A baloldali kormányok tevékenységének "áldásos" gyümölcse

Magyarország és Németország a jelek szerint hasonló cipőben jár: mind a két országban egyértelműen a baloldali kormány felelőssége, hogy a végletekig eladósította nemzetét, a számlát pedig az adófizető választópolgároknak fogja hamarosan benyújtani. Helyzetkép és gazdasági elemzés a német és a magyar adósságkezelési stratégiáról a Spiegel c. német hetilap 2005. június 27-i számában megjelent értékelések alapján.

Dátum: 2005-10-26 18:13:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=45635
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 22:40:06.372257, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Németország az adósság fogságában

A német költségvetés évente mintegy 39 milliárd eurót (9.750 milliárd Ft-ot) költ a fennálló adósságállomány kamatainak törlesztésére. Ez a csillagászati összeg mintegy 50%-kal magasabb, mint a teljes magyar állami költségvetés kiadási főösszege volt 2004-ben (6.241 milliárd Ft) és még az egészségbiztosítási és a nyugdíjalap kiadásait is tartalmazó, ún. államháztartási kiadási főösszegnél (9.670 milliárd Ft) is magasabb. Ez azt jelenti, hogy Németország polgárai többet költenek nyakig érő adósságállományuk éves kamatainak (!) kifizetésére, mint amennyi pénzből egész Magyarország gazdálkodik.

A jelenlegi adósságállomány ennek ellenére - lavina módjára! - nő tovább. A folyamat szemléltetése céljából néhány konkrét adat: a német önkormányzatok, a szövetségi tartományok és a szövetségi állam összesített adóssága - a német márkát euróra átszámítva - 1960-ban 29 milliárd euró, 1969-ben 61,9 milliárd euró, 1982-ben 310,8 milliárd euró, 1989-ben 472,8 milliárd euró, 1991-ben 598,7 milliárd euró, 1998-ban 1.165,8 milliárd euró volt, míg 2004 végére elérte a csillagászati 1.430 milliárd eurós értéket. Az adatok azt mutatják, hogy az adósság a hatvanas években még évente átlagosan csak 3,5 milliárd euróval növekedett, a hetvenes években már évente 19 milliárd euróval, a nyolcvanas években évente 23 milliárd euróval, a második évezred utolsó évtizedében már évente 77 milliárd euróval, Schröder kancellár regnálásának legutóbbi 6 évében pedig évi 44 milliárd euróval.

Hiába költenek tehát a német adófizetők egyre nagyobb összegeket adósságaik törlesztésére, ez mégis évente megközelítőleg a magyar államháztartás kiadási főösszegével nő tovább, és Toldi Miklós repülő malomkövéhez hasonlóan elmondhatjuk róla: ki tudja, hol áll meg - történelmi távlatból még néhány röpke pillanat, és szétlapítja a német jóléti államot összes áldásával együtt.

A kép még világosabbá válik, ha az adósságállomány euróban kifejezett értéke helyett a nemzetközi gazdasági összehasonlításban használatos aránymutatót, az adósságnak a bruttó nemzeti össztermékre vetített arányát tekintjük. Józan ésszel könnyű belátni, hogy legyen bár mégoly gazdag, ha egy nemzet az általa megtermelt éves összérték túlnyomó részét - a "túlnyomó rész" alatt gazdasági szakértők általában 60-66%-ot értenek - már a fennálló adósságok törlesztésére kénytelen fordítani, akkor közel a vég: megáll a fejlődés, hiszen a szociális védőrendszerek fenntartása és a nyugdíjak kifizetése mellett már semmi pénz nem jut fejlesztésre, technikai innovációra, infrastruktúra bővítésre. A nemzet a szédületes tempójú globális versenyben parkoló pályára kényszerül, s a stagnálás rövidesen a gazdasági visszaesésbe torkollik. Így ördögi kör alakul ki: a fejlesztés hiánya visszafogja a gazdasági növekedést, ennek rövid távú következménye pedig újabb eladósodás, növekvő kamatterhek és a költségvetési szigor újabb hulláma: ez további forrásokat von el a fejlesztéstől, és így tovább - a végállomás a teljes pénzügyi összeomlás.

