Miért viszi a nyúl a puskát?

"Ezeknek az embereknek a mai napig is lappangó rossz érzését elaltatva, illetve más irányba terelve, a romlottságban őket cinkossá téve, lehetett megnyerni a választásokat. Mert ezek az emberek öntudatlanul félnek a polgári világ homályosan derengő törvényességének a rémétől, ahol nehezebb lesz adót csalni, esetleg tényleg a saját értékén lesz megmérve valaki" - írja dr. Kutas Gyula a Pilisvörösvár című lap 2002. októberi számában közzétett levelében.

Dátum: 2002-10-30 10:24:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=5365
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:52:05.498844, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Pezseg a demokrácia. Mindenki ír, olvas, beszél ("kész főnyeremény"). A média tömegesedik. Hovatovább számos műsorban, miközben a meghívottak vitáznak, a nagyérdemű szerkesztetlenül ontja mindenki szeme elé az internetnek köszönhetően pallérozott és kevésbé pallérozott gondolatait. "Habent sua fata libelli": ez a mondás, úgy látszik nemcsak a könyvekre igaz, hanem a csekélyebb nívójú ismerethordozókra, a napilapokra és az elektronikus médiára is. A csigatévében és az ország legolvasottabb napilapjában megjelenített gondolatok kavarognak tovább az agyakban, és mint a búvópatak a legváratlanabb formákban és helyeken képesek felbukkanni ezek az áthasonított gondolatok, mégpedig úgy, hogy azok elgondolói azt hiszik, hogy saját gondolati útjukat járják. (Ha mégis, akkor annál rosszabb nekünk.)

Ilyen termék Franyó úr levele is az újság augusztusi számában. Mielőtt azonban ismét indulatosan pennát ragadna jelen zsengémet olvasván, ki kell jelentenem, hogy ezt az írást nem válasznak szántam levelére, hanem annak a jelenségkörnek a taglalásához, aminek a körvonalai a fenti bevezetőből már talán kivehetők.

Hiszen pontosan erről van szó: a fenti médiumok felettébb objektív és mértéktartó gondolatai mely, és mennyire determinált befogadói kör kis szürke sejtjeiben interferálnak tovább és jelennek meg, mint bámulatra ingerlő, andalító végtermékek.

Bár fenti levél szerzője, igen öntudatosan visszautasítja, hogy őt a főszerkesztő úr vagy bárki más hátulgombolósnak nézze az írottak segítőkész glosszálásával, de bennünk mégis feltüremkedik a gyanú, az aki Medgyessy D-209-es harcát a KGB ellen, az IMF kegyeiért képes komolyan venni és elhinni, az vagy nagyon fiatal korú, csekély beszámítási képességgel bíró egyén, vagy egyoldalú hiszékenységének nagyon is alapos pszichiátriai és erkölcsi okai vannak. Mivel a levélíró életkora e település régebbi lakói előtt köztudomású tény, ezért csak az utóbbi okok lehetnek relevánsak. Erről szól ez írás általánosságban, így ez a levél csak apropó arra, hogy a szerző hitsorsosai körében dívó gondolkodási stílusról beszéljek.

Maradjunk bevezetőben a szerző fenti laudációját cáfoló tényeknél: A teljes magyar adósságállomány, amely meghaladta a 20 milliárd dollárt, éppen 1985-87 között duplázódott meg, akkor, amikor egy Medgyessy nevű ember pénzügyminiszterként funkcionált. Ráadásul nem az IMF javára működött a KGB-t megtévesztve, hanem szándékosan hamis adatokkal vezette félre az IMF-et a magyar pénzügyi helyzetről, arról a valóságosnál kedvezőbb képet festve. A félrevezetés átmenetileg sikerült - ekkor történt az adósságállomány fent említett megduplázódása, de később súlyos árat kellett ezért fizetnünk. Tetézték a bajt az előkészítetlen "hangulatjavító intézkedések" (például 1988-ban a világútlevél és a vámszabály-változások átgondolatlan bevezetése), és milyen érdekes: ez a Medgyessy nevű egyén most éppen a gazdaságpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettesként fungált. (Ezeket a tényeket egyébként a szélsőjobboldalisággal nehezen vádolható Németh Miklós, az utolsó állampárti kormány miniszterelnöke tárta az országgyűlés elé 1989. november 21-én.)

