Új gazdaság, új állam, új politika

Orbán Viktor vasárnap délután több tízezer ember előtt a Nemzeti Konzultáció záróeseményén hangsúlyozta, hogy új gazdaságra, új államra, új politikára van szükség, mert ezek a holnap alapjai. "Itt az ideje, hogy kitörjünk a tegnapból, és betörjünk a holnapba!" - mondta a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség elnöke. Orbán Viktor beszéde és letölthető video.

Dátum: 2005-10-17 12:16:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=45099
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 22:36:25.181932, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Talán nem tekintik dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy igyekeztem jól fölkészülni a mai napra, és azt is jól átgondoltam, hogy mivel fogok kezdeni. De mióta Finta József úr előttem beszélt, azóta az a ló, az a fehér ló, az nem hagy nyugodni... És persze ösztönösen adok neki igazat, hogy egy lóért politikusnak lenni nem érdemes. De aztán rájöttem arra, hogy az nem mindegy, hogy hova megy az a ló, és akkor talán...

Kedves Barátaim!

Einstein egyszer azt mondta, hogy mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megcsinálni, amíg nem jönnek valakik, akik erről semmit sem tudnak, és megvalósítják azokat. Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat, köszönöm, hogy eljöttek, és szeretetteljesen fogadtak bennünket, a Konzultációs Testület minden tagját. Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem azokat, akik a sátron kívül vannak, akik nem fértek be ide most. Köszönöm, hogy itt vannak, és ha tehetik, akkor egy hét múlva, október 23-án a Műegyetem elé is legyenek kedvesek és jöjjenek el a közös ünneplésre. Szeretném megismételni a köszönetet, amit Kudlik Júlia elmondott, egy kicsit talán kitágítva. Szeretnék külön köszönetet mondani a Konzultációs Testület minden tagjának. Azt is mondhatnám, hogy jobb sorsra érdemes, saját szakmájukban országos és nemzetközi hírnevet kiküzdött emberekről van szó, akik vállalták, hogy ezekre a sokak szerint veszélyes vizekre eveznek, és vállalták, hogy szerepet vállalnak a Nemzeti Konzultáció küldetésének beteljesítéséből. Sok köszönetet nem kaptak érte a nyilvánosságban, a magyar médiában sokkal inkább megbotozás jutott nekik osztályrészül. Külön köszönöm Pozsgay Imrének, aki bár szokva van ehhez, de mégis a legnagyobb ütéseket kapta, és erről a helyről szeretnék külön személyesen is köszönetet mondani Kudlik Júliának, aki nem kevesebbet tett kockára - bár talán amikor elvállalta, még ennek nem lehetett tudatában -, mint hogy az ország politikai értelemben elfogult, néhány ezernyi, százezernyi, ki tudja, mekkora része esetleg kevésbé fogja őt szeretni, mint ahogyan szerette, amikor még mindenki Júliája volt. Én azt szeretném mondani, hogy bátraké a szerencse, mert a Nemzeti Konzultáció végére, azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk, hogy botozás ide, rángatás oda, kötözködés balról, kötözködés amonnan, azért végül mindannyian rendesen ki lettünk fizetve az Önök szeretetével, és mindenki, aki ebben a testületben részt vett, erősebben és gazdagabban távozik, mint mielőtt elfogadta volna a fölkérést.

