Vállalom a felelősséget, indulok mégis az elnöki tisztségért
Dátum: 2002-01-22 14:22:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=23
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:16:48.375970, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Tisztelt Kongresszus!
Lemondólevelemben az áll: vállalom a felelősséget a Fidesz súlyos választási vereségéért. Természetes, hogy ezek után sokan felteszik a kérdést: miért indulok mégis újra az elnöki tisztségért? Miért gondolom úgy, hogy az előttünk álló nehéz hónapokban, a következő tisztújító kongresszusig érdemes lehetek erre a megbizatásra?
Mielőtt válaszolnék a kérdésre végezzünk egy rövid számvetést.
1993 áprilisától voltam a Fidesz elnöke. Ezalatt a 13 hónap alatt a pártot a legkülönfélébb indokokkal, folyamatosan támadták, és ezeket a támadásokat nem sikerült sem megelőznöm, sem elhárítanom. Nem sikerült továbbá saját értelmiségi hátteret teremteni. A Fideszben a kis SZDSZ-t látó értemiségieket elvesztettük, olyanokat pedig alig sikerült toborozni, akik a saját értékeinkért és céljainkért támogatnak bennünket.
Három évig, amíg frakcióvezető voltam, sikerült a párton belül tartani a széthúzó irányzatokat. De épp a választás közeledtével, amikor a legnagyobb volt a tét, nem sikerült meggyőznöm a Fideszt elhagyókat arról, hogy számunkra nem vállalható a szocialistákat is magában foglaló ellenzéki koalíció. Sovány vigasz, hogy ezzel - ma már nyilvánvaló - a választások utáni pártszakadást előztük meg.
Én voltam a párt miniszterelnök-jelöltje. Nem váltam a polgárok szemében alkalmas miniszterelnök-jelöltté. A Fideszt nem tudtam kormányképes pártként bemutatni.
A választási vereség miatt a párt szervezeti, pénzügyi és politikai nehézségekkel küszködik.
Igazuk van azoknak, akik szerint egy politikus annál nagyobb felelősséget visel, minél közelebb van a döntésekhez. S bár a pártalkotmány a többi magyar párthoz képest gyenge elnöki pozíciót hozott létre, nem kétséges, hogy a kudarcért végül is teljes egészében én viselem a felelősséget. Ezért mondtam le.
Lemondásom indokául ez is elég lenne. De ráadásul a közvélemény elfordulását a Fidesztől - legalább részben - azzal szokták magyarázni, hogy míg korábban a pártelnök rokonszenves, emberszabású politikusnak tűnt, egy hirtelen átváltozással agresszív, túl gyorsan megkomolyodó, államférfiúskodó politikussá vált. Eltekintve a velünk szemben elfogult kritikusok által fújt nóta mögötti rosszindulattól, s leszámítva az időnként paródiába átcsapó túlzásokat, egy ilyen pillanatban nem mehetünk el a bírálat mellett szó nélkül.
Idejekorán, már egy esztendővel ezelőtt látni lehetett, hogy a polgárok végső döntését nagyban meghatározza majd a pártok kormányképességéről alkotott ítéletük. E tekintetben mi jelentős, s utóbb behozhatatlannak bizonyult hátránnyal indultunk - fiatalságunk miatt. A kérdés úgy hangzott: sikerül-e elhitetnünk, hogy zömében harmincas éveikben járó fiatalokra rá szabad bízni az ország sorsát, s hogy egy 31 éves fiatalemberből - legyünk mi bármilyen jó véleménnyel is saját embereink képességeiről - Magyarország következő miniszterelnöke lehet? A választók nemmel válaszoltak ezekre a kérdésre.
A párt és a magam elfogadottságát növelendő autogén tréningnek vetettem magam alá, a kísérlet - bár fájdalmas volt - sikertelennek bizonyult. Túl kevés idő állt rendelkezésre, és így a változás is túl hirtelennek bizonyult. A változás a választók egy részének nem tetszett, egy más részének szemében pedig túl kevés volt, nem tudta ellensúlyozni hamvas és ártatlan voltomat. Addig mentem el, ameddig a nevetségessé válás nélkül elmehettem. Ma már úgy látom, ezt az eredményt akkor is elértem volna, ha egy lépést sem teszek.
