A helyzet ma is változásra érett

Amikor sötétség vesz minket körül, az ember világosságot gyújt. Amikor életünket elborítják a hazugságok, az ember szomjazni kezdi az igazságot. És amikor úgy érezzük, hogy így tovább már nem maradhatnak a dolgok, megnyitjuk szívünket a változásra - kezdte ünnepi beszédét Áder János Lébényben.

Dátum: 2006-03-16 10:16:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=52679
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 23:24:06.955892, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő közösség, Lébény polgárai!

Mi emberek nem arra születettünk, hogy beletörődjünk a körülmények hatalmába. Nem arra születtünk, hogy mások mondják meg, mit gondoljunk, mit érezzünk, és hogy mit is akarjunk. És nem is arra, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Arra születtünk, hogy minden nap azzal a reménnyel keljünk és feküdjünk, hogy úrrá tudunk lenni sorsunk nehézségein. Arra, hogy mindig lesz elegendő erőnk megtalálni a boldogulás útját. Arra születtünk, hogy tisztességben, szabadságban, a magunk és családunk, szűkebb és tágabb közösségünk javára, emberhez méltó életet éljünk. De mi kell ahhoz, hogy csakugyan így élhessünk? Bármilyen bonyolult is ez a kérdés, mégis mindössze két egyszerű szó elég, hogy válaszolhassunk rá. Két egyszerű szó.

Szabadság és jólét.

Mindenkit megillető szabadság, azaz olyan világ, ahol a jogok és kötelezettségek egyazon mérce szerint osztatnak el a társadalom egyenrangú polgárai között. És mindenki számára elérhető tisztes polgári jólét, azaz olyan világ, ahol a munka, a tehetség és a szorgalom mindenki számára képes megnyitni a felemelkedés kapuját.

Ha egy országban nem ezek az elvek érvényesülnek, ha egy ország nem így rendezi be életét, ott sohasem lesz valódi szabadság és igazi jólét. Mert a szabadság nem jelentheti azt, hogy kisstílű ügyeskedők, politikai kalandorok vagyonokat összeharácsolók, a magukat törvényeken felülállóknak képzelők, vagy épp gátlástalan hazudozók nevethessenek az arcunkba, mondván szabadság van, tehát nekik is mindent szabad. Mint ahogy a jólét sem lehet kevesek kiváltsága. Különösen nem, ha egy egész nép lesz kárvallottja néhányak kiváltságos helyzetének.

158 évvel ezelőtt, 1848 március 15-én is valami ilyesmit érezhetett a magyar nemzet. Valami ilyesmit gondolhattak Pest-Buda polgárai, amikor kimondták: elég volt! És valami ilyesmit gondolhatott az ország népe is, mikor a pesti vér nélküli forradalom lelkeket felszabadító híre végigsöpört az országon. Valami ilyesmit gondolhattak és érezhettek az emberek, hiszen egy egész nemzet kelt fel azokban a szívekbe is új tavaszt hozó napokban.

Egy egész ország mondta ki, hogy változást akar.

De a történelem lapjairól azt is tudjuk, hogy nemcsak abban volt egyetértés, hogy elég volt, hanem abban is, hogy mit akar az ország népe. Mit is akartak hát az akkori egyetemi ifjak és céhlegények, mit akartak a szabók, a fűszeresek, szatócsok, jobbágyok és néptanítók? Mit akartak a városi polgárok és mit a fölből élők?

A felemelkedés reményét, félelem nélküli életet, iparszabadságot. Jobbágyfelszabadítást és törvény előtti egyenlőséget. Közteherviselést, felelős kormányt, népképviseleti országgyűlést, sajtó- és szólásszabadságot. Egyszóval nem mást, mint egy szabad és független, európai léptékkel polgárosodó magyar köztársaságot.

Igen, polgárosodó magyar köztársaságot, amelyben nincsenek kiváltságosok. Ahol mindenkit egyenlő a jogok illetnek, és ahol a törvény mindenkire egyaránt vonatkozik. Ahol a közvagyon a közjót szolgálja, és nem néhányak meggazdagodását. Ahol a kormány az ország polgárainak tartozik elszámolással, és nem ki tudja miféle önös érdekeknek. És végül olyan világot, ahol a sajtó még véletlenül sem ír olyat, hogy őcsászári és királyi felsége boldog, mert az országban nagy a jólét, miközben több millió ember él szegénysorban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő közösség!