Nos, tehát még egyszer: hogy is mondta Einstein? Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megcsinálni, míg nem jönnek valakik, akik erről semmit sem tudnak, és megvalósítják azokat. Rólunk is hányszor mondják: a magyarok kiábrándultak, elfordultak a közélettől, mindenkit a saját baja húz, nincsenek közös céljaink, nem látjuk értelmét a közös cselekvésnek, és ezért nem hiszünk többé a közös felemelkedés lehetőségében is. Aztán jönnek valakik, és mintha ez más képet mutatna. Idézzük föl: a Nemzeti Petíciót másfél esztendővel ezelőtt egymillió-háromszázezer ember írta alá. Ilyesmire eddig hazánkban nem volt példa. Ez év tavaszán sok százezer ember szavazott arról, hogy ki legyen Magyarország köztársasági elnöke, és végül az a jelölt lett Magyarország harmadik köztársasági elnöke, akit a legtöbben szerettek volna az emberek ebben a tisztségben látni. Első ízben történt ilyen Magyarországon, és májustól kezdődően pedig, kedves Barátaim, több mint másfél millió polgár mondta el a véleményét az ország jövőjéről a közel öt hónapos nemzeti konzultáció során. Először fordult elő ilyesmi Magyarország történetében. Ezért szeretném mindenkinek megköszönni, aki aláírta a Nemzeti Petíciót, aki szavazott a köztársasági elnök személyéről, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki részt vett a Nemzeti Konzultációban. Személyesen is szeretnék köszönetet mondani és megköszönni Önöknek a sok felemelő pillanatot, megköszönni, hogy ilyen felemelő eseményeknek lehettem részese.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

A Nemzeti Konzultációt az a tény indította útjára, hogy Magyarország szekere elakadt. Az a tény indította útjára, hogy úgy éreztük - személyesen legalábbis úgy éreztem -, mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy nélkülük is ki lehet emelni a kátyúba futott kereket. Nem lehet, kedves Barátaim! Úgy láttam, egyre több magyar érzi magát feleslegesnek, érzi úgy, hogy az ő szava, az ő véleménye és akarata nem számít. Legfeljebb négyévente kérik, négyévente egyszer kérik, sőt, néha követelik tőle, hogy mondja el a véleményét, és álljon egyik vagy másik párt oldalára. A Konzultáció küldetése az volt, hogy közösen próbáljuk meg megérteni, közösen próbáljuk megkeresni az okát, miért akadt el Magyarország szekere. A Nemzeti Konzultáció összességében teljesítette a küldetését, mert több mint egymillió-ötszázezer ember mondta el a gondolatait a múltról, a jelenről és a jövőről. Köszönöm ezeket a véleményeket. Köszönöm az elismerő szavakat, köszönöm a kemény és olykor bizony igen éles bírálatokat. Találkoztunk a konzultáció során idősekkel és fiatalokkal, családokkal, egyedül élőkkel, munkásokkal, gyárigazgatókkal, vidéki gazdákkal, mérnökökkel, nagyvállalkozókkal, tehetős emberekkel és nélkülözőkkel, találkoztam jobboldaliakkal és baloldaliakkal, találkoztam olyanokkal, akik mind a két oldalt elutasították, találkoztam olyanokkal, akik bátrak voltak, határozottak és tettre készek, és találkoztam olyanokkal is, akik nem tudták, mihez kezdjenek, és nem tudták, hogy mi lesz velük. A magunk fajta közéleti embereknek, parlamenti képviselőknek, politikusoknak nem árt időnként, kedves Barátaim, szembesülni azzal, hogy az élet keményebb és konkrétabb kérdések elé állítja az embereket, mint az, hogy ki melyik párttal szimpatizál. Szántás, hegesztés, szívműtét vagy óvodai műsor közben kevesen gondolnak pártokra, jobb- vagy baloldalra. A média és a politika - ezt be kellett látnunk -, a média és a politika beskatulyázza az embereket. Valójában ezerszer színesebb a magyar világ, sokkal többfélék vagyunk, mint ahogy a politikusok vagy az újságok beszélnek rólunk, magyarokról. Nagyszerű élmény volt találkozni több hónapon keresztül ezzel az ezerszínű Magyarországgal.

A sokféleségből persze sok minden fakad, ennek következményei is vannak. Például az, hogy az emberek sokféleképpen látják Magyarország helyzetét, sokféleképpen látják a mögöttünk hagyott tizenöt évet, a mai helyzetet és a jövő lehetőségeit. A sok milliónyi személyes és különböző vélemény azonban számos ponton találkozik, keresztezi egymást és egyesül. Nekem az itt ma a hivatásom, az a dolgom, hogy ezeket a találkozásokat, kereszteződéseket és egyesüléseket megpróbáljam Önök előtt összegezni.

