Kompország révbe ért

Dátum: 2002-02-08 13:23:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=110
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:17:15.234461, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Tisztelt Küldöttek, Kedves Vendégeink, Kedves Barátaink!

Tizenegy esztendő alatt számos kongresszust megéltem, s ez az első olyan kongresszus, amikor nem görcsbe facsarodott gyomorral közeledtem a tanácskozás színhelye felé, ami annak köszönhető, hogy ez az első olyan kongresszus, amelynek - lássuk be - nincsen igazán komoly tétje. Az Alapszabályból fakadóan ezt a kongresszust a tisztújítás okán nem kerülhettük el, bár lehet, hogy éppen nem most lett volna aktuális különböző kérdések megvitatása. Újjáválasztjátok az elnökséget, vagy újakat választotok a régiek helyébe, tulajdonképpen ennek sincs semmi jelentősége. Nincs, mert azt gondolom, hogy nincs senkinek oka (nem is mutatnak erre jelek, hogy bárki ezt másképp gondolná), hogy megkérdőjelezze annak a politikai vonalvezetésnek a helyességét és sikerességét, amelyet a Fidesz megalakulása óta - de legalábbis 1992 óta, amikor kitűzte maga számára a néppárttá válás programját, továbbá 1994-től, amióta következetesen egy polgári koalíció megalakítását, és az ebben való részvételt tűzte ki legközvetlenebb céljává - követ. Nem is kérdőjelezhető meg, hiszen itt állunk kormányon, amit talán soha senki nem gondolt volna 11 esztendővel ezelőtt. Ráadásul az eddigi kormányokkal ellentétben az elmúlt hónapok nem csökkentették a Fidesz-Magyar Polgári Párt népszerűségét, támogatottságát a közvéleményben, hanem éppenséggel növelték olyan szintre, amelyet egyetlen korábbi kormánypárt sem mondhatott a magáénak.

Ezért tulajdonképpen lehetőségünk lenne arra, hogy nyugodtan, mindenféle kockázat nélkül elbeszélgessünk, vitatkozgassunk az elmúlt 11 esztendőről, hogy mit végeztünk, hogyan jutottunk el ide. Nyugodtan, mindenféle kockázat nélkül beszélhetnénk arról is, hogy az elmúlt nyolc-kilenc hónapban milyen hibákat követtünk el a kormányzásban, vagy mi az, amit nem tudtunk megvalósítani. Mi az, amit feltehetőleg egyáltalán nem fogunk tudni megvalósítani, bár úgy gondoltuk, amikor kormányra kerültünk, hogy megvalósítjuk. Sok mindenről lehetne még itt beszélni. Például arról, hova jutottunk a rendszerváltozás 10-11 esztendeje alatt. S persze nagyon sok pozitívumot lehetne felsorolni az előző két kormány érdemeiként, ugyanakkor nagyon sok mulasztást, tévedést, hibát és bűnt, amiket főleg a második kormánykoalíció követett el az országgal szemben. Lehetne általános közállapotainkról, a társadalmi szerkezet alakulásairól és sok minden másról beszélni: a sajtóról, amiről már eddig is esett szó, és ezer más dologról. Lehetne arról beszélni, hogy a demokrácia 11 esztendő elteltével odáig jutott, hogy ma már lehet a Kádár-rendszert is dicsőíteni. Ma már egy magát valaha liberálisnak gondoló értelmiségi (remélem, ezzel nem sértem meg) azt meri nyilatkozni, és ezt a közszolgálati Magyar Televízió le meri hozni, hogy Kádár hatalma jó hatalom volt. Számára a rendszerváltozás csak annyit jelent, és ezt megint csak van módja és lehetősége mindenféle konzekvencia - nem jogi, hanem erkölcsi konzekvencia - nélkül azt mondani, hogy 1990-ben tulajdonképpen nem történt más, mint hogy "beleszaladtunk egy jó kis antikomcsi hisztériába". Mindezt anélkül, hogy kiközösítenék a saját táborából.

