Nincs vészkijárat
"Vészkijáratokat kell teremteni, ha nem akarod, hogy egy szép napon egérfogóba kerülj. Minél több vészkijáratot teremtesz, annál biztosabbnak érzed magad, és szabadabbnak" - mondja a címszereplő a Testvérem, Joáb című regényben, amely 1968-ban az újvidéki Forum kiadó pályázatán első díjat nyert, s rögtön a vajdasági magyar irodalom élvonalába emelte a szerzőt, Gion Nándort. A hazai kritika csak később fedezte fel nagyszerű ifjúsági regényei - Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért -, novelláskötetei és az 1973-ban megjelent Virágos katona után. Ez utóbbi az első kötete annak a több mint két évtized alatt formálódó trilógiának (Rózsaméz, 1976., Ez a nap a miénk, 1997.), amely az első világháború végétől a királyi Jugoszlávia összeomlásán át a Horthy-csapatok 1941-es bevonulásáig követi a bácskai kis falu sok nemzetiségű lakóinak sorsát. Gion szülőfaluja, Szenttamás hányattatásában mindvégig azt láttatja, hogy nincsenek vészkijáratok, csak időleges menekülési útvonalak, amelyeken igen rövid ideig érezheti győztesnek magát az ember, tartozzék bármely nemzetiséghez.
Dátum: 2002-09-06 19:32:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=3933
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:43:25.737075, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Osztovits Ágnes írása, Heti Válasz, 2002. 09. 06.
Gion Nándor a magyar irodalomnak az a ritka tüneménye volt, aki a legkorszerűbb elbeszéléstechnikát párosítani tudta az elmúlt évtizedekben sokak által meghaladottnak vélt realizmus igényével. Úgy volt modern, illetve posztmodern, úgy láttatta az egyre kuszább világ jelenségeit, hogy nem adta fel erkölcsi pozícióit. Nem magyarázott, nem moralizált, csak hitelesen, élettel telítve mozgatta esendő figuráit. Nem hőzöngött, nem kért irodalmon kívüli szószéket. Mielőtt áttelepült (1992), tette, ami rábízatott, volt újságíró, az Újvidéki Magyar Színház igazgatója, a 24 órás programot sugárzó Újvidéki Rádió főszerkesztője, a Vajdasági Íróegyesület elnöke. S ezenközben pontosan látta, milyenné formálta a titói rendszer a jugoszláviai magyarságot. No, nem a bácskai falvak lakóit, hanem a városokba költözött, kultúrájukat csekély anyagi jólétért odahagyó jugomagyarokat, akik "a kötelező kisebbségi szolgalelkűséget is túllihegve hangoztatták jugoszláv hazafiságukat és elkötelezettségüket a gyönyörű, sokszínű ország mellett, anyanyelvükről igyekeztek sebesen megfeledkezni, ami majdnem sikerült, az államnyelvet még nem sikerült teljesen elsajátítaniuk, egy egész nemzetiség tekintélyét azonban eléggé megtépázták, mivel a mindenkori hatalom általában hajlamos a kategorizálásra, és egyébként is elvárja a meghunyászkodást."
Amikor Gion Nándor Budapestre költözött, már csak író akart lenni. Volt annyi élményanyaga, hogy hosszú évtizedekig írhatta volna remek novelláit, regényeit. (Az Aranyat talált című regényét a kecskeméti Forrás kezdte tavaly közölni folytatásokban.) Alaptémája megmaradt a sok nemzetiségű Jugoszlávia a maga örökké vészkijáratot kereső figuráival. Ők hozzák magukkal a Budapesten játszódó történetekbe maffiózótársaikat - sokszor a másik szétesett országból, az egykori Szovjetunióból. Talán nem véletlen, hogy a tarka budapesti alvilágot éppen Gion ábrázolta a leghitelesebben. Értette a mozgatórugókat, tudni vélte a létfilozófiát, ismerős volt neki a pisztollyal való ügyintézés minden formája.
Gion Nándor sok elismerést kapott a hazai irodalmi élet mindkét táborától. Itt is, ott is szívesen vették volna végleges elköteleződését. De messziről jött emberként átlátott a szitán, nem hagyta magát befolyásolni. Nem folyamodott ideiglenes vészkijáratokhoz. József Attila-díjas '88-ban lett, babérkoszorús mester 2000-ben. A megérdemelt Kossuth-díj azonban - mindnyájunk szégyenére - elmaradt. Hatvankét évesen halt meg, súlyos betegség után.
Fotó: Griechisch Tamás, Heti Válasz