Először a múltról... Először szeretnék beszélni Önökkel, Önöknek a múltról, a mi közös tizenöt éves történetünkről. Minden történet kezdődik valahol. A mi történetünk egy vallani készülő miniszterelnökkel kezdődött. Az utolsó pártállami miniszterelnök - ha emlékeznek még erre - bevallotta, hogy az adósságunk jóval nagyobb, mint amit korábban az embereknek mondtak. Az államadósság akkor már közeledett a húszmilliárd dollárhoz, és az első rendszerváltó kormányváltoztatáskor meghaladta a huszonnégymilliárd dollárt. Németh Miklós - hiszen róla van szó, 1989-et írunk - történelmi tettet hajtott akkor végre. Vallomásában beismerte, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Kedves Barátaim, ez volt a jel. Ez volt a jel, ami mindenkit meggyőzött, hogy eljött Magyarországon a változás ideje. Mindnyájunkat megérintett akkor a miniszterelnöki vallomás hatására a változás szele. Igaz, a változásért korábban már sokan dolgoztak értelmiségi műhelyekben, tudományos műhelyekben, politikai szervezetek - Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fidesz, a történelmi pártok és így tovább -, de a jel mégiscsak ez a vallomás volt. Itt tartottunk 1989-ben, a rendszerváltoztatás kezdetén. Akkoriban - ha visszagondolnak - mindannyian egy színesebb életről és egy színesebb világról álmodoztunk. Arra is emlékezhetünk mindannyian, hogy a közös álmainkból akkor - 1989-90-ben - közös akarat lett, és ez a közös akarat elég erős volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a változás. A változás pedig meghozta a demokráciát és a szabadságot. Lehetett utazni, tiltott könyveket olvasni, szabadon, fenyegetettség nélkül beszélni, egyáltalán, lehetett úgy élni, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy a pártállam emberei szaglásznak utánunk. Azt gondoltuk, többet nem fordulhat elő az, ami akkor megesett velünk, hogy tudtunkon kívül, hogy akaratunk ellenére eladósítanak bennünket. Azt gondoltuk, nem fordulhat többé elé, hiszen a demokrácia és a szabadság majd megvéd bennünket ettől. Megvéd attól, hogy a szemünkbe hazudjanak. Megvéd attól, hogy az orrunknál fogva vezessenek. Hogy a fejünk fölött döntsenek, és megvéd attól, hogy eladják a jövőnket. És megvéd attól is, hogy bármikor bárki még egyszer Magyarországon azt a bátorságot merje magának venni, hogyha valaki mindezt szóvá teszi, akkor azt mondják nekünk, hogy fogja be a száját.

