Leváltási (hő)hullám
Az MSZP-SZDSZ-koalíció minden jel szerint abban a tévhitben ringatja magát, hogy legalább akkora befolyással bír a közélet fórumain, mint az 1994 és 1998 közötti ciklusban. Számtalan esemény utal erre, ami az utóbbi hónapokban történt. Ilyen például az üzleti élet.
Dátum: 2002-07-30 14:21:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=2983
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:38:31.177643, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
A privatizáció eredményeképpen a kilencvenes évek végére kiformálódott egy önszabályozó, a modern piaci viszonyok kívánalmainak megfelelő gazdasági környezet. A szereplők megtanulták, hogyan kell a világgazdaság farkastörvényei között helytállni, és milyen módon lehet helyet szorítani maguknak a szigorú követelményrendszert felállító nemzetközi piacokon. Kitapasztalták azt is, milyen kompromisszumokkal élhetnek együtt a még állami tulajdonban lévő, épp ezért bizonyosfajta hátszelet is élvező vállalati konglomerátumokkal, és hogyan lehet befolyásolni a döntéshozó szerepben lévő törvényhozó és végrehajtó hatalmi szerveket. Az egyik legfőbb kívánalommá a jogbiztonság és a stabilitás lett. Ha van valaki, aki tisztában van ezzel, akkor az Medgyessy Péter, aki az Orbán Viktorral folytatott április 5-i vitában azt vetette a kormányfő szemére, hogy a polgári kormány működése kedvezőtlen a közgazdászoknak. Az akkori közönség egy része tetszésnyilvánítással fogadta Medgyessy szavait. Aki látta a szocialista politikus őszintének ható pislogását, joggal gondolhatta, hogy egy olyan miniszterelnök-jelölt ül a kamerák előtt, akinek esetleges országlása elhozza végre az államnak és az üzleti életnek egy olyan szimbiózisát, amelyben kizárólag a teljesítmény, a szakértelem és a jogbiztonság dominál majd.
Nem így történt. A május 27-én hivatalba lépő kormány - bár a rendszerváltozás óta a legkisebb többséggel és így a legbizonytalanabb legitimitással bír - példátlan gyorsasággal kezdte meg a személycseréket a közigazgatásban és az állami tulajdonban lévő vállalatok élén. Néhány céget leszámítva (például a Mahart) szinte mindenütt lecserélték a csúcsvezetőket. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az elnökök és a vezérigazgatók menesztései az alacsonyabb vezetői szinteken is változásokat indukálnak, valamint minden esetben együtt járnak az üzleti stratégia megváltoztatásával. Hasonló tisztogatás indult meg a kormányzati szerveknél, a közalapítványoknál és a kulturális intézményeknél is. Ehhez illeszkedett az a folyamat, amelynek során egyre nyíltabb támadások érték a Legfőbb Ügyészséget, valamint elkezdődött a Magyar Nemzeti Bank szuverenitásának korlátozása. Ez utóbbi két intézményre azért is érdemes odafigyelni, mert olyan vezetők állnak az élükön, akik szintén szálkát jelentenek a kormány szemében, és egyáltalán nem zárható ki, hogy a végcél lemondásuk kikényszerítése.
Korábban egyetlen kabinet sem volt ilyen gyors: még az az Antall-kormány sem, amelynek pedig éppen ez - mármint a tavaszi nagytakarítás - volt az egyik fő jelszava. Azt se feledjük el, hogy az állam hatóköre és a tulajdonában lévő vállalatok száma ma jóval kisebb, mint a korábbi ciklusokban, ezért értelmetlen egy esetleges számszerű öszszehasonlítás. A négy évvel ezelőtti kormányváltás után kifejezetten lassan, a gazdasági élet szereplőinek érdekét maximálisan figyelembe véve történtek személycserék, minden esetben a szakmai felkészültséget helyezve az előtérbe (1998-ban az első három hónapban csak három vállalatnál történt vezetőváltás!). Persze ne tagadjuk, némi politikai szándék akkor is volt a kinevezések mögött, például az egykori MDF-kormány egyes ismert személyiségeinek a pozícióba juttatásával, de ezeket rendkívüli óvatossággal adagolta az Orbán-kabinet. Kivételt a kisgazdapárt protezsáltjai jelentettek, de a koalíciós szempontokat szem előtt tartva sikerült kötőfékre fogni - vagy éppen előbb-utóbb eltávolítani - Torgyán József teremtményeit. A magyar társadalom összességében elfogadta az akkor kialakított játékszabályokat, mert az ország későbbi teljesítménye sok tekintetben igazolta a konzervatív kormány lépéseit. Hitelesítette törekvéseiket az is, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolásával, a Postabank princztelenítésével és a VIP-listák nyilvánosságra hozatalával a személycseréket egy olyan tisztítótűz is kísérte, amelyeket széles társadalmi egyetértés kísért.