Nem véletlen tehát, hogy a maastrichti kritériumként ismert 60%-os adósságmutatót vörös határként tartják számon a közgazdászok. E határ átlépése a legkézzelfoghatóbb módon jelzi mindenki számára, hogy igen komoly baj van a gazdaságban. Hol tart most e tekintetben Németország? A lesújtó hír az, hogy a Német Szövetségi Köztársaság zászlóshajója 2004 végén hagyta el a 67%-os nemzeti össztermékre vetített adósság szirtfokát, s immár viharos vizeken halad tovább.

Hogy fajulhatott a helyzet idáig? Az adósságállomány növekedése az átlagpolgár számára teljesen észrevehetetlen módon ment végbe. Míg a hatvanas évek kereszténydemokrata kormányzási ciklusában a GDP-re vetített adósság aránya még mindössze 2,4%-kal nőtt (az 1960-ban mért 17,4%-ról 1969-ig csak 19,8%-ra emelkedett), a következő évtizedben - a szociáldemokrata Willy Brandt és Helmut Schmidt regnálása alatt - a mutató értéke a duplájára, 38,7% nőtt. Ezután újból józan, kereszténydemokrata politizálás következett, amelynek eredményeképp a német újraegyesítésig mindössze 3,1%-kal nőtt az eladósodás mértéke.

A kilencvenes évek meghatározó kényszere a keletnémet tartományok gazdasági felzárkóztatása volt, ennek azonban újabb súlyos eladósodás volt az ára: az adósságállomány így 1998-ban már elérte a bruttó nemzeti össztermék 59,8%-át. Ekkor lépett a színre a szociáldemokraták új vezéregyénisége, Gerhardt Schröder. A kedves olvasó már nyilván sejti, hogy a baloldali kormányzás ezúttal sem vezetett az eladósodás csökkenéséhez, épp ellenkezőleg: adósságállomány a második baloldali kormányzati ciklus végén, 2005-ben már a bruttó nemzeti össztermék 67%-át is túllépte. Ez volt az a pillanat, amikor egész Európa számára nyilvánvalóvá vált: innen már nincs tovább, az SPD baloldali politikáját képtelenség tovább folytatni.

A baloldali gazdaságpolitika kudarcának közgazdasági gyökerei

A közgazdászok között évtizedes vita zajlik arról, hogy vajon létezik-e egyáltalán baloldali gazdaságpolitika súlyos eladósodás nélkül. Kétségtelen tény, hogy a drámai eladósodási hullámok általában a baloldali kormányzatok működéséhez köthetők, míg a konzervatív kormányzati ciklusok idején nagyobb a gazdasági fellendülés valószínűsége. Mindez logikus és érthető közgazdasági okokra vezethető vissza. A dolgot némileg leegyszerűsítve az látható, hogy a polgári, konzervatív gazdaságpolitika általában a gazdasági növekedésre helyezi a hangsúlyt, így többnyire vagyoni gyarapodást, újabb gazdagságot teremt a nemzet számára. Ennek az eloszlása azonban korántsem egyenletes: elsősorban az üzleti szféra és a lakosság aktív rétegei részesednek a többletforrásokból, a hátrányosabb helyzetű rétegek csak áttételesen, az állami újraelosztáson keresztül. Tény ugyanakkor, hogy ez a gazdaságpolitika teremti meg a "nagyobb tortát", s ez az előfeltétele annak, hogy egyáltalán legyen mit elosztani.

A Nyugat-Európában megszokott politikai váltógazdaság tapasztalatai azt mutatják, hogy a gazdasági növekedés többé-kevésbé hosszú időszakait követően általában színre lép egy gyökeresen más típusú politikai elvek által vezérelt baloldali kormány, amely - szintén az általános tapasztalatok szerint - egyetlen dologban nyújt utánozhatatlan teljesítményt: a megtermelt javak lehető leggyorsabb szétosztásában.

Ez a folyamat gazdasági szempontból mederben tartható mindaddig, amíg a választópolgárok egy-egy baloldali kormányzati ciklus után - helyes ösztöntől vezérelve - leváltják az éppen kormányzó erőket, és újból lehetőséget adnak a jobboldalnak arra, hogy gazdagságot teremtsen, és helyreállítsa a megbomlott pénzügyi egyensúlyt. Ha azonban ez valamely okból nem következik be, annak beláthatatlan következményei lehetnek - amint ezt jelenleg épp Németország példája mutatja.