Mindannyian azt hittük, kedves barátaim, hogy a rendszerváltoztatás beteljesíti a reményeinket. Sokat vártunk a rendszerváltástól, világosan kiolvasható az Önöktől kapott válaszokból, hogy lehetőséget és védelmet vártunk, anyagi biztonságot és jólétet. A nyugdíjasok azt várták, hogy a nyugdíj ne legyen segély. Hogy a ledolgozott évek után jöhessen a megérdemelt és biztonságos pihenés. Várták, hogy az állam ezt megadja nekik, hiszen jár, és egyúttal megvédi őket az áremelésektől. A kérdőívekből látható, hogy a munkavállalók azt várták, hogy lesz biztos munkahelyük. Azt várták, hogy egyre inkább megbecsülik a munkájukat, és a fizetésük egyre inkább meg fogja közelíteni a nyugat-európai fizetéseket. A fiatalok azt várták, hogy lehetőséget, segítséget kapnak tanuláshoz, pályakezdéshez, családalapításhoz, otthonteremtéshez, lehet majd utazniuk, láthatják a világot. A családosok azt várták, hogy lehetőségük lesz gyarapodni. Gyarapodni számban és anyagiakban. Lesz végre saját otthonuk, vagy ha már van, akkor nagyobb otthonba költözhetnek. Azt várták - különösen a nagycsaládosok várták azt -, hogy ne nézzék őket többé csodabogárnak. Azt várták, ne nézzék őket csodabogárnak, és az állam ne büntesse őket azért, mert a szokásos egy-két gyereknél több nevelésére adták a fejüket. A vállalkozók azt várták, hogy ők is lehetőséghez jutnak. Nem csak az állami nagyvállalatok, a magyar kis- és középvállalatok is. Várták, hogy egyszerűsödik és könnyebbedik az adózás, az állam megvédi a magyar vállalkozók érdekeit, a magyar termékeket, és az állam majd garantálni fogja a tisztességes versenyt és a tisztességes kereskedelmet. Barátaim, azt hittük, hogy a rendszerváltás törvényszerűen megteremti a nagyobb jólétet, a nyugati életszínvonalat, hiszen ott is szabadság és demokrácia van. Azt hittük, hogy a szabadság és a demokrácia, azt hittük, hogy a rendszerváltoztatás önmagában gyógyír lesz a bajainkra. De nem így lett. Így utólag visszatekintve - hallgatva Önöket és olvasva az Önök írásait - mintha a magyarok azt képzelték volna, mintha mi mindannyian azt képzeltük volna a rendszerváltoztatásról, hogy olyasmi lehet, mint egy nyugati Coca-cola automata. Fölül bedobjuk a szabadságzsetont, és alul meg kijön a dobozolt jólét. És szabadságzseton akkor volt bőven, tele volt vele mindkét zsebünk. Dobáltuk a zsetonokat, de csak nem jött a dobozolt jólét. Kezdtük egyre inkább úgy érezni, hogy a várakozásaink nem teljesülnek. Mintha mégsem lett volna minden jobb. Sokan érzékelték ezt, sokan érezték, hogy nem lett igazán jobb az életük, sőt, sokan voltak, akik azt tapasztalták, hogy nehezebb és bizonytalanabb lett, de ezt nem merték eleinte hangosan mondani. Az ember ugyanis hajlamos föltételezni, hogy biztosan mindenki másnak sikerült, csak neki nem, mert ő nem elég ügyes, mert ő nem elég rámenős. Olyan volt ez a helyzet, kedves Barátaim, mint amikor az ember a régi, lassan már düledező lakásából egy új otthonba költözik. Azzal a reménnyel költözünk mindig ilyenkor, hogy ott minden jobb lesz. Aztán kiderül, hogy csak azért, mert egy új lakásba költöztünk, ez nem oldja meg a munkahelyi problémáinkat, a betegségeket, a családi gondokat, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy mégsem felhőtlenül boldog az új lakásában. Megbánni persze már nem tudja a költözést, hiszen tudja, hogy az elkerülhetetlen volt, a régi ház már düledezett. De kezdi magát egyre rosszabbul érezni, mert többet várt az új lakástól, többet várt, mint amit egy új lakás egyáltalán nyújthat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, így érkeztünk el a jelenhez. A bennünket szerető és ismerő külföldiektől többször hallottam már, hogy mi, magyarok szép országban élünk. Okos embereket adtunk a világnak. Komoly tetteket hajtottunk végre még a XX. században