Én 1990-ben ott voltam az alakuló Országgyűlés tagjai között és a meghatottságtól nehezen tudtam szólni. Számomra ez nem "egy jó kis antikomcsi hisztéria" volt, hanem a magyar történelem fejlődésének egyik legfontosabb pillanata, amelyben nagyon-nagyon nagy szerencsének és megtiszteltetésnek éreztem a sors és a választók részéről, hogy személyesen is részes lehettem. Ez a "jó kis anti-komcsi hisztéria" azóta is folyamatosan "tombol". Odáig jutott, hogy lehet munkásmozgalmi dalokat tartalmazó nosztalgia CD-t kiadni, ezt lehet a közszolgálati magyar rádióban reggeli főműsoridőben reklámozni, lehet a Tanácsköztársaság dicsőítéséről szóló, bugyuta kis filmsorozatot nosztalgia címén ismét levetíteni, hadd tanuljanak a gyerekeink, hogy mi volt a magyar történelem "valójában". És sok mindent lehet még ebben az országban csinálni, amiről egyébként 1990-ben azt gondoltuk, hogy soha az életben nem lesz lehetséges.

Mások többek között viszont azt gondolták: nem lesz lehetséges, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt kormányra kerüljön. Nem utolsósorban azért, mert nem hitték el, hogy elveszíthetik a választásokat. Aztán nem hitték el, hogy nélkülük lehet kormányozni. De hogy biztosra menjenek, azért megpróbáltak kül- és belföldön gazdasági és politikai csoportokban támogatókat szerezni annak érdekében, hogy meggyőzzenek bennünket arról: mégiscsak velük lenne a legjobb kormányozni. Aztán nem hitték el azt, hogy a kisgazdapárttal lehet ésszerű, az együttműködésen alapuló megállapodást kötni. Aztán nem hitték el azt sem, hogy a koalíció túléli az első költségvetést. Most éppen nem tudom, hogy mit nem hisznek, feltehetőleg nem hiszik el azt, hogy túl fogjuk élni a 2000. évre esedékes köztársaságielnök-választást. Felhívnám a figyelmüket, hogy a magam részéről az idén már 40 éves leszek, s ebből a 40 esztendőből jelentős idő telt el az ő uralmuk alatt, és ez idáig még túléltem őket. S az ország is túlélte őket 90-ig, 94 és 98 között is, és most már akármi lesz is, bármilyen szabad választáson bármilyen eredmény következik is be, ez az ország van olyan erős, hogy őket további ciklusokon is túl fogja élni - ha azt a hibát, amit 94-ben elkövetett, esetleg meg akarja ismételni.

Tisztelt Barátaim!

Alapvetően egy témáról szeretnék itt mégiscsak hosszasabban szólni. Egyfelől ugyan szeretném elkerülni, hogy ennek a kongresszusnak az legyen a lenyomata, hogy itt a koszovói válság körül forogtak a viták, másfelől azonban, sajnos e helyzet szomorú aktualitása miatt nem kerülhetjük meg, hogy további néhány szót, néhány percet erre a problémára ne vesztegessünk.

Ha már az előbb megengedtem magamnak azt, hogy személyes élményeimet hoztam elő, akkor hadd folytassam ezt a sort még egy kicsit. Volt módom - megint csak a sors különös kegyéből fakadóan - jelen lenni Brüsszelben, amikor a NATO központja előtt felvonták az ország lobogóját. Ugyancsak volt módom jelen lenni a washingtoni NATO-csúcson, amelynek eredetileg az volt a funkciója, hogy a szervezet 50 éves fennállását megünnepelje. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába mindkétszer, mint amit 1990-ről, az akkori Országgyűlés megalakulásáról mondtam. Sajnálattal kell, hogy megállapítsam - bár vannak ennek érthető okai -, mert nagyon kevesen vannak ebben az országban, akik ennek a történelmi aktusnak, történelmi fordulatnak a valódi jelentőségét értik, fel tudják fogni. S nagyon kevesen vannak értelmiségiek, tollforgatók, akik megpróbálják a maguk lehetőségeit - ha úgy tetszik, privilegizált helyzetét - felhasználni, hogy megvilágítsák mindannyiunk, minden polgár előtt: mi ennek a csatlakozásnak a valódi történelmi jelentősége, melyek azok az összefüggések, amelyekben ennek súlyát vizsgálni kell. Mert persze az sem utolsó dolog - s éppen a koszovói válság kapcsán erre sem árt naponta emlékeztetni -, hogy Magyarország katonai értelemben olyan biztonságban van, amely biztonságot történelme folyamán még soha sem élvezett. Magyarország teljes jogú tagja a világ legerősebb katonai szövetségének, s e szövetség alapszerződésének 5. cikkelye értelmében bármely Magyarország területére, Magyarország polgárai ellen irányuló külső támadás automatikusan az elé a kötelezettség elé állítja a többi tagállamot, beleértve az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németországot és mindegyiket, hogy a megtámadott tagállam, adott esetben Magyarország segítségére siessen. Arról is szokott néha szó esni, bár újabban egyre kevésbé, hogy a NATO nem csupán egy katonai biztonsági szervezet, hanem egy általában vett biztonságpolitikai szövetség, és az a biztonság, amelyet nyújtani tud, a gazdasági prosperitásban is megnyilvánul. Az, hogy a befektetők tudják, hogy ezért a területért a NATO mint politikai és katonai szervezet jótáll, igenis mérlegelési szempont a tekintetben, hogy ide vagy máshová fektessék be a tőkéjüket.

