Áder János: Magyarország pillanatai drágák
A változás mindig eljön, ha elég sokan akarjuk, és képesek vagyunk irányt adni a változásnak. Ezért a mai ünnepi napon érdemes jól a szívünkbe és eszünkbe vésnünk, ma sincs az az erő, amely képes lenne feltartóztatni hazánk 21. századi polgárosodását - jelentette ki Áder János a Fidesz frakcióvezetője az 1848-49-es forradalom évfordulóján a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat Jánossomorján megtartott központi ünnepségén.
Dátum: 2005-03-15 14:35:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=35321
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 21:28:59.813735, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Tisztelt ünneplő közösség!
Különös, mondhatni szeszélyes természete van az időnek. Van, amikor villámsebesen tovaszáll, és van, amikor csak lassúdad csordogál. Van, amikor úgy érezzük, mintha kizökkent volna a helyéről, és van, amikor úgy látjuk, mintha tétován cammogva megállna, akárcsak egy rossz óra mutatója.
És olyan is van, amikor akár a részeg emberé, egészen botladozóvá, bizonytalanná válik az időnek járása. Amikor körülöttünk dülöngélni látszik minden, amikor a kontúrok felpuhulnak, amikor összezavarodnak és összefolynak a szemünk előtt a dolgok.
És az is előfordul olykor, hogy váratlanul furcsa, különös idők köszöntenek az emberre. Például amikor belül már régóta érezzük, hogy tavasz van, de ha az ablakon kitekintünk, mégis havas a táj, amit magunk előtt látunk.
Tisztelt Hölgyek és Urak, Jánossomorja polgárai!
Vajon milyen lehetett az a 157 évvel ezelőtti márciusi nap, és vajon mit gondolhattak, hogyan érezhettek akkoriban az emberek? Boldogok voltak, vagy elégedetlenek? Beletörődöttek voltak vagy telve voltak várakozással? Kedvetlenek és fásultak voltak, vagy csak a remény szikrájára vártak? Ki tudná ma már megmondani? Nyilván ez is, az is jelen volt mindennapjaikban.
De bárhogyan volt is, 1848. március 15-e valamitől mégis egyik legfénylőbb napja lett történelmünknek, a legfénylőbb, pedig valójában szeles, esős és barátságtalan nap volt.
Az egyik legfénylőbb nap lett, pedig Pest és Buda polgárai, akár csak az akkori Magyarország városainak és falvainak népe aligha úgy ébredt március 15-ére virradóan, hogy ez lesz az a nap. A történelmi nap, a magyar szabadság napja, amelyet amíg csak lesz magyar ember a világon, mindig és mindenütt ünnepelni fognak.
Nem, nem így ébredtek fel akkori eleink. Nem ebben a tudatban mentek le a pékhez, nem így engedték gyermekeiket iskolába. Nem így köszöntek egymásra a szomszédok, és az akkori szerelmesek fejében sem ez járhatott.
Egyszerű, nyirkos, kicsit hideg volt az a tavaszi reggel. Olyan nap, amikor kicsit melegebben öltözteti fel gyermekeit, és inkább gondol a kalocsnival és esernyővel az ember, mintsem gondolna a történelem menetével.
Az a szürke és kopottas szerdai nap valamitől, valahogy egészen másképp alakult mégis. És hogy mitől lett más?
Vajon csakugyan Petőfi, Irinyi, Vasvári, Jókai és mind a többi márciusi ifjak tették-e mássá, vagy az eső lábán kívül valami más is ott lógott már a levegőben?
Alighanem valami más is. Az ország nehéz helyzete, a kilátástalannak tűnő évtizedes viták, az igazságtalanságok és az égbekiáltó társadalmi különbségek, a kincstár eladósítása, a hatalom packázása és érzéketlensége az emberek gondjai iránt nyilván mind-mind nyomasztotta az akkori magyarok lelkét.
De önmagában még ez sem magyaráz meg semmit.
