Prés alatt a magyar sajtó

Össztűz zúdul az ellenzéki sajtóra. Mivel a konzervatív értékrendet valló média amúgy is kisebbségben van, független szerkesztőséget pedig alig találni, Orbán Viktor volt miniszterelnök szerint a sajtószabadság a tét.

Dátum: 2002-08-29 19:09:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=3771
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:42:35.071033, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Egy hete megszüntették az ATV-n sugárzott Sajtóklubot. Piaci körülményekre nehéz volna hivatkozni, hiszen a csatorna legnézettebb műsorát vették le a programról - az ígéretek szerint csak addig, amíg kicserélik a klubtagokat. A radikális hangvételű Pannon Rádió a nap jelentős részében hallgathatatlan lett, mert zavarja egy ugyanazon a frekvencián, ugyanazon a néven sugárzó másik adó. A Magyar Nemzetből kivonják a hirdetéseket, és felmondták a nyomdaszerződésüket. A HVG-ben a múlt héten megismételték a Heti Válasz számára szóló üzenetet: a Miniszterelnöki Hivatalban "korábban sejtetni engedték, hogy jelenlegi formájában nem kívánják működtetni" a lapunkat kiadó közalapítványt, "de még nem döntöttek róla, hogy megszüntetik vagy csak a kurátorokat cserélik le".

A miniszterelnök lánya

A Magyar Televíziónál nemcsak a hírműsorok vezetőit váltották le, de az "arcokat" is. A szerkesztési elvekről pedig elegendő azt jelezni, hogy a közszolgálati televízió (csakúgy, mint az országos kereskedelmi csatornák) augusztus 20-án elfelejtett tudósítani Csurka István Hősök terén rendezett nagygyűléséről. Az általános amnézia azért is érdekes, mert az előző kormány alatt a balliberális média nagy terjedelemben számolt be a gyűlésekről, és ezek kapcsán hosszasan elemezte a szélsőjobboldali veszélyt, amelyért az Orbán-kormányt tette felelőssé. Most annak ellenére nem ejtett szót az eseményről, hogy a rendőrség lezárta a Dózsa György út egy szakaszát, a tömeg pedig a térről kicsordulva az úttest egy részét is elfoglalta. (A Duna Televízió a tőle megszokott objektivitással tudósított, képsorai megerősítik, hogy több tízezres volt a tömeg.)

Három nappal később a szépségverseny döntőjénél nem tapasztalhattunk ekkora visszafogottságot a Magyar Televíziónál. A felvételről közvetített rendezvényt Szili Katalin, az Országgyűlés szocialista elnöke nyitotta meg, majd bemutatták Hagyó Miklós és Újhelyi István MSZP-s képviselőt mint zsűritagot, a hab a tortán azonban kétségtelenül az volt, hogy a szép lányok között pózoló szocialisták mellett a zsűriben feltűnt Medgyessy Péter nevelt leánya is.

A most történtek nem egyediek; Kelet-Közép-Európában hasonlóan alakult a médiahelyzet. A régióra jellemző, hogy bár a választók jelentős része a jobboldalra szavaz, a média döntő többsége baloldali kötődésű. A nyugat-európai elemzők gondolatmenete szerint a sajtószabadság egyik legfőbb feltétele a piac szabadsága, és ezekben a volt szocialista országokban a médiapiac szabad. Az értékelésekből rendre kimarad, hogy kik és milyen céllal privatizálták a médiát. Így aztán annak okát is homály fedi, hogy a konzervatív polgárok médiafogyasztási szokásai egész mások Nyugat- és Kelet-Európában. A nézettségi és az eladott példányszámokról szóló adatok szerint az egykori keleti tömb országaiban nagy számban élnek olyan különös jobboldali érzelmű emberek, akik kizárólag baloldali lapokat vásárolnak és csak szocialista (liberális) hírműsorokat néznek.