Szeretném felhívni a figyelmet annak fontosságára, hogy ötszáz éve vártunk arra, hogy "kompország" egyszer és mindenkorra el nem szakítható módon lehorgonyozzon a biztonságos nyugati parton. Ez most megtörtént! Nem éppen úgy történt meg, ahogy szerettük volna. Hiszen úgy történt meg, hogy a magyar nemzet jelentős része, a határainkon túl, kisebbségi sorban élő magyarság egyelőre nem lehet részese ennek a biztonságnak. Nagyon sokan ezt úgy olvassák, úgy fordítják le a maguk számára, hogy ezáltal kiszolgáltatottabbakká váltak, mint amilyenek korábban voltak. Hiszen egy fal látszik emelkedni az anyaország és a kisebbségi magyarok között. Meggyőződésem, hogy ez nincs így. Azáltal, hogy Magyarország a NATO tagja lett, és biztonsága az előbb említetteknek megfelelően növekedett, Magyarország tekintélye és politikai ereje is növekedett, amelyet adott esetben fel tud használni a magyar kisebbségek megvédésére. De továbbmegyek: Magyarország nem a kereszténység, a nyugati civilizáció utolsó védőbástyája, ahogy éppenséggel ötszáz éven keresztül hittük, hanem a NATO-csatlakozás eredményeképpen egy olyan kapu - s eképpen is kell, hogy felfogja a saját szerepét -, amely kapun keresztül az a civilizáció és az a biztonság, melynek mi a részesei vagyunk, tovább tud terjedni a szomszédságunkba. Tovább tud terjedni Közép-Európa és a Balkán minden államára, a mi nézőpontunkból elsősorban éppen az ott élő kisebbségi magyarok boldogulásának és biztonságának érdekében és javára.

A NATO-csatlakozás közvetlen történelmi előzménye - most nem az újabb politikai rendszerünk különböző kormányainak a tevékenységét értem ezen, hanem az 1945, a II. világháború után eltelt történelmünket - 1956 volt. Az előző négy esztendőben nem nagyon idézték a külföldi államfők s kormányfők, politikusok azon megnyilatkozásait, amelyek arról szóltak, hogy Magyarország erkölcsileg joggal tart igényt a NATO-csatlakozásra, hiszen 1956-ban ennek már minden árát megadta, nem nagyon idézték. Bizonyára megvan ennek az oka. De ettől még igaz, és ettől mi még nyugodtan állíthatjuk, hogy az 1956-os magunkra hagyatottságért is kaptunk erkölcsi elégtételt a NATO-csatlakozás lehetővé válásával. 1956 hősei és áldozatai a saját vérükkel fizették meg a NATO-belépőt. És ha már azt mondtam: különös kegye a sorsnak, hogy ott lehettem a NATO-csatlakozáskor személyesen - volt egy érzés bennem, ami fontosabb volt ennél. Ez az érzés pedig az volt, hogy többek között én is képviselhettem azokat, akik nálunk, nálam talán nagyobb joggal lehettek volna ott ezen az eseményen. Nemcsak az 56-osokra gondolok, nemcsak azokra, akik az életüket és a vérüket adták a szabadságért, hanem azokra is, akik 1990-ben az első szabadon választott kormány tagjaiként, támogatóiként elindították Magyarországot ténylegesen ezen az úton. És nagyon örültem annak is - és ezt ne vegyétek ünneprontásnak -, hogy elfoglaltam a fizikai helyét azoknak (és ezáltal ők nem tudtak ott lenni), akiknek a kezéhez 56-osok vére tapad.