Létezik-e kiút a német adósságcsapdából?

A Spiegel tekintélyes német hetilap értesülései szerint gazdasági kutatóintézetek szakemberei kiszámolták, hogy az adósságspirálból való kiszabadulás minimális előfeltétele az lenne, ha a német költségvetés a fennálló adósságok kamatainak törlesztésén túl legalább évi 5 - 10 milliárd euró értékben csökkentené is az adósságterheket. Tételezzük fel, hogy a német kormány elkötelezi magát egy ilyen fájdalmas, az eddiginél nagyobb terheket jelentő politika mellett: még ekkor is legalább 140 évbe (5 milliárdos törlesztés esetén 280) évbe telne az adósság ledolgozása.

Schröder kancellár gazdasági tanácsadó testületének legfrissebb számításai szerint a költségvetési kiadások mintegy 12%-os csökkentésére lenne szükség ahhoz, hogy az adósságállomány növekedésének megállításán túl az eladósodási trendet meg lehessen fordítani, és az NSZK elindulhasson a lejtőn fölfelé. A szövetségi kiadások lefaragásának a Spiegel értesülései szerint 3 különböző módja jöhet számításba:

a) a német kormány a nyugdíjak értékét 60%-kal csökkenti (legfőbb vesztesek: a nyugdíjasok);

b) a német kormány nullára csökkenti - azaz teljesen kihúzza a költségvetésből - a kutatás-fejlesztésre, a közlekedésre, a munkaerőpiaci intézkedésekre és a honvédelemre szánt forrásokat (legfőbb vesztesek: a munkanélküliek és a német gazdasági fejlődés motorját jelentő kis- és középvállalkozások);

c) a német kormány 30%-os általános forgalmi adót vezet be (legfőbb vesztesek: a német fogyasztók, azaz a szegénységi fogadalmukhoz hű ferences szerzeteseken kívül mindenki)

Könnyen belátható, hogy a fenti megoldások bármelyike mellett döntő német kormány nem sokáig élvezheti majd a választók kegyeit. A probléma továbbgörgetése azonban még vészjóslóbb forgatókönyvet jelent, sőt, egyértelműen a gazdasági öngyilkossággal ér fel. Ezt már minden valószínűség szerint a német átlagpolgár is érzi, amit jól mutat az a tény, hogy a Spiegel 2005. június 21-23. között végzett felmérése szerint a megkérdezettek 84%-a (!) ítéli úgy, hogy az államadósság csökkentése "nagyon fontos" feladat.

Hol tart jelenleg Magyarország?

Az MSZP-SZDSZ kormány teljesítménye bizonyos tekintetben túlszárnyalja még Schröder kancellár bravúros adósságnövelő mutatványát is - példa nélkülinek tekinthető ugyanis, és az igazi gazdasági kuriózumok közé sorolható az, hogy egy ország lendületes (3% feletti) gazdasági növekedés körülményei között süllyedjen az eladósodás mocsarába. Erre csak a legvadabb pénzügyi dilettantizmus körülményei között található történelmi példa.

Nézzük a számokat, a rideg tényeket. A Magyar Köztársaság bruttó nemzeti össztermékhez viszonyított adóssága a Horn-ciklus közepén meghaladta a 80%-ot, és még a híres-hírhedt Bokros-csomag végrehatása után is jóval a 60% feletti tartományban maradt. Az 1998-as kormányváltást követően a polgári gazdaságpolitika átütő sikerét mutatja, hogy 4 év alatt az eladósodás szintjét majdnem 55%-ra sikerül levinni: beindult a gazdasági növekedés, és a költségvetés rövidesen olyan jó helyzetbe került, hogy a polgárok juttatásainak a megnyirbálása nélkül(!) képes volt egyre többet visszatörleszteni a fennálló adósságokból.

2002-ben azonban újabb pénzügyi mágus lépett a színre, Medgyessy Péter személyében. A kitűnő pénzügyi szakember azzal a nem várt ajándékkal örvendeztette meg (nála még sokkal tehetségesebb és felkészültebb) utódját, Gyurcsány Ferencet - és a magyar választókat - , hogy bombasztikus erőfeszítések révén újból 60% fölé tornászta az adósságállomány szintjét, kiverve ezáltal a maastrichti kritériumok legfontosabbikát. Ennek következtében hosszú évekre lehetetlenné vált az euró bevezetése is.