1848 tavasza forradalmi változásokat hozott hazánk életében. Olyan mélyreható változásokat, amelyeket soha többé nem lehetett a visszájukra fordítani, amelyeket soha több nem lehetett meg nem történtté tenni. 1848-ban a saját hazájában alávetettségben élő magyar népből büszke és öntudatos politikai nemzet született. Egy béklyóitól megszabaduló, polgárosodni akaró európai politikai nemzet, melynek tagjai megértették, hogy nincs mit várniuk a hatalomtól, ezért eljött az idő, hogy saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását.

Így voltak ezzel Lébény polgárai is. Akik nemcsak megértették az idők szavát, hanem amikor úgy hozta a sors, készek voltak akár életük árán is védelmezni a magyar polgárosodás ügyét és a szabadságot.

A sors márpedig nem volt türelmes.

Alig múlt el március eufóriája, alig születtek meg a polgárosodás alapköveit lerakó áprilisi törvények, a születőben lévő magyar respublikának máris védekeznie kellett. Mert a sors kifürkészhetetlen akaratából nekünk, magyaroknak mindig védekeznünk kellett, ha kinyilvánítottuk, mit kíván a nemzet. Ezen a ponton azonban érdemes megállnunk.

Érdemes megállnunk, és belegondolnunk abba, vajon miért is állt az első hívó szóra csak Lébényből mintegy 152 férfiú a szabadságharc nemzetőrségébe?

Miért volt ez az elszántság? Vajon csak a hazát akarták védeni ezzel? Vagy a haza sorsa és személyes sorsuk egy és ugyanazt jelentette számukra?

Tisztelt ünneplő közösség, Lébény polgárai!

Ha meg akarjuk érteni a szabadságharcosok hősiességét, alighanem valami mást is meg kell értenünk az akkori időkből. Azt mindnyájan tudjuk, hogy 1848 március 15-e új fejezetet nyitott hazánk életében.

De vajon tudjuk-e pontosan, mi is volt az akkori változások valódi újdonsága?

Ott mennek jól a dolgok, ahol a szabó, a szappanfőző, a cukrász és mindenki más is meg van győződve róla, hogy az ő iparán, az ő üzletén fordul meg a haza sorsa - mondja Széchenyi István. 1848-ban sokuk bizonnyal így hitte, így diktálta a meggyőződése és épp ez volt oly sodró erő a márciusi változásban. Ezért volt lehetséges, hogy idős és fiatal, földműves és városi polgár, tanító és falusi plébános, mindenki magáénak érezze a polgárosodás ügyét. Ezért van az, hogy a magyar városok és falvak szinte mindegyikének sírkertjében nyugszik önkéntese a szabadságért folytatott harcnak.

Ezért lett 1848. március 15-e a polgári Magyarország, a polgárok Magyarországának születésnapja.

A polgárosodással valami addig nem látottat, valami fontosat nyert meg a nemzet. Valami fontosat, ami az emberek, a családok, a közösségek életében is új, korábban ismeretlen távlatokat nyitott. A földműves földhöz jutott, a vállalkozói tenni akarás támogatáshoz, a szatócs, a fűszeres, a szabó, a nyomdász iparszabadsághoz, a tanító, a jegyző közmegbecsüléshez, a sajtó a cenzúrától való mentességhez.

Megszűnt a törvények előtti egyenlőtlenségek évszázados rendszere, megszűnt az a világ, ahol az intéző, a földesúr vagy a kisbíró a jogfosztottak közül bárkit bármilyen okból deresre húzathatott. Megszűnt az a világ, melyben a születés és a származás egy életre eldöntötte az ember sorsát.

Olyan világ jött, ahol az emberekért kezdtek történni a dolgok. Ahol a felemelkedés lehetősége már szorgalomtól és tehetségtől függött. Ahol a múlt idők hatalmasai egyszer csak azzal szembesültek, hogy már semmit sem ér hatalmuk, a jövő erőinek lendületével szemben. Olyan világ jött, ahol történelmünkben először a polgárok által választott népképviselőkből alakult Országgyűlés és Batthyány vezetésével felelős polgári kormány.

Az emberek a bőrükön érezték, mit jelent életkörülményeik változása, személyes szabadságuk és lehetőségeik kitágulása. Mindenki egyszerre állt helyt önmagáért, családjáért, a földért, a megélhetésért és a jogokért, amelyek polgárrá emelték. A márciusban elindult változásoknak az egész nemzet lett a nyertese. Akik akkor a haza jussát védelmezték, a saját jussukat is védelmezték. És akik a haza javát szolgálták, ezzel a maguk javára is cselekedtek.