is. Mégis, ahelyett, hogy büszkék lennénk minderre, mintha inkább nekünk, magyaroknak ott lenn, mélyen, belül egyfolytában fájna valami. Azt mondják ezek az emberek, ezek a messziről jött jó barátaink, hogy a magyaroknál a mosoly, meg az öröm sohasem teljes. Mintha szenvednénk, mintha szenvednének valamitől. S valóban, a Nemzeti Konzultációs Kérdőívre adott válaszokból, Barátaim, egy szenvedő ország képe bontakozott ki előttünk. Mindenkinek más nyomja a szívét, és az egyik nem érti meg a másik baját. És éppen az okozza sok embernek a legnagyobb gondot, az a legnagyobb baja az embereknek, hogy az ő bajukat a másik mintha nem értené, sőt, nem is akarná megérteni. Ezért mindenki szenved valamitől. Akinek rosszul megy a sora, attól, hogy úgy látja, néhányan érdemtelenül, az ő kárára szedték meg magukat, és most még nekik áll följebb. Sokan attól szenvednek, hogy a Kádár-korszakban jobban éltek, és titokban, vagy talán nyíltan is, de visszasírják azokat az időket. Attól is sokan szenvednek, hogy bár ők tisztességesen és becsülettel dolgoztak, úgy érzik, csak azok jártak jól, akik jókor voltak jó helyen. A jobboldal attól szenved, mi magunk attól szenvedünk, hogy úgy érezzük, félbemaradt a rendszerváltás, és túl sok mindent örököltünk a diktatúrából. De a baloldal is szenved; szenved, mert úgy érzi, hogy az ország másik fele bűnösnek bélyegzi őt. És a fiatalok is szenvednek attól, hogy hiába a sok tanulás, a második-harmadik diploma, nincsenek kilátások, alig van munkahely és kérdéses a jövő. Szinte mindannyian szenvedünk a bürokráciától, amely pokollá teszi az életünket, és ügyeink intézése egyre inkább kálváriára hasonlít. Sokan élnek a gyanúperrel, hogy a bürokrácia ma szövevényesebb és hatalmasabb, mint a diktatúra idején volt. Mindannyian szenvedünk, az egész ország szenved attól, hogy kettészakadt a magyar gazdaság. Az egyik része sikeres és valóban sikeres, ezek elsősorban nagy nemzetközi vállalatok és néhány nagy milliárdos magyar cég. Ez örvendetes, de nem oldja meg azt a gondot, hogy Magyarországon négyszázezer munkanélküli van, hiszen a legtöbb embernek nem ők, hanem a kis- és középvállalkozók adnak munkát, akik meg attól szenvednek, hogy nekik nem jut hely a nap alatt. Nincs tisztességes verseny, nincs tisztességes kereskedelem, nincs egyenlő elbánás. Hiába dolgoznak, úgy tűnik, a nagy hal szükségszerűen meg akarja s meg fogja enni a kis halat. Ez a másik része az országnak szenved, mert úgy érzi, napról napra a túlélésért küzd. Aztán, kedves Barátaim, a határon túliak, a határon túli magyarok szenvednek attól, hogy úgy érzik, hogy kitaszítja, ellöki magától őket az anyaország. A belmagyarok - akik itt élnek Budapesten - meg attól szenvednek, hogy úgy gondolják, hogy a határon túli magyarok ide akarnak jönni, és el akarják tőlük venni még azt a keveset is, ami van. Sokan szenvednek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a rengeteg adótól - különösen azok, akik szeretnének nyugodtan aludni. Sokan szenvednek azért, mert 2002-ben a jelenlegi kormánykoalícióra szavaztak, és azt látják, hogy az nem tartotta be az ígéreteket, és úgy érzik, cserbenhagyták őket. Akik pedig a polgári kormányt támogatták, azok is szenvednek, mert nekik meg az fáj, hogy nem sikerült folytatni. Képzeljék el, még maga a kormány is szenved attól, hogy mindent meg akar változtatni, mindenbe belekap, és így tulajdonképpen semmit sem tud megváltoztatni. Horribile dictu, még maga a miniszterelnök is szenved, kedves Barátaim, szenved attól, hogy nem lehet egyszerre kint és bent is egeret fogni, nem lehet valaki egyszerre király és jobbágy. Nem lehet valaki egyszerre Magyarországon a rendszerváltoztatás sikeres milliárdos üzletembere és egyúttal a baloldal vezetője. És ez bizony szenvedést okoz, kedves Barátaim.