Valami másnak is kellett lennie a mélyben. Igen, valami másnak is munkálnia kellett, hogy elég volt néhány szó, elég volt néhány egyenes mondat, amely az akkori 12 pontban öltött testet, hogy a nemzet felemelje fejét, felébredjen a nyomasztó éber-álomlétből, és visszhangozni tudja Petőfi szavait: A magyarok istenére esküszünk,
esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.
De mi volt ez a titokzatos erő, ami régóta ott munkált a mélyben? Alighanem a változás, a változtatás elemi erejű igénye. Annak felismerése és kimondása, hogy így tovább nem mehetnek a dolgok. Nem mehetnek a dolgok, mert Magyarország pillanatai drágák. Igen, Magyarország pillanatai drágák, ahogy Irinyi József fogalmazott március 15-e előestéjén.
A várakozás feszültsége milliók lelkében érlelte meg a változás igényét, és hosszú ideje már csak az hiányzott, hogy valakik végre hangot és irányt adjanak a változásnak, politikai tartalmat a társadalmi elvárásoknak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt ünneplő közösség!
Ha nem így lett volna, ha nem egy egész nép közös óhajtásának, szabadságvágyának, felemelkedni akarásának adott volna formát március idusának 12 pontja, akkor a pesti vér nélküli forradalom nem terjedt volna szét futótűzként az országban. Akkor március 16-án, 17-én, 18-án nem csatlakoztak volna a követelésekhez sorra a falvak és városok polgárai, és akkor a márciusi ifjakat is alighanem már a forradalom másnapján letartóztatták volna, és természetesen az őcsászári és királyi fenség magyar nép iránti végtelen szeretetétől áthatva vetették volna legsötétebb és legnyirkosabb börtöncellák legmélyére őket.
De nem így történt Március 15-én és az azt követő napokban.
Nem így történt, mert azokban a feledhetetlen napokban egymásra talált a falvak és városok népe, egyet akart a budai szatócs, a városi céhlegény, a falusi tanító és a földműves jobbágy, egyet kívántak a magyarországi zsidók, svábok, oláhok és tótok, kezet nyújtottak egymásnak a nemesek, a polgárok és a jogfosztottak tömegei.
Mint ahogy a szabadságharc napjaiban nemcsak Szegeden, Cegléden, Debrecenben, Kecskeméten vagy Győrben állítottak honvédeket Kossuth seregébe, hanem más falvakhoz hasonlóan az akkoriban zömében még németajkú Jánossomorja is derekasan kivette a részét a magyaróvári önkéntes toborzáson. A nemzetőrségbe Schmidt Mihály bíróval, Luttenberger István jegyzővel, és két tanítóval Krall Ferenccel és Luttenberger Mihállyal együtt több mint 260 22 és 49 életév közötti önkéntes jelentkezett Jánossomorjáról.
Mit akart Schmidt Mihály, mit akarhatott Krall Ferenc, és mit akart Petőfi, Batthyány, Széchenyi vagy Kossuth? Mindenkit más és más érintett meg nyilván Március 15-éből. Mindenkit más és más, de mégis volt valami közös az ő akaratukban. Polgárosodást akartak, a korhadásnak indult, roskatag, életerejét vesztő, alávetett Magyarország helyett egy büszke, szabad, polgárosodó Magyarországot.
Igen, a polgárosodás volt az az eszme, a kor uralkodó eszméje az angol és a francia polgári forradalom óta, amely új irányt adott Európa nemzeteinek, és amely új irányt jelölt ki nekünk magyaroknak is 1848-ban. Igen, a polgárosodás volt az az előbb búvópatakként, majd mind szélesebb folyóként hömpölygő, mind többeket magával ragadó értékrend és eszme, amely meghatározta az elmúlt 200 év történelmi folyamatait Magyarországon.
Hiszen ha értő tekintettel olvassuk a történelem lapjait, nehéz nem felismerni, hogy a polgárosodás igénye már a 18. század végén, a magyar felvilágosodás idején megfogalmazódott.