Ha valaki, ennek ellenére, felnőtt emberként mégis ragaszkodik a D-209-es által előadott dajkamesékhez, akkor ott az okok az illető személyiségében, előéletében, félig bevallott életében, morális kiskorúságában keresendők. Így talán még az oly öntudatosan visszautasított "kommentárra" is rászorulnának, ha ez nem volna esetükben eleve reménytelen vállalkozás, hiszen "ők úgyis jobban tudják!" Mindig is jobban tudták.

Egész fiatalságunk a "haladó baloldal" körei által mostanában nosztalgikusan citált Kádár-rendszerben telt el. Ezt a kort azok szeretnék "puha diktatúraként" látni és láttatni, akik feloldódtak a trabantos-hétvigiházas-másodikgazdaságos érvényesülés idilljében. Mindenki másnak, aki ellenvéleményt merészelt megkockáztatni, igen kemény volt. Sok magas poszton kiemelt munkáskáderek ültek, akik leküzdhetetlen komplexusaikat többnyire a fiatal, tehetséges, esetleg új gondolatokkal előálló embereken verték le. A legjobb indulatú lekezelés a: "maga még túl fiatal ahhoz, hogy így beszéljen" típusú bölcselkedés volt. A vaskosabb nézeteltérések korábban akár Recsken is végződhettek, később "csak" a börtönökben. (lásd az ózdi plakátragasztó esetét Kádár rendőreivel.

Akik, a tapasztaltak alapján a párton belül tettek fel vívódó, morális kérdéseket az apparátus valamely fejének (és igen kevesen voltak az ilyenek), azok figyelmét felhívták arra, hogy a szocializmus még gyenge virág, óvni kell és öntözni, nem szabad a serdülését durván siettetni. Amint ezt a meghasonlott reformkommunisták erkölcsi dilemmáját ecseteli Gyurkó László a Faustus Doktor Boldogságos Pokoljárása című regényében az 1968 körüli időkben. De ez a legtöbb, a legmesszebb menő út. Ebből a körből nem lehet messzebb jutni. Sem morálisan, sem szellemileg.

Én azonban nem a vívódó, félig bevallott élettel még rendelkező emberről szeretnék írni, hanem arról, aki nem tudja, sosem akarta, vagy nem látta értelmét a fejét kiemelni a kisszerű mocsárból, hanem ha mind több és több sorstársát látta maga körül békés egyetértésben dagonyázni, akkor annál nagyobb öröm, a lefelé nivellálódás öröme töltötte el.

Nem arra kell gondolni, hogy itt tág értelemben becstelen emberekről van szó, hanem csak olyanokról, akik elégedetten vallják: "mégis csak jó rendszer volt, akkor építettem a második házat a fiaméknak". Igen akkor, és mivel a fizetésből nem lehetett, hát "ügyeskedésből": a vállalattól ellopott munkaórákból, kilopott anyagokból, később a be nem vallott jövedelmekből történt mindez. Ezek nemhogy elítélt magatartásformák voltak, hanem egyenesen éthosszal rendelkező, hősi tetteké kezdtek válni. De a legtöbb, alapjában becsületes emberben azért maradt némi odakozmált erkölcsi maradék. Ezt azonban feloldotta az akol melegében rendszerré váló cinkos összekacsintás, a nájloninges vállalati bulik önfeledt vidámsága: hiszen látható, hogy "intra Hungariam" is van, nagyon is van vidám élet.