Mindenkinek érdemeit és hibáit, erényeit és bűneit egyenlő mércével kell mérni, és el kell ismerni mindenkinek azt, ami elismerésre méltó. El kell ismerni, hogy az 1994 és 98 között kormányzó koalíció nem hátráltatta, hanem előrevitte, a NATO-csatlakozás küszöbére juttatta Magyarországot. De azért álljunk meg ennél a pontnál egy kicsit, és vizsgáljuk meg ezen koalíció, ezen belül is a Magyar Szocialista Párt NATO-csatlakozási szándékának őszinteségét és állhatatosságát. Arra ugye már fölösleges emlékeztetnem sokunkat, hogy olyan honvédelmi minisztere volt abban a ciklusban az országnak, aki néhány évvel ezelőtt még egy olyan - sorkatonák részére írt - tankönyvet jegyzett, amelyben a NATO-t mint a békét fenyegető, imperialista, agresszív tömböt ítélte el. Mert a vélemények változhatnak, ilyen rövid idő alatt is tudnak változni, és ezeknek az őszinteségében nem minden esetben és feltétlenül kell kételkedni. Nem lepődtünk meg azon, hogy a Varsói Szerződés valahai diplomatái hirtelen NATO-héjákká vedlettek át. Azt hittük, legalábbis 1994 és 1998 között, sőt mind a mai napig, hogy ez egy egyszeri és nem visszafordítható fordulat az ő életükben. Aztán néhány nappal ezelőtt hirtelen a Szocialista Párt felfedezte, hogy a NATO számára a magyar légtér korlátlan használatát engedélyező országgyűlési határozat, amelyet ő egyébként a szavazáskor még támogatott, túlságosan sokat enged meg ennek a kormánynak. Persze ha rajtuk múlna, akkor semmilyen országgyűlési határozat semmilyen felhatalmazást nem adna a kormánynak a kormányzás érdekében - ez egy más lapra tartozó kérdés. Úgy gondolták, hogy felül kell vizsgálni ennek az országgyűlési határozatnak a felhatalmazását, hogy úgymond megakadályozzák a kormányt bizonyos elhamarkodott és nem kiszámítható következményekkel járó döntések meghozatalában. Eltekintve attól, hogy úgy tűnik, nem olvasták végig, vagy legalábbis nem gondolták végig ennek az országgyűlési határozatnak a szövegét, mondandóját, amelyet maguk is megszavaztak, e megnyilatkozásuk többről szól, mint puszta figyelmetlenségről. Egyfelől azt kell mondani, hogy az országban, a köztudatban, a lelkekben, a fejekben a NATO-hoz való csatlakozás kérdése sajnálatos módon valóban összekapcsolódott a koszovói válság és az ebből fakadó fenyegetettségünk problémájával.

Van tehát jogos aggodalom az országban? Jogos bármely polgártársunk aggodalma? Igen. Van ilyen aggodalom és jogos ez az aggodalom. Nem "csupán" a vajdasági magyarokat féltik ebben az országban, hanem a saját egzisztenciájukat, a saját házaikat, saját életüket is félthetik. Hiszen el kell ismerni: igen, minden háborús konfliktus kiszámíthatatlan következményekkel is járhat. És egy olyan háborús konfliktus, ami közvetlenül a szomszédságunkban lévő ország területén zajlik, amelyben az egyik de facto hadviselő fél egy olyan kormányzat, amelynek a demokratikus elkötelezettségéről sok jót elmondani nem lehet, az igenis potenciális veszélyt jelent Magyarország, és értelemszerűen Magyarország polgárai számára is. De az, aki ezt a létező aggodalmat és félelmet cinikus módon, saját politikai tőkéjének kovácsolására használja fel, az olyan jelzőket érdemel, amely jelzőket itt nem szeretnék nyilvánosan elmondani, de amely jelzők egyébként korábbi, 1990 előtti szerepvállalásuk leírására is használhatók.

Nem az a baj tisztelt barátaim, hogy felhasználják ezt a létező politikai közhangulatot, ezt a félelmet és fenyegetettséget, hanem az a baj, hogy ezenközben gerjesztik is. Jóval azon a mértéken túlmenően, amely mértékben egyébként ténylegesen indokolt. Mi ennek az oka? - tesszük fel a kérdést - eltekintve attól, hogy "hát ilyenek". Az egyik oka az, hogy a választási vereség sokkjából, mind a mai napig nem ébredtek föl és nem tudták összeszedni magukat. Ennek egyik velejárója, hogy az MSZP-n belül hatalmi harc dúl. Úgy tűnik, hogy Kovács pártelnök és frakcióvezető úr ellenfelei úgy látták, ez az eszköz jó arra, hogy Kovács pártelnök urat saját szempontjából lehetetlen helyzetbe hozzák. Hiszen néhány hónappal ezelőtt még ő volt az, úgymond, aki az akkori miniszterelnökkel bevitte Magyarországot a NATO-ba, most pedig mintha neki kellene ezt megtagadni. Ennek a helyzetnek a kettősségét azokban az országokban is felismerték, amely országokban állítólag a volt külügyminiszter úr nyilatkozatai szerint megértik az MSZP álláspontját. A másik oka pedig ennek, hogy a saját szavazóbázisuk - tetszik vagy nem tetszik ez nekik vagy nekünk - összeér a kommunista elveket valló, a Munkáspárttal szimpatizáló, - nem, nem pacifista, hanem - a Varsói Szerződés után rídogáló szavazóbázissal. Azt, hogy az MSZP vezetői most e kommunista szavazóbázis hangján szólalnak meg, én nem rovom fel nekik erkölcsi problémaként, hiszen mindenkinek hazahúz a szíve. Nekik is. De mint mondtam, azért mégiscsak meg kéne gondolni, hogy mivel játszanak.