De azért beszéltem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az Önök válaszaiból kirajzolódó szenvedésről ilyen hosszan, mert én még arra is emlékszem, hogy a rendszerváltástól nem egyszerűen csak sokat vártunk, hanem arra is emlékszem, hogy örömmel vágtunk bele. Akkortájt - talán túlzásnak tűnik, de így volt - Magyarország határait szinte szétfeszítette a frissen felszabadult életöröm. Ez a gondatlan fölszabadultság, a jövőbe vetett felhőtlen remény és ennek következtében az őszinte egymás felé fordulást hozó bizalom, vagyis az életöröm fakult ki és foszlott szét az elmúlt tizenöt évben. Mintha elgurult volna valahová, mint egy gyerekjáték, amiről az ember tudja, amiről tudjuk, hogy itt van valahol a szobában, de mégsem találjuk. Persze mintha 1998 és 2002 között újra meg lett volna, újra mertünk örülni, mintha... mintha. De nem fogtuk elég erősen, és ezért ismét elgurult a szoba egyik ismeretlen sarkába.

Kedves Barátaim, mintha egyre többen hinnénk azt, hogy szenvedni kötelező. Mintha egyre többen hinnék azt a magyarok közül, hogy nincs is más választásuk. Sőt, arról is gőzerővel győzködnek bennünket, hogy örülnünk kell, mert másokhoz képest még mi szenvedünk a legkevesebbet, hiszen más országokban sokkal rosszabb. Kedves Barátaim, a Nemzeti Konzultáció értelme, igazi küldetése éppen az lett, hogy ki tudjuk mondani, nem kötelező szenvedni. Igenis tehetünk azért, hogy az elveszett életöröm visszatérjen hozzánk, ismét bekopogjon Magyarországra. Tehetünk azért, hogy felszabadultak, reménykedők, egymással türelmesek és megértők legyünk, s hogy ismét bizalommal fordulhassunk egymás felé. Ez lehetséges, kedves Barátaim!

Nos, szinte - ez derül ki a levelekből és a kérdőívekből -, szinte sokan mintha fogolynak éreznék magukat a saját hazájukban. Igaz, hogy valóban többet vártunk a rendszerváltoztatástól, azt is látjuk, hogy nem kaptuk meg, amit szerettünk volna, de mintha még mindig nagyon sokan nem akarnánk elfogadni, hogy amit vártunk, az nem teljesült. Először csak oldalba taszítottuk ezt a bizonyos kóla-automatát, aztán ütögetni kezdtük, aztán - jó magyar szokás szerint - már rugdostuk is. Kedves Barátaim, mégsem kaptuk meg tőle azt, amit akartunk. És mondjuk ki, hogy már nem is fogjuk megkapni. Nem véletlen, hogy ismét nő Magyarországon azoknak a száma, akik elvágyódnak az országból. A fiatalok, érthető módon, külföldre vágyódnak, az idősek, szintén érthető módon, a múltba vágynak vissza. Ma még mindannyian mást okolunk a magunk szenvedéséért, s a saját szempontjából Magyarországon szinte mindenkinek igaza is lehet. A csalódottságért és a keserűségért mindenki keresi a bűnöst, elsősorban persze a múltban. És mindez, kedves barátaim, bezár bennünket, bezár bennünket a tegnap szűk lehetőségei közé. A tegnap szűk lehetőségeivel bajlódunk, ahelyett, hogy új lehetőségeket próbálnánk teremteni a magunk számára. Magyarország egy olyan ország, mintha mindannyian a tegnapban élnénk. Az 1980-as, 1990-es éveken rágódunk. Barátaim, a tegnap vacak vitáit folytatjuk. A tegnap megoldásait foglaljuk törvénybe két évre, öt évre, tíz évre, ám ezzel valójában csak egyet érünk el: belebetonozzuk magunkat abba a múltba, ami nem teljesítette a reményeinket, és amiből ki kellene lépnünk, amiből ki kellene törnünk. A Nemzeti Konzultáció fő üzenete az, hogy zárjuk le a tegnap vitáit, mert a tegnap vitáit nem lehet megnyerni. A rendszerváltoztatás korszakának vége. Betöltötte a hivatását, ne várjunk tőle többet. Megteremtette a szabadságot, megteremtette a piacgazdaságot, ennyi volt benne. Több a rendszerváltoztatásból nem jön ki. Azt is megtanultuk persze, hogy a rendszerváltoztatás, a szabadság nem oldja meg a mindennapi élet problémáit. Az igaz, hogy a szabadság még leginkább az emberhez méltó keret arra, hogy egy közösség megkeresse és megtalálhassa a megoldásokat a mindennapi bajaira. A szabadság valóban megfelelő teret ad ahhoz, hogy egy közösség védelmet tudjon biztosítani a saját polgárainak. A szabadság teret ad, de önmaga nem hoz megoldásokat. És tizenöt év után ezt be kell látnunk. A rendszerváltoztatás egy eszköz volt. Megteremtette a szabadságot, de ennél többre nem volt hivatott. Nem tudott és ezután sem fog teremteni. Álljunk meg egy pillanatra, és mondjuk ki: átkozottul nehéz tizenöt év van mögöttünk. Eljutottunk a diktatúrából a demokráciába. Sokan hoztak nagy áldozatokat, hogy ez sikerülhessen. Sikerült. Ez a tizenöt év a miénk. Suvickoljuk ki, és tegyük be a vitrinbe, kedves Barátaim! Tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitáit helyett forduljunk a holnap kérdései felé.