A reformkor idején, Kölcsey, Wesselényi, Széchenyi, Deák és Kossuth színrelépésével ez az igény politikai programmá érett. Mígnem 1848-ban a márciusi követelésekkel és az áprilisi törvényekkel a polgárosodás programja az egész magyar társadalomé lett.
Az egész társadalomé lett, mert bár ebből a programból ki-ki mást hallott meg, és mást tartott fontosnak magára nézve, de az aligha vitatható mégis, hogy magán a polgárosodáson 1848-ban minden magyar egyet értet.
Polgárosodni akart a jobbágy, amikor felszabadítást kért, és polgárosodni a céhlegény, amikor a nemesi előjogok eltörlését és közteherviselést kérte. Polgárosodni akartak azok a nemesek, akik Tudományos Akadémia alapításával, vasútépítéssel, hídtervezéssel, bankalapítással, amerikai és angliai példák átültetésével igyekeztek előmozdítani hazánk fejlődését. Polgárosodni akart a nemzet, amikor népképviseleti országgyűlést, független nemzeti bankot, a nemzetnek felelős kormányt követelt.
Polgárosodni akart a szatócs, a költő, a tanító, a jobbágy, polgárosodni akart a céhlegény, a nótárius, a plébános és a nemesi osztály.
És a közös akarat csodákra volt képes.
Mint ahogy a polgárosodás csodákra volt képes a Kiegyezés utáni évtizedekben is, amikor Magyarországon megépült a kontinens első földalattija, megépült Európa legfejlettebb vasúthálózata, kiépült a népiskolai rendszer, virágzott a gazdaság, a magyar mezőgazdaságnak csodájára jártak, és amikor Budapesten több lap jelent meg, mint Londonban, a sajtószabadság fővárosában.
És vajon nem a polgári eszme segített-e a Trianon utáni időkben a talpra állásban, az elveszített egyetemi városok helyett új egyetemvárosok megalapításában, a közigazgatás újjászervezésében, a háborúban kivérzett gazdaság konszolidálásában?
Nem a polgárosodás volt-e az a folyamat, amelynek a 2. világháború után tűzzel-vassal igyekeztek útját állni, polgári csökevénynek és reakciósnak titulálva mindenkit és mindent, aki és ami a kiépülő szocialista diktatúra útjában állott?
És többek között nem a polgárosodás elfojtott eszméje volt-e az, amely akár egy földalatti folyó váratlanul felszínre tört 1956-ban, és amely hosszú évtizedek után végül elvezetett az 1990-es polgári átalakuláshoz?
És nem a polgári Magyarország programja volt az, amelynek köszönhetően végre egy olyan kormányzati ciklus következhetett Magyarországon, amikor négy éven át, évről évre csökkent a munkanélküliség, csökkent az államadósság, csökkent az infláció? Amikor négy éven át, évről évre nőtt a gazdaság, nőttek a bérek, nőtt a családtámogatás és nőtt az otthonteremtők támogatása. Amikor felépült a Nemzeti Színház, a Budapest Sportaréna, megépült a párkányi híd és a Millenáris. Amikor megnyílt az egymillió embert vonzó Álmok álmodói - világraszóló magyarok kiállítás, amikor újjáépült az árvíz sújtotta beregi térség. Amikor megerősödhettek a falusi iskolák, amikor működni kezdett a Széchenyi Terv, és a gazdák előtt is új lehetőségek nyíltak. Amikor milliók ünnepelték a millenniumi évet, amikor végre ha nem is látványosan, ha nem is hibátlanul, de mégiscsak előre mentek a dolgok.