Aztán föltűntek az újsütetű pacifisták táborában olyan emberek is, akik a "charta" szó elhangzásakor hirtelen izgalomba jönnek. Akik úgy gondolják, hogy ami egyszer bevált, az beválik még egyszer. Bár feltehetően nem ismerik azt a régi magyar közmondást, hogy melegítve csak a töltött káposzta jó. Emlékezzünk rá, 1992-93-ban a Szabad Nép valahai bértollnokai, akkor éppen liberális újságírók, volt munkásőrök és elaggott szakszervezeti aktivisták vörös szegfűvel demonstráltak az állítólag fenyegető diktatúra ellen. Ne legyen meglepetés, hogy holnap, a győzelem napján az erről szóló tudósításokban ugyenezeket az arcokat fogjátok látni. Lehet, hogy nem vörös szegfű, hanem fehér szegfű lesz a kezükben, de ez senkit ne tévesszen meg. Aztán olyan messzeföldön híres, magukat lilberálisnak deklaráló gondolkodók is lesznek majd ezen sorokban, akikről egyébként ebben a körben - mármint a Fidesz köreiben, de a határon túli magyarok köreiben is - közismert, hogy sohasem volt szívügyük a nemzeti kisebbségek sorsának, problémájának kezelése. Olyan is van közöttük, aki hívatlanul megjelent egy bálványosi Fidesz-táborban és mindenáron el akarta mondani, hogy a kollektív jogok nem egyeztethetők össze a liberális demokráciával. El is mondhatta, mert valóban liberális szervezésű volt a konferencia. Ezeket az embereket, ha a magyar kisebbségekről van szó, a kisebbségi kollektív jogok elhangzásakor kirázza a hideg. Ugyanazek az emberek állandó elhatárolódásra szólítják fel a Fideszt, a kormányt minden olyan megnyilvánulás esetén, amely szélsőséges, vagy amelyet ők egyébként szélsőségesnek tekintenek. Nem tapasztaltam az elmúlt hetekben, hónapokban sem az MSZP soraiban, sem ezen liberális gondolkodók köreiben, hogy elhatárolódásra szólították volna fel a volt kormánykoalíció pártjának azon tagjait, akik mondjuk a Munkáspárttal az önkormányzati választásokon együtt demonstráltak különböző kampánygyűléseken, akik ma is egy koalícióban ülnek velük több vidéki város önkormányzatában. Nem tették ezt akkor sem, amikor a Munkáspárt képviselője Milosevics mellett demonstrált, de akkor sem tették - hogy más témáról is beszéljek -, amikor a Munkáspárt egyik képviselője Szabó Alberttel és hozzá hasonlóan megítélt társaikkal, más hasonlóan "nagy jelentőségű" politikai csoportosulások képviselőivel aláírt egy olyan szolidaritási nyilatkozatot, amelyet Szaddám Huszein bagdadi vendéglátásának eredményeképpen fogalmaztak meg, amely úgy szólt, hogy: "El a mocskos imperialista kezekkel az iraki Baath Párt által vezetett független és szabad, demokratikus Iraktól!" Nem több ez, mint merő cinizmus!