Miközben Magyarországon tizenkét éve politikai váltógazdaság működik, az országos politikai napilapok között mégis 3:1 az arány a szociálliberális kötődésűek javára. (Népszabadsággal, Magyar Hírlappal és Népszavával az egyik, Magyar Nemzettel a másik oldalon.) A hetilapok piacán valamivel kiegyensúlyozottabb a helyzet, ám az eladott példányokat tekintve itt is kisebbségben vannak a jobboldali lapok. A három földi sugárzású országos csatorna közül a kereskedelmi adók baloldali elkötelezettségűek, a közszolgálati tévé pedig hagyományosan kormánypárti. A médiapiac kelet-európai aránytalanságában jelentős szerepet játszik az is, hogy a konzervatív oldal sokáig nem volt képes tudatosítani saját táborában ezt a helyzetet. Ehelyett elfogadta a baloldal sommás ítéletét, miszerint azért nem olvasnak az emberek konzervatív lapokat, mert azok szakmailag gyengébbek. Orbán Viktornak sikerült az első eredményt elérnie, amikor három, általa polgárinak nevezett lap (Magyar Nemzet, Heti Válasz, Demokrata) vásárlására szólította a polgári tábort. A Sajtóklub ezért is sérthette sokak érdekét, mert a baloldal hasonló műsoraitól megszokott vehemenciával hívta fel erre a jelenségre a figyelmet, s ugyanakkor kíméletlen médiakritikát gyakorolt. (Időnként a jobboldali sajtót is támadva.)

Összedobott benzinpénz

A tízmilliós hazai magyarság képtelen eltartani négy országos napilapot, főként miután az elmúlt tíz esztendőben jelentősen visszaesett a vásárlók száma. A Freedom House adatai szerint minden második felnőtt helyett ma már csak minden harmadik olvas újságot. Politikai napilapot pedig csak a jól képzettek és a jómódúak vásárolnak. A szűkülő piac az egyik oka, hogy a négy országos napilap mindegyikét az előző rendszerben alapították, új lap nem tudott áttörést elérni. A hetilapok közül a rendszerváltás előtt is létező Heti Világgazdaság akkora anyagi és szakmai előnnyel indult, hogy az azóta létrejött újságok együttesen is alig tudják befogni. Még kirívóbb a helyzet az országos napilapok példányszámát összességében messze meghaladó megyei-regionális sajtónál.

A piac mindenhatóságát képviselők hajlamosak elfeledni a tényt, hogy ezek a kiadványok a rendszerváltás előtt állami tulajdonban voltak, a kezelői jogokat a megyei újságok esetén az MSZMP, majd az MSZP kapta meg. Az országos napilapok mindegyike az államhatalom valamelyik szervezetéhez kötődött, a szakszervezetekhez, a kormányhoz, a MSZMP-hez vagy a Hazafias Népfronthoz. 1989-90-ben a lapokat villámgyorsan privatizálták: a magánosítás elsődleges célja az volt, hogy ne kerülhessenek a rendszerváltó hatalom kezébe. A folyamat ellensúlyozására százával, ezrével jöttek létre új kiadványok, ezek azonban tőkeerős kiadó nélkül nem tudtak megkapaszkodni az egyre zsugorodó piacon.

Hasonló helyzet alakult ki a keletnémet tartományokban is. Detlef Rave, az erfurti székhelyű Türinger Allgemeine főszerkesztője például lapunk újságírójának korábban elmondta, a szerkesztők úgy dobták össze a benzinrevalót, hogy elindulhassanak a nyugati tartományokba, és az akkori privatizációs mámorban befektetőt találjanak. Törekvésük sikerrel járt, a nyugati tulajdonos lehetővé tette irányvonaluk megőrzését, az újonnan alapított helyi konzervatív lapok pedig nem bírták a versenyt.

Nem egyedi a magyar közszolgálati televízió négyévenkénti politikai megszállása sem. A térség valamennyi államában arról panaszkodnak, hogy sérül a hírműsorok függetlensége. A kiinduló állapot itt is hasonló: a közszolgálati csatornák a legtöbb államban fontos szerepet játszottak a politikai átmenetben. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a blokk többi országához hasonlóan politikailag a Magyar Televízió is jól ellenőrzött intézmény volt. A III-as ügyosztály több alosztálya is aktívan működött itt, a műszaki részlegnek például külön kémelhárító (!) nyílt állományú operatív tisztje volt. Végvári József, a Duna-gate-et kirobbantó egykori őrnagy szerint amikor az Antall-kormány tárgyalóasztalhoz ült a tévé vezetőivel, a televízió delegációjában többségben voltak a "cég" emberei. (Erről persze az új magyar kabinetnek fogalma sem volt.)