Egy másik, személyes felelősségemet súlyosbító körülményként azt szokás a fejemre olvasni, hogy természetemnél fogva túlságosan belemegyek a konfliktusokba, s ezért nem tűntem olyan integratív személyiségnek, amilyennek egy miniszterelnöknek lennie kell. Helyzetemet súlyosbítja, hogy számos vitát kiváltó kijelentésre nem egyszerűen a körülmények kényszere vitt rá, hanem jól is esett mondanom, sőt időnként - horribile dictu - igazat is mondtam.
Elfogadva az ezzel kapcsolatos bíráló megjegyzéseket, egyetlen dolgot szeretnék mentségemre felhozni. Ha azt akartuk, hogy valamely kijelentésünknek súlya legyen, akkor azt - mint a párt elnökének -, nekem, vagy nekem is mondanom kellett. Márpedig a súlyos kijelentések éppen attól azok, hogy nem nyerik el mindenkinek a tetszését.
Tisztelt Kongresszus!
A felelősség kérdését azonban nem merítik ki a fenti esztétikai, karakterológiai és mélylélektani vonatkozások.
További kérdésekre is választ kell adnom.
Nem olyan stratégiát kezdeményeztem-e, amely túlságosan kockázatosnak bizonyult?
Kellő mértékben érvényesítettem-e a párt érdekeit amikor javaslatokat tettem a politikai irányvonalra?
Bírálóim ezt szokták úgy is feltenni, hogy nem hanyagoltam-e el a pragmatikus megfontolásokat eszmei-ideológiai rögeszmék érdekében, netán nemzeti váteszségből, vagy zsigeri antikommunista indulatból. A méltányosabban fogalmazók pedig úgy teszik fel a kérdést, ér-e valamit az igazság hatalom nélkül. S egyáltalán tudatában voltam-e annak, hogy egy pártelnök elsősorban nem az igazságért, hanem a látszatért tartozik felelősséggel.
Csak azt válaszolhatom, hogy mindezzel tisztában voltam. Számomra az eltelt egy esztendőben éppen az jelentette a leggyötrelmesebb lelkiismereti kérdést, hogy miképp lehet egyszerre a lehető legtöbb mandátumot szerezni a pártnak és életben tartani az ország számára üdvösnek vélt kormányzati alternatívát is.
Emlékezhettek arra, hogy 1990-ben nem kellett ilyen dilemmával megküzdenünk. Az akkori baloldallal szembeni fellépés egyúttal gyarapította is mandátumaink számát. 1994-ben viszont - épp ellenkezőleg - a polgári kormány érdekében tett lépések népszerűtlenek voltak a választók előtt.
Magam is sokat töprengtem ezen. Talán emlékeztek rá, többször meg is osztottam kétségeimet az Országos Választmánnyal. Én is láttam a kockázatát annak a politikai stratégiának, amely mellett érveltem. Ám úgy véltem, hogy nincs más, legalább a siker némi esélyével kecsegtető politikai stratégia, amivel megállíthatnánk a baloldal előretörését. Úgy véltem, hogy ha minden a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakul, ha minden tiszta szándékunkat kiforgatják is ellenfeleink, akkor sem esünk 12% alá. Ami azt jelentette volna, hogy a kis megyék kivételével minden lista éléről bejön az első ember. Tehát nem hanyagoltam el a párt szempontjait - aki ezt teszi, nem alkalmas egy párt vezetésére -, hanem úgy kalkuláltam, hogy még vállalható ez a kockázat. Felelősségem tehát a hibás kalkulációért áll fenn. És felelősségem mértékét nem csökkenti, hogy a párt összes testülete hasonlóképpen osztozott tévedésemben.
A párt elnökétől azonban az is elvárható - vethetnétek fel -, hogy maga észlelje először ha a helyzet változása miatt módosítani kell a párt irányvonalát. Be kell vallanom, tisztelt Küldöttek, hogy én elvi, erkölcsi és politikai okokból egyaránt képtelen lettem volna módosítani az irányvonalat, és balra nyitni. Úgy gondoltam, hogy aki nem fordul szembe a varsói gyorssal, hanem felkapaszkodik rá, azzal növeli a vonat mozgási energiáját, tehát maga is hozzájárul annak biztos célbajutásához. Voltak, akik ezt tették, az eredmény ismert.
Tisztelt Kongresszus!
Mindezek után, ha ilyen sok van a rovásomon, miért fogadtam el mégis a jelölést a pártelnöki tisztségre? Bár a tényeknek megfelelne, mégsem volna kielégítő válasz az, hogy több megye is felkért, s ezért sokak kívánságának teszek eleget.
A választási kudarc ismeretében a megyékből érkező bizalom különösen értékes a számomra, már-már baráti gesztus, amit köszönök Nektek, Barátaim!