Amikor a kormányon lévők nem beszéltek a lendületről, meg arról, hogy nagy a jólét, hanem kinek-kinek segíteni próbáltak a boldogulásban. A nyugdíjasoknak az előírt mértéket meghaladó nyugdíjemeléssel és gyógyszerárak kordában tartásával, hogy a becsülettel ledolgozott élet után a nyugalom évei lehessenek a nyugdíjas évek. Diákhitellel a tanulni akaróknak, hogy a családok közötti jövedelemkülönbségek ne lehessenek gátjai a boldogulásnak. A családoknak a gáz- és villanyár emelkedés megfékezésével, otthonteremtő hitellel, hogy a családi fészek megteremtése és fenntartása ne legyen elérhetetlen álom. A vállalkozásoknak Széchenyi Tervvel, hogy a magyar gazdaság megerősödhessen. A gazdáknak falugazdász hálózattal, hitelekkel és támogatásokkal, hogy fel tudjanak készülni az uniós verseny kihívásaira. Nem állítom ezzel, hogy fenékig tejfel lett volna az élet, de azt még a polgárosodás ellenfelei sem állíthatják, hogy azokban az években lépésről lépésre ne erősödött és gyarapodott volna az ország.
Három éve azonban más szelek fújnak. Újra szól a régi nóta. Nem lehet, nincs pénz, tanuljunk meg kicsik lenni... Nincs hónap, hogy ne zárnának be valahol egy gyárat, nincs hét, hogy ne ütné fel fejét egy újabb balfogás vagy botrány. Nincs nap, hogy ne lepleződne le egy újabb hazugság. Nincs perc, hogy ne nőne újabb súlyos milliókkal az államadósság.
Nincs biztonságérzete az embereknek, nincs biztonságérzete a munkavállalóknak, ahogy a gazdák sem érzik biztonságban a jövőjüket.
Ami törvény szerint jár, az nem biztos jár ebben az új világban, de egy valami szakadatlanul jár mégis, a hazugságpropagandisták szája. Az adócsökkentés hevében így nőnek az adóterhek, az ingyengyógyszerből így lesz csillagászati összeg, a nem lesz gázáremelésből pedig elkeserítő összegek a számlán. A jóléti rendszerváltás rosszul létbe fordult, miközben egyesek modern köztársaságról beszélnek.
A kérdés csak az, meddig mehetnek így a dolgok? Meddig mehetnek, mert Magyarország pillanatai ma is drágák.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A változás, a változtatás igénye itt kopogtat az ablakunkon. Ha jobban odafigyelünk, könnyű meghallanunk. Tavaszodik lassan. Cseperészget a bádogeresz már - ahogy az idén száz éve született költő, József Attila írta. A változás is épp ilyen. Lépésről lépésre közeledik, épp úgy, ahogyan cseppenként telik be a pohár.
A változást pedig, amit sokan akarnak, nincs erő, ami feltartóztatni lenne képes. Mert hiába, hogy 1848-ban Pest és Buda polgárai, akár csak Magyarország városainak és falvainak népe aligha úgy ébredt március 15-ére virradóan, hogy ez lesz az a nap. A történelmi nap, a magyar szabadság napja, amelyet amíg csak lesz magyar ember a világon, mindig és mindenütt ünnepelni fognak.
Hiába hogy nem így ébredtek fel akkori eleink. Hiába hogy nem ebben a tudatban mentek le a pékhez, nem így engedték gyermekeiket iskolába. Hiába, hogy nem így köszöntek egymásra a szomszédok, és az akkori szerelmesek fejében sem ez járhatott.
Hiába, hogy egyszerű, nyirkos, kicsit hideg volt az a tavaszi reggel. A változtatás várakozása már régóta ott munkált a lelkekben.
És nem volt erő, amely útját állhatta volna a változásnak.
Mert 1848. március 15-e a magyar polgárosodás vértelen forradalma volt. És mert a változás mindig eljön, ha elég sokan akarjuk, és képesek vagyunk irányt adni a változásnak. Ezért a mai ünnepi napon érdemes jól a szívünkbe és eszünkbe vésnünk, ma sincs az az erő, amely képes lenne feltartóztatni hazánk 21. századi polgárosodását.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kérem, ne feledjék Irinyi József ma is időszerű szavait. Magyarország pillanatai drágák.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
fideszfrakcio.hu