Nem csak az Antall-kormány találta magát szemben azzal a kettősséggel, hogy a közmédiumok dolgozóinak politikai elkötelezettsége messze nem tükrözte a választások arányát. A térség több államában is ez lehetett az egyik oka, hogy az új hatalom nyílt befolyásra kényszerült. A politikai változásokat gazdasági válság követte (vagy indította el), emiatt a régi, pazarló struktúrában működő televíziók kezdetben jelentős deficittel küzdöttek (a Magyar Televízió jelenleg is), ami növelte a közszolgálati adók politikai kiszolgáltatottságát. Részben ez ad magyarázatot az MTV és a Duna Televízió közötti különbségre. Miközben az MTV állami segélycsomagokból tartja fenn magát, dolgozói naponta élik meg, hogy sorsuk a politika kezében van, a Duna Televízió más filozófiát vall. "Inkább műsorokat szüntet meg, mintsem hogy eladósodási spirálba kerüljünk és elveszítsük függetlenségünket" - jelentette ki Pekár István, a tévé elnöke.

Az okok közé sorolhatjuk, hogy a média területén a nyugat-európai példa nem követhető. "A közszolgálati média megreformálására nincs olyan sikeres modelljük, mint mondjuk az igazságügy vagy a közigazgatás terén. Ezért a közszolgálati média egyfajta vákuumban maradt, és hiányoznak a reformhoz szükséges partnerek is. Ahelyett, hogy a közszolgálati média függetlenítésének ideáját szorgalmazta volna, az Európai Bizottság és az Európa Tanács arra ösztönözte a régió államait, hogy engedélyezzék a magántelevíziókat, mint a közszolgálati televízió alternatíváit" - írja a Médiakutató című folyóiratban Alina Mungiu-Pippidi, aki a Román Televízió reformálásával megbízott igazgatóként dolgozott két esztendőn át. A kutató szerint "jól meg kell nézni, kik az új magántelevíziók tulajdonosai, mielőtt megtennénk őket az elektronikusan kommunikált üzenetek egyedüli letéteményeseinek".

Bulvárhíradók

Elgondolkodtató az is, miért süllyedtek a Magyar Televízió nézettségi és anyagi mutatói messze a cseh, a lengyel vagy a román közszolgálati televízióké alá. Úgy tűnik, ez utóbbiak képesek talpra állni, és külön költségvetési támogatás nélkül működni. Az egyik fontos ok, hogy Magyarországon a három magyar közszolgálati televízióból kettő csak műholddal vagy kábelen fogható, miközben a lakosság jelentős része nem rendelkezik a szükséges felszereléssel. A két országos kereskedelmi csatorna földi sugárzású, egy függönyre erősített dróttal is jól fogható az ország nagyobb részében. Vagyis nálunk a kereskedelmi csatornák vételi lehetőségei összehasonlíthatatlanul jobbak a közszolgálati csatornákénál, a térség többi államában azonban ez éppen fordítva van. Mindez meghatározó a reklámbevételekre, és a közszolgálati adók anyagi helyzetére, ami természetesen visszahat a nézettségre is. Szente Péter, az Európa Tanács médiabizottságának volt tagja ezért tartja úgy a Médiakutató című lapban, hogy "egyetlen országos földfelszíni kereskedelmi televíziót lett volna szabad beindítani". "Azt is fontolóra kell venni, hogyan lehetne mindkét közszolgálati csatornát földfelszíni sugárzással is elérhetővé tenni" - ajánlja.

Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a Magyar Televíziónál négyévenként történő személycserék és irányváltások nem vezetnek sehová, véglegesen egyik politikai irányzat sem tudja megtartani a köztévét. Felvetődött, hogy megoldást hozhatna az olasz módszer: a csatornák felosztása a két rivális politikai erő között, az egyik sávon az egyik tábor, a másikon a másik értékrendjének megfelelő híradásokat sugároznának. Az egyenlő feltételek azonban nem adottak, hiszen az m2 csak műholdvevővel fogható, ráadásul a hatalmon lévő félnek esze ágában sincs feladni pozícióit.