Csak így válik érthetővé, hogy a kis mezőváros, Lébény egy önálló nemzetőr századot tudott adni a nemzetnek. És így válik érthetővé az is, hogy a későbbi toborzásokkor is mindig volt elég jelentkező Kossuth seregébe.

Köztük volt Bierbauer József, aki hadnagyként, és Navratil Vencel, Fehérvári Sándor, Szabó János, Szíj Mihály, akik honvédként harcolták végig a szabadságharcot, hogy csak néhányat említsünk közülük. Mint ahogy köztük voltak szépapáink és szépanyáink. Mindazok, akiknek nevét nem őrzik történelemkönyvek. Mindazok, akiknek a legtöbbet köszönhetjük mégis, mert már 158 évvel ezelőtt is kinyilvánították, hogy szabadok, magyarok és polgárok akartak lenni Európában.

Igen, szabadok, magyarok és polgárok akartak lenni Európában. Úgy tűnik ez mifelénk olyan bűn, amiért rosszabb esetben a megtorlás, jobb esetben csak a fellengzős hatalmi gúny céltáblájává váltak és válnak nemzedékek. Mert Március 15-én, a magyar polgárosodás születésének napján arról is meg kell emlékeznünk, hogy miféle erők, miféle célból és hányszor akarták megakasztani hazánk polgárosodását.

Bizony hosszú a sor, ha fel akarjuk idézni a hazánk polgárosodását mindannyiszor megakasztó és visszavető kataklizmák sorát. Hosszú a sor Haynautól a XX. századi vérbírókig. Hosszú a sor a világháborúktól az ország feldarabolásáig. Hosszú a sor a nemzeti szocialista birodalmi megszállástól a más típusú szocialista inváziókig. Hosszú a sor a mindig vértelenül megvívott és minduntalan vérbefojtott forradalmakig. És bizony hosszú a sor az emberek magántulajdonát előbb közösségi tulajdonba kényszerítő, majd a köztulajdont önfeledten a saját zsebükbe tömködő kurzuslovagokig.

De bárhol, bármikor, bármilyen okból vagy célból is bukkanjanak fel történelmünkben vagy életünkben, tündököljenek bár barna ingben vagy vörös széldzsekiben éppen, legyenek bár Batthyány Lajos vagy épp Nagy Imre gyilkosai, egy mindenképpen közös bennük: ők Magyarország polgárosodásának kerékkötői.

Tisztelt ünneplő közösség, tisztelt Hölgyek és Urak!

158 évvel ezelőtt a magyar nép fiai 12 pontban foglalták össze, mit kíván a magyar nemzet. 12 pontban foglalták össze, hogy milyen irányba kell haladnia országunknak, mert felismerték, hogy a maradáshoz, a helyben toporgáshoz Magyarország pillanatai túlontúl drágák.

A helyzet ma is változásra érett.

Hamarosan ismét dönthetünk arról, a haladás, vagy maradás mellé tesszük-e le a voksot. Mert csak két út áll előttünk. A haladásé, vagy a maradásé.

Aki úgy véli, a legjobb, ha így maradnak a dolgok, az tudja a dolgát, és a maradás mellett teszi le voksát. Akik viszont azt mondják, hogy haladnunk kellene inkább, hogy túl kéne lépnünk e mai korcsmán, azok szintén tudják, mi a dolguk, és a haladás erői mellé állnak. A haladás irányát pedig 158 évvel ezelőtt már kijelölték számunkra szépapáink és szépanyáink. Ők, akik szabadok, magyarok és polgárok akartak lenni Európában.

Hogy is mondták ők 158 éve?

Legyen béke, szabadság, egyetértés!

Legyen béke, szabadság, egyetértés!

Ezt mondjuk mi is, mert ma is csak egy polgárosodó Magyarország képes megállni a helyét Európa nemzetei között.

És ha majd mindannyian úgy érezhetjük, széles e hazában, hogy valóban szabadon, magyarként és tisztes polgári jólétben élhetünk, ha majd olyan felelős kormányunk lesz, amely nem a hazugság és hitegetés útját járja, hanem őszintén beszél az emberekkel, ha majd elképzelhetetlen lesz, hogy egy magyar kormány állítson szembe magyart a magyarral, és ha majd a polgári oldallal abban versengenek a szocialisták, hogy miként gyarapítsák közös vagyonunkat, ahelyett hogy gyermekeink jövőjét is felélnék. Nos akkor, de csakis akkor minden ízében valóra válik 158 éves közös álmunk.

És lesz békesség.

Lesz szabadság

És lesz egyetértés.

Kívánom, hogy úgy legyen.

fidesz.hu