A polgári oldal sikere az egységes fellépés
Dátum: 2002-02-06 10:09:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=89
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:17:08.945406, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Bizonyára akadnak még - talán nem is kevesen -, akik emlékeznek az 1945. október 7-i nagybudapesti választásra, amikor az akkor gyakorlatilag egyedüli polgári pártként induló kisgazdapárt a szavazatok 50,6 százalékát, a felettébb magabiztos kommunista-szociáldemokrata egységlista pedig mindössze 42,8 százalékát szerezte meg. A győzelem nyomán a "polgári" táborban lelkes, bizakodó hangulat lett úrrá, erősödött a remény, hogy a szovjet megszállás dacára a polgári demokráciának vannak esélyei a proletárdiktatúrával szemben. Igaz, a kommunista párt vezetői ekkor még égre-földre esküdöztek, hogy eszük ágában sincs diktatúrát teremteni. Szocializmus helyett demokráciáról szónokoltak, a parasztság földhöz juttatásáról, a kisemberek tulajdonáról, amit ők majd "megvédenek". Bár nem keveseket sikerült megtéveszteniök, az ország - a választók többsége - nem hitt nekik.
Néhány héttel később az országos választásokon a kisgazdapárt győzött; a szavazatok közel 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunisták a 17 százalékát. A választások után megalakult koalíciós kormányban a tárcák felét kisgazdapárti politikusok kapták. A miniszterelnök Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc lett, de a kulcsfontosságú belügyi tárca - Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke kíméletlen nyomására - a kommunistáknak jutott.
Történelmi példák
Arra, ami ezután következett, jóval többen emlékeznek. Rákosi sokszor dicsekedett azzal, hogy hírhedt szalámitaktikájával hogyan szeletelte fel a kisgazdapártot, míg a többségből kisebbség, a 17 százalékból pedig a Hazafias Népfrontra leadott 99 százalék lett. A "Magyar Közösség" úgynevezett "összeesküvése" volt az az eszköz, amellyel a kisgazdapártot és vele együtt a háború utáni fiatal magyar demokráciát elpusztították. Az állítólagos összeesküvés hamis anyagából szőtték a hálót Kovács Béla, a párt főtitkára köré, akit - miután a parlament megtagadta kiadását - a megszálló Vörös Hadsereg katonái hurcoltak el. A belőle kivert "bizonyítékok" segítségével azután Nagy Ferencet mondatták le, azzal a bohózatba illő állítással, hogy saját kormánya ellen esküdött össze.
A bemutatott darab azonban tragédia volt, nem bohózat. Következő felvonásában - még tisztázásra vár, kitől származott az ötlet - Rákosi Vorosilov marsallal sorra engedélyeztette a vezérét vesztett kisgazdapárt melletti polgári pártok működését. Az 1947-es választás nemcsak a hírhedt kékcédulás csalásról nevezetes, hanem a polgári oldal végzetes megosztottságáról is. Élnek még néhányan a kékcédulás kommunista választók közül, akik emlékeznek rá, hány körzetben adtak le szavazatot - egyesek tán büszkék is rá! - ,de azt hiszem, jóval kevesebben vannak a polgári oldal idősebb választói között olyanok, akik meg tudnák mondani: kire és miért szavaztak 1947-ben? A polgári szavazatokért számos párt versengett, anélkül, hogy irányvonaluk lényegesen eltért volna egymástól. Barankovics Demokrata Néppártja, Pfeiffer Zoltán Függetlenségi Pártja külön-külön háromnegyedmillió szavazatot kapott, sőt a maradék kisgazdapárt és az úgynevezett Balogh-párt is több százezer szavazattal dicsekedhetett. Teljesen hiába! Az 1945-ös 57 százalékos polgári többséget sikerült szétszabdalni, és pártjait csalással (a kékcédulás szavazatok özönével) külön-külön a kommunisták mögé szorítani. A polgári szavazatok együttvéve 54,8 százalékot tettek ki, sőt - ha a kékcédulás szavazatokat nem vesszük figyelembe - két-három százalékkal többet. A választók álláspontjában tehát nem következett be változás. A polgári többség megmaradt, de megosztottsága folytán már nem volt kellő súlya, és Rákosi ismert módszereivel könnyedén végzett az egyik párttal a másik után, hogy önkényuralmát kiépítse.
Ezt a pártállamot 1956-ban megdöntötték, 1989-ben pedig, amikor kiderült, hogy nem számíthat külső támogatásra, összeomlott. A kommunista párt - az MSZMP - nevet változtatott. Kijelentette, hogy amit addig hirdetett, az nem érvényes, hogy ezentúl "bizony isten!" tiszteletben fogja tartani a parlamentáris demokrácia szabályait. Kevesen hittek neki. Ezt megérezve, az MSZP fedezékbe vonult, és a kormányzás gondjait átengedte az új vagy újjáalakult pártoknak, remélve, hogy a gazdasági csőddel járó nehézségek gyorsan "ledarálják" az új politikai garnitúrát. Miután nem rendelkeznek kellő gazdasági és kormányzati tapasztalatokkal, az új garnitúra tagjai hamarosan belebuknak az erejüket meghaladó feladatba. Az így lejáratott, felbomlasztott pártok elvesztik a következő választásokat, az ellenzéki pozíció előnyeit élvező kommunista utódpárt pedig megnyeri. A választópolgár feledékeny, a mai gondok foglalkoztatják és nem a tegnapi bajok, mégha ezek nem is olyan nyomasztóak, mint a tegnapiak.
A nehézségek leküzdésére, rendszerváltás lebonyolítására olyan politikai erőre - nagy, kormányképes polgári tömegpártra - lett volna szükség, amely nemcsak egy, de több választást tud megnyerni, és amely ebből a keserve XX. századból átvezeti az országot a XXI.-be, a megroppant Varsói Szerződés szervezetéből pedig vissza - Európába. Az 1990. évi választásokat az MDF nyerte meg, és Antall József alakíthatott kormányt. Utólag visszatekintve, csodálkoznunk kell azon, amit megvalósított és amit elért, hiszen hihetetlenül sok és nehéz feladattal kellett megbirkóznia. A kormánykoalíció azonban törékeny volt, a kisgazdapárt megosztott, a KDNP színtelen, az MDF pedig nélkülözte azt a belső kohéziót, amely hosszú távú feladatainak megoldásához szükséges lett volna. Az a bizonyos "nagy, kormányképes polgári tömegpárt" nem alakult ki, körvonalai egyre bizonytalanabbak lettek. Kik tévedtek és mit mulasztottak? Csupán annak megállapítására szorítkozom, hogy az MDF ezt a szerepet nem tudta betölteni, és az 1994-es választásokat elveszítette. Elvesztette, mielőtt történelmi feladatát, az igazi rendszerváltoztatást befejezhette volna. Ahhoz a négy esztendő túlontúl rövid volt.