Először is a jövő felé fordulunk, tegyük föl a kérdést, honnan is indultunk. Ugyebár egy jeltől. Egy vallomásra készülődő miniszterelnöktől, aki bevallotta, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Az a politika adóssá tett bennünket. Ez volt a jel, amiből mindenki megértette, hogy változtatni kell. Barátaim, a jel ismét itt van az orrunk előtt, csak észre kell venni! Egy miniszterelnök újra vallomást tett. Bevallotta, hogy az ifjú kommunista gazdaságpolitika is megbukott. Ha így megy tovább, az euróhoz sohanapján fogunk csatlakozni. Bevallotta, hogy sokkal több pénz hiányzik, mint amit eddig beismertek. Bevallotta, hogy az adósságunk gyorsabban nő, mint a kommunista gazdaságpolitika idején növekedett. Hiába, az ifjak gyorsabbak. Nos, kedves barátaim, komoly lecke ez mindannyiunk számára. Bebizonyosodott, hogy demokráciában ugyanúgy tönkre lehet tenni egy országot, mint egy diktatúrában. A demokrácia nélkülözhetetlen feltétel, de önmagában kevés. Minden ismét arra figyelmeztet bennünket, hogy változás kell. Meg kell újulnunk. Itt az ideje, hogy kitörjünk a tegnapból, és betörjünk a holnapba. Nincs mitől félni, mi, magyarok már sokszor bizonyítottunk. Magyarország sokszor bizonyította, hogy legény a talpán, ha változtatni kell. És most kell!