Ezeket az elveket rúgta fel a Medgyessy-kabinet. Nehéz elképzelni, hogy Európa egyik legdinamikusabb növekedést felmutató országában mi szükség volt a gazdaság állami szektorában a teljes menedzseri elit lefejezésére. Miért kell a gazdasági működés alapos feltárása nélkül, vélhetőleg előre elkészített B listák alapján kirúgni mindenkit, és mindenekfelett álló szemponttá tenni a politikai hovatartozást? Sokan éppen azért várták a kormányváltást, mert Medgyessy Péter személye egyfajta garanciát jelentett arra, hogy az árkok betemetésének jegyében végre a szakmai felkészültség válik perdöntő szemponttá. Nos, a váltás bekövetkezett, és mi történt? Szinte teljes egészében visszatértek az állami szektorba a Horn-kabinet vazallusai, a Medgyessyt hatalomra segítő Altus-birodalom KISZ-titkárból üzletemberré átvedlett prominensei, mi több, mellettük még olyan pártállami őskövületek is újra előtérbe kerültek, mint a Hungexpo Rt. vezérigazgatói székébe szánt Barabás János.
Azok, akik négy éve megrökönyödtek Simicska Lajos APEH-elnöki kinevezésén, most azt láthatják, hogy az egykori pénztárnoknál lényegesen nagyobb kaliberű, hellyel-közzel még szociálliberális körökben is megütközéssel fogadott személyek tűnnek fel a pénzes ládikák mellett. Bizonyítékként elegendő, ha végigolvassa valaki a Magyar Fejlesztési Bank új vezérkarának névsorát. Mindehhez társul a pazarlás, hiszen kormánybiztosok, címzetes és egyéb államtitkárok, kreált állami pozíciókat elfoglaló klientúraépítők sora került előtérbe, velük pedig egy olyan mértékű arrogancia és demagógia, amelyhez foghatót még egyetlen kabinet sem engedett meg magának. Gondoljunk a napilapokat elárasztó, közpénzből fizetett hirdetésekre, amelyek már néhány hét után győzelmi jelentéseket harsognak, vagy a közbeszerzések ügyében bemutatott bohózatra, amelynek egyetlen célja a kormánynak nem tetsző Vegyépszer megalázása volt. Ezek után persze minden üzleti szereplő megkérdezheti, hogy lehet komolyan venni bármilyen állami pályázatot. Kinek lesz ahhoz türelme, hogy kisakkozza: Csillag István vagy Keller László most valóban pályáztatni akar, vagy kampányolásra használja fel a magánszféra szereplőit?
Az MSZP és az SZDSZ kockázatos útra lépett. A késő pártállamot idéző monopolisztikus pozíciókkal ruházták fel a gyökerekig összefonódó klientúráikat. Mi több, túl a gazdasági racionalitáson a legaljasabb politikai játszmákra használják fel a nyilvánosság fórumain a közpénzek kezelésének ügyét, miközben elég megtekinteni, hogy a közeljövőben kik fogják ezeket kezelni. Ez nem csupán a demokrácia elveivel áll szöges ellentétben, hanem a választási ígéreteikkel is. Még néhány személyi döntés, és az állami cégeknél megszűnik a pluralizmus. Csak egyetlen klientúra maradhat, csak egyféle akarat szabályozhatja ezt, mindenki másnak mennie kell. Így viszont nem lehet az árkokat betemetni, ehelyett inkább tovább fognak mélyülni.
Tihanyi Örs, Magyar Nemzet