Ami Koszovóban zajlik, hogy egy sokak által ismert és megszenvedett szóval írjam le, az "Endlösung", a végső megoldás. Aki e végső megoldás közepén egyaránt tiltakozik azok ellen, akik ezt a végső megoldást erőltetik, és azok ellen, akik ezt - lehetséges, hogy nem éppen megfelelő, de jelen pillanatban egyedül lehetségesnek tűnő módon - megpróbálják megakadályozni, azokról a legszerényebb kijelentés az, hogy cinikusan gondolkodnak. Cinikus az, hogy a Győzelem Napjára időzítették ezt a békemenetet. Szeretnélek itt emlékeztetni benneteket arra, középiskolai tanulmányaitokból azért bizonyára legalább rémlik, hogy a Győzelem Napját megelőzte nagyon sok más német város mellett Hamburg, Drezda, Hannover porig bombázása. Ártatlan civilek ezrei, tízezrei haltak meg a II. világháborúban, amit mindannyiunknak sajnálni kell, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek voltak. De ez alapján mind a mai napig senki nem kérdőjelezte meg a szövetséges hatalmak fellépésének, mondjuk a normandiai partraszállásnak az erkölcsi alapját - ha jól emlékszem. A Győzelem Napját aztán meg a nürnbergi per követte. Ezért vigyáznék mindenki helyében, kivel kerülök egy platformra, hátha egyszer egy nemzetközi bírósági eljárás miatt - legalábbis belül, a lelkiismeretünkkel, ha még maradt belőle valami - el kell a mostani szerepvállalással számolni.

Tisztelt Barátaim!

Befejezésképpen arról szeretnék beszélni, hogyan látom én és hogyan látjuk mi, a Fidesz elnöksége, illetve a kormányban néhányan, akik már erről tudtunk beszélni, a balkáni rendezés lehetőségét. Hiszen talán egy kormánypárt részéről elvárható, hogy erről is szót ejtsen, különös tekintettel arra, hogy állítólag a kormány sodródik az eseményekkel és nincs saját elképzelése arról, mit kellene csinálni.

A Fidesz-Magyar Polgári Párt egy olyan megoldást támogat a koszovói válság rendezésére, amely nem elégszik meg mindössze a koszovói konfliktus lezárásával és megoldási kísérletével. Nem utolsósorban azért, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen leszűkített megoldás ugyanannak a hibasorozatnak egy újabb állomása lenne, amely tulajdonképpen Koszovóhoz magához is elvezetett. Hiszen innen, ebből a térségből, a Balkán közvetlen szomszédságából már 1990-ben is világosan látható volt, hogy a valamikori tákolmány, amit Jugoszláviának hívtak, különböző okokból kifolyólag nem tartható egyben. És hogyha nem akarjuk a vukovári vérengzést egy más tagköztársaság területén a tömegkommunikáció jóvoltából újra végignézni, akkor talán valamiféle átfogó rendezéshez kellene hozzákezdenünk. Megítélésem szerint ennek elmulasztása vezetett Boszniához és a boszniai rendezés elégtelen volta után nagyon sokak számára ebben a térségben teljesen nyilvánvaló volt, hogy a következő állomás Koszovó lesz. S ha Koszovóban a nemzetközi közösség ugyanazt a hibát, amit már eddig elkövetett, elköveti, akkor a következő állomás a Szandzsák, a Vajdaság és Montenegró lesz.

A második megállapításunk, hogy nem csupán politikai rendezésről kell beszélni. Nem lehetséges hosszú távú politikai rendezés akkor, ha ez nem kapcsolódik össze valamiféle minimális, de az eddigi jószándékú nyilatkozatoktól, deklarációktól azért messze továbblépő, tényleges gazdasági támogatással. A nemzetközi közösségnek egy olyan újjáépítési támogatási alapot kell létrehoznia, amely képes lesz arra, hogy a jelen pillanatban romokban heverő szerb gazdaságot legalább megindítsa az újjáépítés útján. Nem azért, mert azzal kéne megjutalmazni Milosevicset és kormányzatát, hogy gazdasági támogatást kap. Éppen ellenkezőleg, ezen alap felhasználását a demokratikus minimumjogok - beleértve a nemzeti kisebbségekkel való bánásmódot is - érvényesüléséhez, érvényesítéséhez kellene kötni. Nem utolsósorban önös érdek is mondatja ezt velem. Hiszen ahol nyomor van, ott bűnözés is van, és a bűnözés ma már nemzetközi. Ennek a gazdasági újjáépítésnek az elmaradása esetén bármennyire legyen is látszólagos béke a Balkánon, számolnunk kell azzal, hogy Európát nemcsak illegális bevándorlók, hanem különböző szerb és albán eredetű bandák is el fogják lepni. Ezen gazdasági újjáépítés folyamatában megítélésünk szerint előnyben kell részesíteni azokat a szomszéd államokat, melyek a konfliktus következtében gazdasági veszteségeket szenvedtek, és amelyek egyébként sem tartoznak Európa fejlett gazdaságú országai közé. Nem csupán azért, hogy kompenzációt nyújtson nekik a nemzetközi közösség, amiért lojális magatartásukkal károkat szenvedtek el, hanem azért is, mert a hasonló természetű ellentétek Nyugat-Európában nem utolsósorban azért szűnhettek meg viszonylag rövid történelmi idő alatt, mert olyan gazdasági kapcsolatrendszer jött létre Nyugat-Európa államai között, amely gazdasági kapcsolatrendszer egész egyszerűen értelmetlenné tette az ellenségeskedést. Nincsen illúziónk a tekintetben, hogy a Balkánon ez hasonlóan rövid idő alatt elérhető lenne, de igenis azt gondoljuk, hogy ezen az úton el kell indulni, gazdasági értelemben ezzel a támogatással is meg kell indítani azt az integrációt, amely integrációról egyébként nagyon jogosan, nagyon sokat beszélnek Európában.

