sokat enyhült a kín, az akkor szerzett sebek ma is makacsul fájnak. Fájnak, mert élnek még az üldözők, és élnek az üldözöttek. Fájnak, mert élnek még a besúgók, és élnek a besúgottak. Fájnak, mert közöttünk élnek, mi több, felettébb "nagyajólétben" élnek a szocialista hatalomgyakorlás haszonélvezői, és élnek, velünk élnek a megalázottak és megszomorítottak, a becsapottak és kisemmizettek milliói. És fájnak, mert vannak, sokan vannak, akik már nem élnek. Akik elestek a gyilkos sortüzekben Esztergomban, Sopronban, Salgótarjánban, Mosonmagyaróvárott vagy az ország más városaiban. Sokan vannak, akikre az ostromot Budapesten, Csepelen, a Corvin-közben vagy a Széna téren a barikádokon, vagy egyszerűen kenyérért sort állva a pesti utcákon várt a tankokon érkező halál, és Nagy Imrétől Mansfeld Péterig sokan vannak, fájdalmasan sokan, akik végül a szocialista megtorlás hóhérainak keze között adták életüket a gyermekért, akit úgy hívnak, Magyar Szabadság. 1956 kétféle öröksége ma is velünk él. A megtorlásé és az elfojtásé ugyanúgy, mint a szabadságé és az igazságé. Ezért mélységesen igaz a kijelentés, hogy a történelem olyan, mint a föld alatti folyó: ha nem ismerjük természetét, könnyen alámoshatja életünket. Mert miénk a fájdalom, és miénk a remény. Miénk a szégyen és miénk a büszkeség. Miénk az árulás, és miénk a hősiesség. És igen, miénk az emlékezés és miénk a megbocsátás. Senki sincs, aki rajtunk, magyarokon kívül magára vehetné e kétféle örökség minden ránk nehezedő terhét és minden egészséges lelket felszabadító örömét. Mert a rossz és a jó erői együtt élnek velünk. Ahogyan együtt él bennünk a jóra és a rosszra való hajlam. Rajtunk múlik, hogy melyiket engedjük felülkerekedni önmagunkban. A gyermek most ránk néz. Komolyan, és megértően. Úgy, ahogy nézni csak a gyermekek tudnak. A szemében minden október 23-án remény csillog. Azt mondja tekintetével, hogy lelkünk békéjét csak akkor találhatjuk meg, ha megértjük: a megbocsátás soha nem lehet megbékélés. Mert igaz ugyan, hogy megbocsáthatunk a rossznak, de megbékülnünk soha de soha nem szabad vele. 1956 októberében Magyarország népe is ezt üzente a hatalomnak. Azt üzente, hogy megbocsát, de megbékélni nem tud a hazugsággal. A szocialista hatalomgyakorlók azonban a fegyverek szavával válaszoltak a békés tüntetőknek. Fasiszta csőcseléknek, reakciós brigantiknak, a haladás kerékkötőinek nevezték őket.

Soha ne feledjük: a szocialista hatalomgyakorlók 1956-ban arra a népre fogtak fegyvert, amely nem lázadt fel ellenük, amikor választási csalással kerültek hatalomba 1947-ben. Soha ne feledjük, hogy a szocialista hatalomgyakorlók 1956-ban arra a népre fogtak fegyvert, amely nem lázadt fel ellenük, amikor ÁVH-s különítmények családapák és családanyák ezreit hurcolták lágerekbe és börtönökbe. Amely nem lázadt fel ellenük akkor sem, amikor erőnek erejével rátették kezüket földjeikre, házaikra, műhelyeikre, gépeikre. Arra a népre fogtak fegyvert, amely mindezt képes volt megbocsátani, csupán megbékélni nem tudott már tovább a rosszal. Nem tudott, mert a közel egy évtizednyi szocialista hatalomgyakorlás elég volt ahhoz, hogy az ország egyetlen nagy óhajtásban összeforrva kimondja végre, amit mindenki már régóta érzett: elég volt.