Kedves Barátaim, változtatni kell, különben baj lesz. De van valami, amiről nem szoktunk beszélni. Arról, hogy változtatni is tudni kell. Először is egy változás során világossá kell tenni, hogy vannak hibák, amiket többször nem akarunk elkövetni. Először is be kell látnunk, hogy változtatni nem szabad erőszakosan. Nem szabad erőszakosan változtatni, mert az emberek nem hisznek a változtatás értelmében és lényegében, ha erőszakkal tukmálják rájuk a változást. És ha így van, akkor abból úgysem lesz semmi. Senki nem fogja a magáénak érezni, és ha nem érzi a magáénak, akkor még a legjobb szándékok is, mint tudjuk, zátonyra futnak. Másodszor, vannak olyan dolgok, amiken nem szabad változtatni, mert jók. A tizenharmadik havi nyugdíj például jó, ezért meg kell tartani. Sőt, a családi adókedvezményt - mint a kérdőívekből kiderült - szeretik az emberek. Hasznos és emberséges dolog, ezért a családi adókedvezményt is meg kell tartani. Az is helyes, hogy a fiatalok életén könnyítettünk, hivatásos hadsereg van, nincs sorkötelezettség, ezt is meg kell tartani. És - itt jön a lényeg, kedves Barátaim, vegyünk egy nagy levegőt! -, és ne féljünk kimondani, hogy bizony voltak dolgok, amik a Kádár-korszakban is jók voltak. Nem attól voltak jók, hogy diktatúra volt, hanem annak ellenére, kedves Barátaim. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben. Márpedig a biztonság egyik föltétele, hogy ami jó, azt meg kell őrizni, függetlenül attól, hogy melyik történelmi korszakhoz vagy éppen melyik kormányzathoz kötődött. És harmadszor - ez a változás tudományának harmadik nagy parancsa -, vannak dolgok, amelyen változtatni kell. És ha változtatni kell, akkor gyökeresen és mielőbb. Gyökeresen és mielőbb, mert ha nem változtatunk, tisztelt hölgyeim és uraim, akkor hazánk néhány éven belül csődbe juthat. A csőd veszélye ma már valósággá vált. Még elkerülhető, de ehhez szükség lesz arra, hogy változtassunk, hogy megújuljunk. Józan, megfontolt, de mélyreható változásra van szükség, amely helyükre teszi a dolgokat. Ezért mondom, hogy ezeket a kérdéseket, a holnap kérdéseit, a változás kérdéseit kellene a közéletben megvitatnunk. Arról beszéljünk, hogyan tegyük helyükre a dolgokat. Hogyan teremtsünk rendet ott, ahol ma fejetlenség, zűrzavar és bizonytalanság van. Be kell fejezni a jó szándékú sületlenségek gazdaságpolitikáját. A jó szándék kevés, több kell, barátaim! Az értelem!

Nos, min kell változtatnunk, kedves barátaim, gyorsan, radikálisan és mélyrehatóan. Először is új gazdaság kell, amelynek eszköze a radikális adócsökkentés. Új állam kell, amelynek eszköze a radikális bürokráciacsökkentés. És új politika kell, amelynek eszköze a radikális politikuscsökkentés, kedves Barátaim! Ez a holnap, új gazdaság, új állam és új politika. Ez a holnap. Ezek tudják beteljesíteni a holnap lehetőségeit, azokat a reményeket, amelyeket mind a mai napig sokan még a rendszerváltozáson kérnek számon. Attól már hiába várjuk - forduljunk inkább a holnap felé. A változástól azt várhatjuk, kedves Barátaim, hogy újra helyükre kerülnek a dolgok. A szenvedésnek a múltban van a helye, az életörömnek a szívünkben, a tetterőnek a lelkünkben, a tekintetünknek pedig a holnapon van a helye. A szenvedés és a gyengeség a tegnap érzése. A holnap érzése az életöröm és a tetterő. A rendszerváltás megteremtett egy új országot, de nem volt ereje új életet teremteni. Nekünk most az a feladatunk, hogy megteremtsük a holnap életét, amely örömteli és tetterős. Új gazdaság, új állam, új politika a holnap életének alapjai.

De kedves barátaim, jó, ha tudjuk, lehetséges, sőt, eddigi - mondjuk így - szakmai tapasztalatom alapján azt mondhatom, szinte bizonyos, hogy a tegnap harcolni fog. A tegnap harcolni fog, és újabb lakatokat szerel majd a holnap ajtajára. Sebaj! Kedves Barátaim, ha nem nyílik, törjük rá! Ez a dolgunk!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

hirtv.net - fideszfrakcio.hu