És végül, de nem utolsósorban, minden egyes nemzeti kisebbség helyzetét át kell tekinteni. Többek szerint állítólag nem szabad beszélni a kisebbségek autonómiájáról. Hogy éppen mikor érkezik el az a pillanat, amikor erről beszélni lehet, és ezzel szerintük nem okozunk kárt, azt nem tudom, mert ezt nem árulták még el. Az én véleményem ezzel szögesen ellenkező. Igenis, minden körülmények között jogos, minden körülmények között lehet, sőt kell is beszélni a kisebbségek autonómiájáról, beleértve a Vajdaság autonómiáját is. Megítélésünk szerint az átfogó rendezés minimum kiinduló pontja, hogy a Vajdaság visszanyerje azon autonómiáját, amelyet éppen a volt Jugoszlávia területén kibontakozott válság kezdetekor veszített el - Koszovóval együtt egyébként. Tekintettel pedig arra, hogy még a Vajdaság területén is kisebbségben élünk - az 1990-es állapotokhoz képest a magyar kisebbség rovására eltolódott etnikai arányok következtében méginkább, mint ahogy az korábban megfigyelhető volt -, a Vajdaság autonómiáján belül mindazon autonómiára vonatkozó jogokat is biztosítani kell, amelyek az ott élő magyarság otthonmaradását lehetővé teszik.

A magyar kormány és természetesen a Fidesz-Magyar Polgári Párt sem vindikálja magának azt a jogot, hogy megfogalmazza a vajdasági magyarok képviselői helyett: konkrétan ezen jogok körében milyen megoldásokat látnak jónak és kivitelezhetőnek. Ez az ő joguk és az ő dolguk. A mi dolgunk és a mi jogunk, illetve a mi Alkotmányban foglalt kötelességünk pedig az, hogy ezen törekvésekben minden rendelkezésünkre álló politikai s jogi eszközzel segítsük őket. Ha valamiféle rosszul értelmezett konfliktuskerülés, a könnyebb ellenállás vonalán való haladás miatt a koszovói válság rendezése nem terjed ki a magyar kisebbség helyzetének rendezésére is, illetve ha a koszovói albánok kedvezőbb elbírálásban részesülnek a nemzetközi közösség részéről, mint a vajdasági magyar kisebbség, annak mind erkölcsileg, mind politikailag elfogadhatatlan üzenete lenne számunkra. Olyan üzenetet küldenénk ezáltal Európa ma még hátrányos megkülönböztetésben élő kisebbségei számára, hogy az Európai Közösség, a nemzetközi közösség csak azokat a kisebbségeket méltatja arra, hogy sorsukat gonddal kövesse, megpróbálja a saját eszközeivel javítani, amelyek bármely, egyébként erkölcsileg méltányolható okból fakadóan, de az erőszak eszközéhez nyúltak. A magyar kisebbség úgy a Vajdaságban, mint bármely más szomszédos országban, mind ez ideig nagyon moderált, a demokratikus Európában megvalósult maximumhoz képest is erősen mérsékelt követeléseket, illetve igényeket támasztott, és ezeket mindig kizárólag demokratikus politikai eszközökkel próbálta érvényesíteni. Hogyha ezzel nem érdemli ki a nemzetközi közösség figyelmét és támogatását, akkor annak - mondom még egyszer - mind erkölcsi, mind politikai szempontból nehezen belátható következményei lehetnek.

Tisztelt Képviselettel Rendelkező Küldöttek, Tisztelt Barátaim!