Enélkül nem indulnék, de nem csak ezért fogadtam el a jelölést. Úgy érzem - és talán ez a legfontosabb -, hogy vereséget szenvedtünk ugyan, de ez nem érvényteleníti mindazt, amire eddig törekedtünk, amit eddig csináltunk.
Anélkül, hogy túlbecsülném személyem súlyát, úgy érzem, hogy az én megválasztásom politikai irányvonal folytonosságának fenntartását jelentené. Azt jelenti, hogy kitartunk az elveink mellett, mert legalább ez megmaradt, ha sok más nem is.
Kedves Barátaim!
A Fidesz a parlamenti politizálás első éveiben megszerzett nagy népszerűségét jelentős részben annak köszönhette, hogy az SzDSz és az MDF meghosszabbított választási kampányában, heves ideológiai vitájában tárgyszerű hangot ütött meg, pragmatikus gondolkodást, gyakorlatias szemléletet képviselt.
Hogy pragmatizmusunk nem meggyőzödésnélküliség volt, amivel korábban vádoltak, és nem a hataloméhesek elvtelensége, az - azt hiszem - mindenki előtt világossá vált. Ha az lett volna, ma nem a becsületes ellenzéki szerep lehetőségeiről kellene gondolkodnunk, hanem a bársonyszékek elosztásáról.
Az én esetleges megválasztásom azt fejezné ki, hogy Ti is úgy érzitek: bár 1994-ben nem nyerte el a választók bizalmát a Fidesz, politikai stratégiája mégsem veszítette el az érvényét. Én azt mondom, hogy a baloldali blokk pártjaival szemben, továbbra is fenn kellene tartani a polgári kormányzás alternatíváját. Az elkövetkező időszaknak szerintem az a feladata, hogy ezt az irányvonalat az új feltételekhez igazítsuk, az eddiginél eredményesebben képviseljük. Ehhez pedig az a legfontosabb - és ez mindenekelőtt rajtunk múlik -, hogy maga a Fidesz vonzóbban, kormányképesebben jelenítse meg a polgári alternatívát.
Tisztelt Kongresszus!
Mindenek előtt azzal a ténnyel kell szembenéznünk, hogy a polgári közép fogalma ma nem ugyanaz, ami az elmúlt években, a választások előtt volt. Tudomásul kell vennünk, hogy a Fidesz és az SZDSZ viszonyát az új helyzet alapvetően megváltoztatta.
Bár a két párt között már korábban is voltak különbségek és konfliktusok, a liberális alapelvek hasonlósága és a közös ellenzéki pozíció lehetővé tette, hogy számos politikai kérdésben hasonlóan foglaljunk állást, sőt szövetségesként lépjünk fel.
A Fidesz az 1993 nyarán megkötött választási megállapodással azt akarta elérni, hogy a polgári közép olyan erőként jelenjen meg, amely képes a konzervatív koalíció leváltására, és egyben meg tudja akadályozni a régi állampárt örököseinek visszatérését a hatalomba. Olyan erőként, amely magához vonzza a polgári Magyarország híveit, és hosszú időre meghatározza majd az ország sorsának alakulását. Azt pedig soha sem akartuk igazán elhinni, hogy lehetséges olyan helyzet, amelyben a szabad demokraták egykori ellenfelük oldalán, kart karba öltve jelennek majd meg a politikai színpadon.
Várakozásainkban csalódtunk. Csalódtunk, mert a liberális pártszövetség választási eredményei mélyen alulmúlták legpesszimistább becsléseinket is. És ez nemcsak a Fidesz számlájára írható. A két kis liberális párt nem került be a parlamentbe, és a szabad demokraták is elvesztették korábbi mandátumaik egyharmadát.
Ez a választási eredmény már önmagában is megrendítette a polgári közép helyzetét. De még inkább csalódtunk akkor, amikor kiderült, hogy a szabad demokraták nem a továbbra is ellenzéki szerepre ítélt polgári alternatíva életben tartására készülnek, hanem az abszolút többséget szerzett MSZP kis koalíciós partnereként kormányzati szerepet vállalnak.
Mi nagyon sajnáljuk, hogy ez történt, mi másképp szerettük volna. Minket nem vigasztal, hogy a polgári ellenzéki Fidesz számára ily módon széles tér nyílt a politikai pályán. Mi - az ország érdekeit szem előtt tartva - egy nagyobb, erősebb polgári ellenzék létrejöttét tartottuk volna kívánatosnak. De tudomásul kell vennünk az új helyzetet. A Fidesz és az SzDSz között immár az ellenzékiség és a kormánypártiság határa húzódik.
