Gyalázat
Az Új Szó vezércikkírója, Tóth Mihály hétfőn tette szóvá, hogy néhány napja a Szlovákia keleti végein honos együttműködők névsorának nyilvánosságra hozatalával és nem a sokkal fertőzöttebbnek vélt Pozsony környékén kezdték meg a kommunista titkosszolgálat egykori munkatársai viselt dolgainak feltérképezését.
Dátum: 2004-11-24 08:33:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=31376
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 20:57:38.754825, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
A kolléga pesszimista. Borítékolja, hogy Szlovákiában a besúgók leleplezése miatt nem robban ki botrány. Mert a politikai elit sumákolásra trenírozta az embereket. Nem kevesebbet állít, mint hogy Szlovákiában "minden pártnak megvannak a maga kommunista besúgói, ezért képesek egymást féken tartani".
Nálunk nem múlik el úgy egy hét a nemzet közelgő sorsfordító referenduma ellenére sem, hogy ne robbanjon ki botrány a leleplezett besúgók miatt. Pedig mi már edzettek vagyunk. Kovács László, az uniós megméretésen nagy nehezen átbukdácsoló biztos még pártelnökként rakta a magyar nemzet nyakába a D-209-es kódszámon nyilvántartott titkos ügynököt. A Magyar Nemzet által kirobbantott botrány tetőfokán a "rendszerváltoztatgató" SZDSZ úgy farolt ki a rá erkölcsi teherként nehezedő Medgyessy-buktatásból, hogy feltételül szabta a titkos ügynökök névsorának nyilvánosságra hozatalát.
Aztán nem lett belőle semmi. A liberális utódpárt bennragadt a posztkommunista utódpárt halálra ölelő karjaiban, no és persze a busás haszonnal kecsegtető kormányzati hatalomban. Aztán kiderül néhány vezető újságíróról, így a közvélemény-formáló "rendszerváltó" riporterről, Forró Tamásról is, hogy a titkosrendőrség besúgója volt. Kiderült egy nagyszerű sportemberről, hogy magánemberként mily hitvány, kiderült egy színikritikusról, hogy két színházi előadás között a színészeket mószerolta - köztük a színészkirály Latinovits Zoltánt - talán éppen halálra.
Molnár Gál Péter besúgó úgy gondolja, csak az ő lelkiismeretére tartozik, hogy miként számol el magával. Rosszul gondolja. Ránk tartozik, akik szerettük a színészkirályt, akik tiszteltük őt a semmivel sem pótolható művészetéért, ami nemzeti örökségünk része. A fájóan rövid életmű ellenére is. Molnár Gál Péter, Forró Tamás és társaik "életműve" is a történelmünk része. Tanulunk belőle. Mert megbocsátani nem tudjuk. Hiszen nem igyekeznek a besúgó urak, hogy megtehessük. Nem kérnek ők bocsánatot a még élő áldozatoktól sem, akikre jelentéseikkel ők szabadították rá a Párt által irányított és működtetett gépezetet. És vajon hány besúgó van azok között, akik mostanság éppen azt magyarázzák a köznek, miért is káros anyagilag (!) nekik az országra, nekünk az egyetlen Hazánkra nézve, ha a határon túli magyaroknak visszaadjuk a magyar állampolgárságot.
Gyalázat ez, még akkor is, ha egyes széplelkű, az igazságot a fényesre suvickolt tükör által is csak homályosan látó kollégák a gyűlöletbeszéd kategóriájába sorolnák a D-209-es botrány kapcsán szerintem jogosan használt gyalázat kifejezést. Gyalázat az is, hogy a Népszabadság szerkesztőségi vezércikkében ismeri el: tétovázik azon, "teret adhat-e" továbbra is olyan kollégának, aki nemcsak írt, hanem jelentett is. A lap "még nem tudja", "pontosan mit takar", hogy MGP "nemcsak írt, hanem jelentett is". Pedig tudják ők, nézzenek csak jobban szét a saját házuk táján, mit jelentett, ha valaki jelentett. Miközben "milyen írói erővel, kíméletlen éllel, szuggesztivitással és hozzáértéssel írta kritikáit". Latinovits Zoltán fivérei nem vonják kétségbe ezt a szuggesztivitást.
A Lágymányosi hidat mától én és a barátaim - ha tetszik ez Demszky Gábornak, ha nem - Latinovits hídnak fogjuk nevezni. Mától a Dunát átszelő híd, a Nemzeti Színház alatt a besúgottak emlékműve is lesz. Mert a gyalázat nem évül el.
Torkos Matild; Magyar Nemzet
mno.hu - fideszfrakcio.hu