A pápa és Kelet-Európa
A történészek még valószínűleg sokáig vitatkoznak majd arról, hogy - akárcsak a tyúk és a tojás esetében - vajon a lengyel pápa generálta-e azokat a folyamatokat, amelyek a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezettek, vagy az erjedés előszele, a helsinki folyamatok lehettek azok a súlyos érvek, amelyek a bíborosi konklávét befolyásolták.
Dátum: 2005-04-02 14:51:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=36003
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 21:32:29.805914, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Mindenesetre tény, hogy a helsinki záróokmány aláírását követően három évvel a Sixtus-kápolnában - közel fél évezred után - nem olasz, hanem "külföldi" pápát választottak. Karol Wojtyla így az első lengyel lett Szent Péter székében, ráadásul az első kelet-európai és az első szláv pápa, aki távoli, és Rómának tulajdonképpen idegen, egy sajátos nemzeti és szociális tudattal rendelkező vidékről, a lengyel királyi székvárosból érkezett. Akár üzenetként is felfogható megválasztásánál azt is figyelembe vehették, hogy igen bonyolult időszakban kormányozza majd a katolikus egyház hajóját. Fiatal kora - akkor 58 éves volt - a pápaválasztók számára garanciának tűnhetett arra, hogy munkaképessége töretlen lesz.
II. János Pál pápa szerepét az elmúlt több mint két évtized kelet-európai, gyökeres és forradalmi változásaiban lehet alábecsülni és túlértékelni is, de egyet nem lehet: nem számolni azzal, milyen hatással volt az öreg kontinens keleti felére, arra, hogy a változások országos és nemzetközi szinten is tulajdonképpen békésen valósultak meg. Egy szocialista ország főpapja került vele a kommunizmus egyik ősellenségének tekintett katolikus egyház élére, aki nem csak a horogkereszt népirtó diktatúráját, hanem a sarló-kalapács önkényuralmi elnyomását is személyesen megtapasztalta, így pontosan tudta, mire vállalkozik: Európa újraegyesítésére, s ebben szövetségesre is talált az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan személyében.
A "peresztrojka", az egykori Szovjetunióban megindult átalakulás 20. évfordulóján, éppen a Mihail Gorbacsov szovjet exelnök nevével fémjelzett Világpolitikai Fórum március eleji torinói tanácskozásán elmélkedett úgy a Nobel-békedíjas Lech Walesa lengyel exelnök, a legendás Szolidaritás szakszervezet vezetője, hogy a lengyelországi rendszerváltás 50 százalékban Karol Wojtyla pápa érdeme, 30 százalékban a Szolidaritásé, s csak 20 százalékban az akkori szovjet vezetésé, értsd Gorbacsové. A fórumon Rocco Buttiglione olasz Európa-ügyi miniszter erre rá is tett egy lapáttal, azt hangoztatva, hogy a kelet-európai kommunizmus bukása a pápa kizárólagos érdeme.
A mélyen katolikusnak tekinthető Lengyelország tekintetében talán érdemes is lenne odafigyelni a politikusok szavaira, de a volt "szovjet blokk" tekintetében, a különböző országok eltérő adottságai miatt talán még várni kellene az értékítélettel, s megfelelő körültekintéssel fogadni egyes katolikus történészeknek azt a felfogását is, hogy a legutóbbi ukrajnai demokratikus változások is a katolikus egyházfő 2001-es útjából vezethetők le.
Kelet-Európában a rendszerváltozások utáni kezdeti lelkesedés alábbhagyott, a katolicizmus és más történelmi egyházak újravirágzása tovatűnt, beálltak egy meghatározott szintre. A történelmi "mumus", a kommunizmus eltűnésével az egyházaknak már a mindennapok gondjaival kellett megküzdeniük. S kétezer éves egyháza történelmének sötét oldalaiért a lengyel pápa sem győzött bocsánatot kérni. Noha a kommunista rendszerek elnyomásától felszabadult országokat sorra járta - Magyarországon is kétszer tett apostoli látogatást, 1991-ben és 1996-ban, s a kétoldalú viszonyt történelmi megállapodásban szabályozták mindkét fél megelégedésére 1997-ben -, igazi álma nem valósulhatott meg: sohasem fogadták Moszkvában.
A kommunista rendszerek történelmi süllyesztőben való eltűnésével, a berlini fal elbontásával és az európai egyesüléssel lényegében csak a sokkal bonyolultabb és érzékenyebb emberi kapcsolatok, az egyház újraegyesítésének törekvései maradtak, ha leszámítjuk a világ válsággócainak ügyét, a háború és erőszak elutasítását. Európa más lett - II. János Pálnak is köszönhetően -, amely többségében nem akarja elfogadni azokat a katolikus családelveket és erkölcsösségeket, amelyeket például a már említett Buttiglone is képvisel, s aki éppen emiatt bukott bele az uniós biztossági jelöltségébe. Európának nem ez kell a brüsszeli voksolások szerint, s talán nem véletlen, hogy az új uniós alapokmányba sem került bele a "keresztény örökségre" való utalás.
S a II. János Pál által folytatott ökumenizmus politikája sikereinél talán csak kudarcai esnek nagyobb súllyal latba: a keresztény párbeszéd keretében az orosz ortodox egyház immár hosszú évek óta nem hajlandó a legmagasabb szinten szóba állni a katolikus egyházzal, nem fogadja el a pápa vezetését és egyháza terjeszkedését a volt Szovjetunió területén.
A magyar-vatikáni kapcsolatok 1980-tól kezdve folyamatosan javultak, s ma már teljesen rendezettnek tekinthetők. Ennek ellenére vannak nyitott kérdések, egyebek között említhető még a csángó magyarok vallásgyakorlása, vagy a szlovákiai magyar püspök kinevezése. Sokan megrökönyödve fogadták IV. Károly utolsó magyar király boldoggá avatását is, hiszen a Vatikán évszázadok óta nem ismert el így hadvezért és uralkodót, akinek a nevéhez tömegpusztító fegyver, harci gáz bevetése is fűződik.
MTI - fideszfrakcio.hu