Míg azonban a kilencvenes években tapasztalt német eladósodás esetében nagyon is megfogható, konkrét dolgok is láthatók a mérleg pozitív serpenyőjében - a nemzetközi pénzpiacokról felvett kölcsönösszegek jelentős részét infrastrukturális fejlesztésre, a keletnémet tartományok felzárkóztatására, a keletnémet gazdaság átalakítására fordították - , Magyarország esetében egyáltalán nem látni, hogy a kormány mire költötte el a temérdek pénzt. Vajon autópályák, kórházak, metró épült ennyi pénzből, vagy világkiállítást, olimpiát szerveztek Magyarországon? Ha ez így történt volna, akár még közgazdasági érveket is fel lehetne sorakoztatni a kölcsönből történő finanszírozás mellett. Tudvalévő, hogy a fejlesztések felpörgetik a gazdaságot, és megteremtik a pénzügyi alapját a kölcsönök mielőbbi törlesztésének is. Magyarországon azonban éppen a fejlesztések hiányoznak. Hová tűnt tehát ez a rengeteg pénz? Választ erre a kérdésre kormányzati forrásból nem lehet kapni - így azzal kell beérnünk, hogy a súlyos milliárdok egyszerűen eltűntek Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc varázsköpenyében.

Merre halad a szocialista kormány piros Ferrarija?

Minden bizonnyal a szakadék felé. Tegyünk egy gondolatkísérletet! Vizsgáljuk meg, hogy milyen következményekkel járna Magyarországon, ha a választópolgárok hagynák tovább romlani a helyzetet egészen addig, amíg a romlás mértéke - arányaiban - el nem érné a német válság mélységét. Ennek közgazdaságilag megalapozott mérőszáma a mintegy 12%-os mértékű költségvetési lefaragás bejelentése, amely az adott helyzetben már az egyedüli lehetőséget jelenti az adósságcsapdából való kiszabadulásra.

A 12%-os lefaragás szükségessége Németországban minden bizonnyal közgazdaságilag megalapozott és szükséges lépésnek tekinthető, hiszen az erre vonatkozó számításokat Gerhard Schröder volt német kancellár gazdasági tanácsadó testülete végezte el, s ez a testület terjesztette végül az erre vonatkozó javaslatot a szociáldemokrata-zöld koalíciós kormány elé.

Mit jelentene egy hasonló mértékű megszorítás Magyarországon? A 2004-es költségvetés kiadási főösszege 9.670 milliárd Ft volt (a társadalombiztosítási és nyugdíjkiadásokkal együtt). Ennek a főösszegnek a 12%-a 1.160 milliárd forintra rúg: ennek az elvonása jelentené azt a lórúgást, ami a német "gyógyszerrel" azonos erejű hatást fejthetne ki nálunk.

A sajtó híradásai szerint egy ezer milliárd forintot meghaladó nagyságrendű megszorító csomag bevezetése a közeli jövőben egyáltalán nem irreális feltételezés, sőt: Veres János pénzügyminiszter 2005. októberében több fórumon is nyilatkozott arról, hogy a pénzügyi tárca már dolgozik is az erre vonatkozó tervek elkészítésén:

"A Pénzügyminisztérium decemberben olyan konvergencia program-javaslatot készít a kormánynak, amely megalapozza a 2010-es euróbevezetést, erről a kormány dönt - mondta Veres János pénzügyminiszter.

E cél érdekében a következő 3 évben közel 1000 milliárd forintos államháztartási kiigazítást kell végrehajtani, ami nagyrészt a kiadási oldalon, kisebb részben a bevételi oldalon valósulhat meg - mondta a pénzügyminiszter a Central European Business Centre csütörtöki, budapesti konferenciáján."

(forrás: "A PM 2010-es euróbevezetést javasol", 2005.10.13, MTI hír, idézi az Origó internetes portál, a teljes cikket lásd: http://www.origo.hu/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20051013apm.html )

Magyarország és Németország a jelek szerint hasonló cipőben jár: mind a két országban egyértelműen a baloldali kormány felelőssége, hogy a végletekig eladósította nemzetét, a számlát pedig az adófizető választópolgároknak fogja hamarosan benyújtani.

Őry Csaba — Vásárhelyi Gábor