Folytathatnánk a beszélgetést, illetve az egyoldalú monológot folytathatnám nyugodtan arról, ami még a szívemen fekszik és amiről beszéllhetnénk. Ha azt az irányt venné a vita a következő néhány órában, percben, hogy ti mint a Fidesz helyben helytálló képviselői kritikátokat fogalmaznátok meg a jelenlegi kormánnyal szemben, akkor látatlanban merem mondani, hogy ennek a kritikának egy jelentős részével egyet tudnék érteni. Ha arról kezdenétek el panaszkodni, hogy mégiscsak méltánytalan, hogy sokan - legyen szó tollforgatóról, volt szakszervezeti funkciról vagy poliltikusról, aki nem számolt el az 1990 előtti tevékenységével - szükségét érzik és bátorságuk van hozzá, hogy a sáros cipőjüket a nadrágotokba töröljék, és ezért még nem is vehettek elégtételt a kocsmai játékszabályok szerint, s ezt milyen nehéz elviselni, akkor azt kell mondjam: átérzem azt, amit mondotok és mondanátok. Én magam is ezt érzem évek óta. De minden esetleges panaszt megelőzve, szeretném nektek elmondani, hogy amikor a kormány megalakítása után néhány hónappal megkérdezték tőlem, amolyan együttérzéssel vegyes szolidaritást tükröző arckifejezéssel, hogy hogy vagyok - és azt a választ várták, hogy nagyon nehéz és nagyon el vagyok fáradva és sokat dolgozom, keveset alszom, nem vagyok otthon -, és erre azt mondtam, hogy köszönöm szépen, soha ilyen jól nem voltam, akkor az esetek 90 százalékában némi csodálkozást véltem felfedezni a velem szemben lévő arcon.

Igen Tisztelt Barátaim!

Kemény három év elé néztek magatok is. Nincsen semmi garancia arra, hogy mindazon nehézségeket és a belőlük fakadó problémákat, amelyeket ennek a kormánynak meg kell oldania, úgy tud megoldani, hogy közben a Fidesz és a kormány megítélése a közvélemény többsége számára pozitív marad. Igen, lehetséges, hogy elérkezik az a pillanat, amikor remélhetőleg esetlegesen rövid időre, de úgy tűnik, hogy az ellenzék nem túlságosan ízléses magatartása mégiscsak célravezetőnek tűnik az ő nézőpontjukból. Az is lehetséges, mint ahogy nyilván volt is erre példa, hogy a velünk szimpatizáló emberek részéről is kaptok negatív visszajelzéseket, bírálatokat, kritikákat. Mondhatják nekünk, esetlegesen okkal, hogy "nem erre szavaztunk, amikor rátok szavaztunk". És nagyon nehéz lesz majd a következő választási kampányban esetleg újra hasonló módszerekkel operáló ellenzékkel megküzdeni. De minden ilyen nehéz pillanatban arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig az elmúlt 11 esztendőt, és gondoljátok végig, hogy 1988. március 30-án, amikor a Fidesz megalakult, az alapító tagok fejében meg a ti fejetekben is megfordult-e az, hogy alig több mint két esztendő múlva Magyarországon szabad választások lesznek? Megfordult-e a fejetekben akkor az, hogy valaha az orosz csapatok elhagyják Magyarország területét? Megfodult-e a fejetekben az, hogy a Szovjetunió mint olyan eltűnik a világ térképéről? És megfordult-e a fejetekben az, hogy valaha Magyarország a NATO tagállama lesz? És megfordult-e a fejetekben az, hogy a Fidesz 1990-ben be fog jutni az Országgyűlésbe? Megfordult-e a fejetekben az, hogy az 1994-es súlyos választási vereség után talpra fogunk tudni állni? És megfordult-e a fejetekben az, hogy a Fidesz kormányra kerül? És megfordult-e a fejetekben valójában az, hogy ebben a kormányban a Fidesz bizonyítani lesz képes a kormányképességét, azt, hogy van koncepciója az ország irányítására és azt, hogy ez a koncepció egybeesik ennek az országnak a polgári fejlődésével, a polgárok többségének az érdekével és akaratával? Ha nagyon őszintén végiggondoljátok, akkor feltehetően a válasz ezekre a kérdésekre "nem" lesz. Ezért higgyétek el nekem, hogy soha ilyen jó nem volt nektek, soha ilyen jó nem volt nekünk, és hogyha különböző objektív mutatókat - a NATO-tagságtól a gazdasági élet fejlődéséig - megvizsgálunk, akkor nagyon régóta nem volt ilyen jó ennek az országnak sem. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt 1999 után, 2002-ben is el tudjuk mondani és mellettünk legyen az ország többsége.

Kitartást és bátorságot kívánok ehhez mindenkinek.

Budapesti Kongresszusi Központ, 1999. május 9.