A hazai médiahelyzet egészségtelenségét érzékelteti az is, hogy a két piacvezető kereskedelmi csatorna silány programja ellenére maga is ráfizetéses, pedig főműsoridőben vetített filmjeik a nyolcvanas évek ősvideotékáinak ezerszer másolt, olcsó akciófilmjeire emlékeztetnek. S bár a világban ezek az adók mindenütt hasznot hoznak, csak itt nem, a jelek szerint politikai befolyásuk miatt mégis megtartják őket tulajdonosaik. Könnyen emészthető, bulvárjellegű híradóik szinte beleégetik üzeneteiket a nézők tudatába. Amiről nem tudósítanak, az nem létezik, akiről nem beszélnek, az nincs.

A földi vételű televíziózás területén a korábbi, egészségtelen 2-1-es felállás helyett a közszolgálati televízió megszállása után a jelek szerint marad a 3-0 a balliberális média javára. A polgári értékrendet valló sajtó többi része is sebezhető, mert kényszerből ezer szállal kapcsolódik az államhoz. Vagy birtokosuk, vagy nyomdájuk fölött rendelkezik a kormány döntő befolyással, vagy - ha magánkézben van - tulajdonosa kezd hirtelen úgy viselkedni, ami éppen ellentétesnek látszik saját üzleti érdekeivel.

A Horn-kabinet négy éve alatt a magyar sajtó többször is részben szabad minősítést kapott, az Orbán-kormány idején viszont a médiát teljesen szabadnak találta a Freedom House. Ellenzéki sajtó nélkül nehéz lenne a Medgyessy-kormánynak megismételnie ezt a produkciót. Mindenesetre tanulságosnak tűnik Gellért Kis Gábor médiaszakértő (1994 és 1998 között az MSZP parlamenti képviselője) gondolata, melyet a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont tavaly megtartott nyílt beszélgetésén fejtett ki: "Egy kereszténydemokrata lapot csinálni nem ideológiai kérdés, hanem szakmai. Hogyha kettőnket a Wisingerrel megbíznának egy ilyen feladattal, meg tudnánk csinálni." A MÚOSZ elnöke erre azt mondta: "Én nem." Hangsúlyozása miatt azonban kijelentése derültséget keltett a teremben.

Az olvasók többségének mára fel kellett adnia az illúziót, hogy egyetlen lapból, egyetlen híradóból megtudhatja mikor, mi és miért történt. Az elkövetkező időszak tétje, hogy ugyanezt az illúzióját az összes hírforrásra vonatkoztatva is fel kell-e adnia.

***

Szabadság tér

"Nem kellene hamis célokkal és indokokkal tömegeket vonzani a Szabadság térre, ugyanis nincs gond a médiaegyensúly terén, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt a Fidesz használta" - hangsúlyozta lapunknak Újhelyi István. Az MSZP médiapolitikusa szerint a Fidesz értelmezésében a médiaegyensúly a televízió és a rádió kisajátítását jelentette, emiatt azonban a tájékoztatásnak ez a formája hitelét vesztette. "Ezt mi nem hagyjuk" - tette hozzá a politikus. Újhelyi úgy fogalmazott: a kormány nem kívánja politikai színtérré változtatni a közszolgálati médiumokat, "a szakmát hagyják békében dolgozni", stabil, hosszú távú költségvetési alapot biztosítva a működéshez. "Az augusztus 30-i tiltakozó nagygyűlés természetes következménye annak, ami az elmúlt hetekben a közszolgálati televízióban kialakult" - vélekedett ezzel szemben a Heti Válasznak Szalai Annamária. A Fidesz médiapolitikusa szerint a közszolgálatiság megszűnésével kiegyensúlyozatlanná vált a tömegtájékoztatás, ami csorbítja az emberek információjutáshoz való jogát. Tűrhetetlennek nevezte azokat az intézkedéseket, amelyek Ragáts Imre megbízott elnöksége alatt születtek, valamint azt, hogy a miniszterelnök és az igazságügy-miniszter nem tiltakozott azokban az esetekben, amikor újságírókat bántalmaztak a média nyilvánossága előtt. Szalai Annamária kiemelte, hogy olyan jogszabályra van szükség, amely független közszolgálatiságot eredményez, megteremtve annak piaci feltételeit is. "Csak ilyen médiatörvény megalkotásában leszünk partnerek. A megfelelő törvény hiánya viszont könnyen az európai uniós csatlakozás akadályává válhat."

Élő Anita, Heti Válasz

Fotó: Griechisch Tamás, Heti Válasz