15 éve tartó forradalom
1990-ben mindannyian azt hittük, hogy megszabadulva egy hazugságból táplálkozó rendszertől, utána eredünk végre a nyugaton megszokott jólétnek és valós demokráciának. Újra emelt fővel, magyarként élhetünk Magyarországon, s ebben senki nem akadályozhat meg bennünket soha többé. Ez volt a fundamentum.
Dátum: 2005-08-27 12:42:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=42548
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 22:19:24.272069, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Aztán kormányok jöttek, kormányok mentek, ám a magyarság többsége számára nem jött el a várva várt világ. Sőt! Úgy foszlott szerte, szinte észrevétlenül a közös cél, a közös érték, a nemzet, mint kihűlt pernye halom a szélben. Csalódás napról napra tapinthatóbb. Hiszen nem ezt beszéltük meg! Nem erről volt szó! Reményünket kénytelenek lettünk belátásra cserélni, hogy a '90-ben megálmodott Magyarország képe elpárolgott. Tetézi a fölismerést, ahogy naponta jutnak el hozzánk a friss hírek, az eddig oly nagyra tartott, szinte majmolt, nyugati fejlett világról, lassan fölszáll a csodálat mámoros ködje és kiderül, hogy az élet ott sem fenékig tejfel. Ráadásul nem hogy tárt karokkal nem vártak bennünket, de többek számára kifejezetten hívatlanok vagyunk. Szerte Európában egyre duzzad az elégedetlenség az unió túlszabályozott , életidegen csápjaival szemben, a régi tagállamok polgárai föl-föl ismerik az unióban rejlő, egyre nehezebben rejtegethető kelepcét. Azt, hogy Európa azon nemzeteiből, melyek ezredévnyi történelemmel bírnak, Európai Egyesült Államokat sem kalapálni, sem varázsolni nem lehet. Európát az egyes nemzetek egészséges öntudata folyamatosan feszíti. De így van ez jól! Akár a szivárvány, Istenadta sokszínűsége miatt csodálatos. Egyik valamire való, büszke nemzet sem fog lemondani nyelvéről, hagyományairól vagy bármiről, ami a különlegességét, egyediségét veszélyeztetné. A nemzeti valutájuk föladása már így is túl nagy áldozat volt, melyet úgy bánnak, mint a kutya, amikor kilencet kölykedzik.
Magyarországon ez a fölismerés még úgy néz ki várat magára. Mi még igyekszünk, minket még hajt valami, mi még mindig megyünk valaki után. Mint ha egy olyan fára szeretnénk a legkisebb kisfiúként fölkapaszkodni, amiről a többi dörzsöltebb gyerek már régen ledézsmálta a gyümölcsöt.
S közben azt sem vesszük észre, hogy apránként elillan talpunk alól az a maradék föld is, melynek az élet rajzolt új határt, melyért egykor őseink annyi vért és verejtéket hullajtottak, hogy nekünk és majdani utódainknak legyen hol gyökeret ereszteni. Tátott szájjal csodáljuk a franciák büszkeségét, a németek precizitását, az angolok hidegvérét, az olaszok temperamentumát, a svédek tisztaságát, s ugyanakkor kinevetjük azokat, akik még hisznek a magyar vendégszeretetben, találékonyságban, életerőben. Kigúnyoljuk azokat, akik joggal büszkék a magyarság egykori dicsőségére, őseik hagyatékára, szent királyaira, páratlan népzenéjére, kultúrájára, konyhaművészetére, tudományos eredményeire, Szent Koronájára, s a nemzeti lobogójára, a Kárpát medencében eltöltött legalább 1110 esztendejére, Európát megannyiszor vérrel megvédő szerepére... A harangszóra.
Mi történt veled magyar? Ha Árpád, Mátyás vagy Petőfi, Kölcsey vagy Széchényi, az Aradi 13 vértanú bármelyike vagy Mansfeld, de akár csak a nagyapám látná, hogy mivé lett az ország melybe minden hitét és szeretetét plántálta, a szíve szakadna belé abban az átkozott pillanatban.
Lassú forradalom ez, 15 éve állunk a barikádokon, habár mindig akadt valaki, aki vinni kívánta zászlónkat, volt köztük kalmár, tapasztalatlan fiatal vezér és förtelmes hazaáruló is.
Mindig képesek voltunk a történelem folyamán föltámadni, s friss hajtásokat hozni. Két világháború után is talpra álltunk, s nagyapáink, apáink, újjá építették az egész országot. Eme derék magyarok jókora része még ma is él, és szomorú fölismerésükből joggal buggyannak ki kérdések. Hát ezt akartuk? Hányszor akarják még velünk újra kezdetni? Minek kell ahhoz történnie, hogy végre elinduljunk abba az irányba, amelyikbe mindannyian szeretnénk? Hát azért tettük, hogy most "mindenki gyanús" alapon, magyar magyart köpjön szembe? Hogy jutottunk idáig? Miért? Ki miatt? Kik tették ezt velünk?
A választ nem szándékozom megadni, de nem is biztos, hogy fontos ezt tudni. Mivel a helyzet megoldásában egyelőre nem játszik szerepet. A szüntelen egymásra mutogatás viszont végképp elemészt bennünket. Orvosolni csak mi vagyunk hivatottak, senki a világon nem akar és nem fog ebben segítségünkre lenni. Előbb egymást kell újra megtalálnunk. Hiszem, hogy forradalmunkat előbb-utóbb megvívjuk, s győztesként kerülünk ki, hisz győznünk kell. Több esélyünk nincs...
Dombi Norbert, varpalota.fidesz.hu
fideszfrakcio.hu