S ha valamit megtanultunk az elmúlt években - sajnos a magunk kárán -, az az, hogy egy parlamenti demokráciában nem létezhet olyan politikai blokk, amelynek egyik fele kormányon van, a másik meg ellenzékben.
Az új helyzet másik jellegzetessége, hogy a mostani parlamentben a Fidesz olyan pártokkal osztozik az ellenzéki szerepben, amelyeknek az előző periódusban ellenzéke volt. Nyilvánvaló, hogy az elkövetkező parlamenti vitákban a Fidesz sokszor fog együtt fellépni ezekkel a pártokkal - akárcsak az elmúlt években az akkor ellenzéki Magyar Szocialista Párttal. De én azt szeretném, ha a Fidesz ebben a helyzetben sem adná fel a sok munkával és áldozattal kialakított önálló arculatát, elveit és politikai habitusát - mint ahogy ez az előző négy évben sem történt meg. Mi a polgári Magyarország pártja vagyunk, és maradjunk is azok!
Azt javaslom, hogy a szocialisták vezette koalíciónak is legyünk ugyanolyan ellenzéke, mint az MDF-kormánynak voltunk. Azaz ne vonjuk kétségbe a hivatalban lévő lévő kormány legitimitását, és a parlament elé kerülő kérdéseket mindig érdemük szerint bíráljuk el.
Kedves Barátaim!
Az előttünk álló hónapokról szólva nem szeretnék senkiben sem hiú reményeket ébreszteni. Nehéz munka vár ránk, ha újra akarjuk építeni a Fideszt. Nehéz munka vár ránk az önkormányzati kampányban is, s nem lehetnek illúzióink.
Tisztelt Küldöttek!
Az én elnöki programom politikai irányvonal folytonosságának programja. S az én esetleges megválasztásom ezt szimbolizálná mind saját magunk, mind pedig a külvilág számára. Ennek minden előnyével és hátrányával. Természetesen a pártban vannak olyan politikusok, akik az elmúlt hat év tapasztalata szerint képességeik, felkészültségük és munkabírásuk alapján alkalmasak lennének a Fidesz elnöki tisztjére. Nincs kétségem afelől, hogy Szájer József, Köver László, Áder János, vagy a nagyvárosokat irányító polgármestereink és alpolgármestereink többsége a siker esélyével vehetné át a pártelnökséget. De ma úgy látom, hogy ezek a személyi alternatívák nem jelentenek politikai alternatívát. Ezt olvasom ki abból a tényből, hogy bár a siker komoly esélyével kérhették volna bizalmatokat, mégsem pályázták meg az elnöki posztot.
Tisztelt Kongresszus!
Elég nagy a baj, elég rossz állapotban van a Fidesz, elég súlyos vereséget szenvedtünk a választásokon ahhoz, hogy sokakban ne a folytonosság, ne eddigi értékeink megerősítése hanem a politikai fordulat iránti igény kerekedjék felül. Ezért jobb, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Egyszer már elkövettük azt a hibát, hogy túlságosan sokáig takargattuk a párt jövőjéről alkotott vélemények közötti különbözőséget. Tanuljunk a saját hibánkból. Ezért engedjétek meg, hogy kerülve minden udvariassági formulát, bájolgást és mosolyt, a maga rideg valóságában fogalmazzam meg mondandómat.
Fordulat két irányba lehetséges: balra és jobbra. A Fidesz jelenlegi startégiájától balra eső irányvonalat ismerjük, ilyen irányzat már volt egyszer a párton belül. Tudjuk, hogy ez a fordulat szükségszerűen a Horn-kormányba vezetne. Kérem, vessetek számot azzal, hogy azok igényét, akik erre akarnak indulni, én nem tudom kielégíteni. Hogy hová vezetne egy jobboldali fordulat, ma még nem tudhatjuk, hiszen még sosem próbáltuk. De én ezzel a gondolattal sem értek egyet. Azoknak is más elnököt javaslok tehát, akik ebbe az irányba szeretnének elindulni. De számíthatnak rám azok, akik a Fidesz eddigi értékeit szeretnék fönntartani, akik erős polgári pártot szeretnének építeni, akik a mérsékelt polgári erők összefogását kívánják, akik végig akarják járni azt az utat, amelyet Debrecenben jelöltünk ki magunk számára. Én az ő bizalmukat kérem most.
Köszönöm, hogy meghallgattatok.