És hogy miből lett elege a magyar népnek?

Mindennél sokatmondóbban fejtette ki a Magyar Nemzet 1956. október 30-án, a forradalom nyolcadik napján megjelent cikke. Ebből idézek most szó szerint:

Magyar Nemzet, 1956. október 30. kedd

"Nincsen felkelés indulatok és szenvedélyek nélkül. Nincs halált vállaló áldozatkészség eszmék nélkül. S a napjainkban lezajló nagy népfelkelést csak úgy, mint történelmi elődeit, valaminek a szenvedélyes szeretete és valaminek a szenvedélyes gyűlölete lobbantotta lángra. Az egyikről a haza, a nemzet, a magyarság szenvedélyes szeretetéről már sok szó esett. S ha azt kutatjuk, hogy az elmúlt években mit gyűlölt leginkább ez a nemzet, első helyen kell mondanunk a hazugságot. Igen, erről van szó. A hazugság pohara csordultig telt. A helyzet ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy elsősorban nem a rossz gazdasági helyzet, a szűkölködés, az életszínvonal korlátozottsága vezetett a nemzet felkeléséhez, nem ezek a dolgok izzították fel a szíveket, hanem mindenekelőtt a hazugság gyűlölete. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy nem háborította fel az embereket a nemzeti vagyon bűnös tékozlása, a gazdasági egyenlőtlenség, és hogy ez a gazdag ország nem tud nyugodt megélhetést biztosítani polgárainak. De abból a tényből, hogy az anyagi követelések a tüntetések és a felkelés idején háttérbe szorultak, valamint abból, hogy senki sem tört más tulajdonára, következik a tény, hogy a felkelés politikai jellegű volt. A nép felkelt, és kimutatta felháborodását a hazugságokkal szemben. Az elmúlt években fájt az embereknek, hogy alacsony az életszínvonal, de még jobban fájt, ha azt mondták, magas. Fájt az embereknek, hogy semmibe veszik nemzeti mivoltukat, de még jobban fájt, ha azt mondták, nemzeti, nemzetibb, és még nemzetibb politikát folytatunk. Fájt az embereknek, hogy békekölcsönnel terhelik a népet, de még jobban fájt, hogy azt mondták, ez a kényszerkölcsön önkéntes. A munkást sértette a normarendezés, de vérig sértette, hogy azt mondják, ezt ő kéri, ez az ő érdeke. Hagytuk, hogy a hazugság pókhálója szője be közéletünket, magánéletünket. És hiába volt minden kérés, kérdés, figyelmeztetés, tiltakozás és a végén követelés, nem okultak belőle. Nem okultak belőle még a tragikus órákban sem, amikor a nemzet már fegyvert ragadott kezébe, hiszen a rádión keresztül ellenforradalmárnak, csőcseléknek és ki tudja még mi mindennek bélyegezték azokat, akiknek nem volt más bűnük, mint hogy magyarok akartak lenni, és igazságot követeltek."

Eddig az idézet. Ezt írta a Magyar Nemzet 1956. október 30-án, s ha netán ma is túlontúl ismerősen koppannának az akkori szavak, kérem, ne szomorodjanak el ettől, mert a mai nap inkább a lélek öröméé, mert a régen látott gyermek ismét velünk van. Újjászületett, most épp tizennégy éves, nehéz korszakát éli. Olykor biztatóan, olykor félénken, olykor meg vádlón néz bele szemünkbe, és nekünk nincs más választásunk, mint hogy álljuk tekintetét. Álljuk tekintetét, és reményt adjunk bizakodásának. Az a dolgunk, hogy mellette legyünk, ha kételyek gyötrik, és az a dolgunk, hogy ne adjunk okot az elfordulásra. Az a dolgunk, hogy vigyázzunk rá. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére, mert ő már sokadszor született újjá miértünk.

Miértünk, magyarokért.

Fotó és szöveg: Szövetség Webszerkesztőség

fideszfrakcio.hu