Ezeknek az embereknek a mai napig is lappangó rossz érzését elaltatva, illetve más irányba terelve, a romlottságban őket cinkossá téve, lehetett megnyerni a választásokat. Mert ezek az emberek öntudatlanul félnek a polgári világ homályosan derengő törvényességének a rémétől, ahol nehezebb lesz adót csalni, esetleg tényleg a saját értékén lesz megmérve valaki. Ahol esetleg szembejön elhazudott, eredményesen elcsalt vagy csak félig bevallott életének hiányzó fele. Ez a hiányzó rész egész mondatokban, kertelés nélkül, világosan fogalmazna és beszélgetés közben a szemedbe nézne. Mert ennyi haszontalanul lepergetett év után nehéz bevallani, hogy a király meztelen, mindig is az volt. Varrunk hát neki köntöst, és a rossz dolgokért mást teszünk felelőssé!

Bretter György filozófus sírján a házsongárdi temetőben ez a mondat áll: "most már sohasem fogom megtudni, mi lehetett volna belőlem." Őket valószínűleg nem emésztették efféle lételméleti kérdések. Ők mindössze csak könnyen és jól akartak élni, sodródva az árral. Most meg fokozottan érzékenyek és sértődékenyek. Visszafelé tekintve bátorságot szeretnének meríteni vezérük, a D-209-es, Münchausent megszégyenítő meséitől. Olyasféle polgárnak szeretnék magukat látni és láttatni, mint talán Márai. Ez nehéz munka lesz, mert az ő lépteiket sohasem irányították kategorikus imperatívuszok, mert akkor író, lelkész vagy klasszika-filológus lett volna belőlük, nem pedig függetlenített párttitkár, vagy vállalati KISZ-bizalmi.

Attól tartok azonban, hogy az efféle leveleket írók baráti köreinek tagjai, akikkel együtt keseregnek az "objektív és pártatlan" tájékoztatás hiányán ezeket a dolgokat egészen másként látják. Pedig a tények - mint azt igen csak szeretik hangoztatni - makacs dolgok. A legalapvetőbb tény pedig, ami e töprengések keretét kell hogy adja, az, hogy tizenkét évvel ezelőtt ebben az országban mégiscsak egy rendszerváltás zajlott le, legalábbis jogilag, államszervezetileg tagadhatatlanul, így ennek fényében a múlt ilyen kozmetikázása, az egyéni amnézia kollektív történeti magyarázó elvvé magasztosulása jóízlésű ember számára legalábbis arcpirító.

Mert, hogy "objektíve és pártatlanul" a helyzet az, hogy a társadalomban lévő árkok mindig is ott voltak, csak most reflektorfénybe kerültek e dicstelen posztkommunista búcsúelőadás fényében. A korábban osztályharcról papolók tartanak nekünk előadást európaiságról és jogállamról, a "hegyen-völgyön zakatoló vonatozók" megróják a jobboldali sajtóorgánumokat állítólagos, kultúremberhez nem méltó hangjukért. S, hogy mindennek mi köze a mához, az élet realitásaihoz? Tényleg nem tetszik tudni? Hát az, hogy a teljes nómenklatúra hatalomra kerülésével felizzottak a korábbi behuzalozások, le, egészen a vállalati párttitkárokig. Mert az ember csak azoknak szólhat a posztok betöltésekor, akikkel mindig is kapcsolatot tartott, akikkel gondolatilag egyívásúnak tartotta magát, hiszen: similis simili gaudet. (Hasonló a hasonlónak örül.) Ezeknek a kapcsolatoknak aztán igen szigorú gazdasági következményei is lettek. Mert ugye, kedves "baloldali érzékenységű" tollforgatók, az a bizonyos "egyöntetű vélemény a ti ismeretségi és baráti köreitekben", biztosan nem azonos akár a polgári körökben vallott nézetekkel, akár a Jelenits István bibliaóráit látogató közönség véleményével.

A háború előtti közösségekben, a tudományos baloldal nyelvezetében nemes egyszerűséggel csak "uram-bátyám"-osnak nevezett világban följebb emelkedni, magasabb kasztba kerülni tanulással, szokásokban, modorban, fölfelé törekvéssel, amolyan megszelídített törzsi beavatási szertartással lehetett. Arra ki kellett érdemesülni, azt el kellett érni, arra méltóvá kellett válni. Mindig is éreztem a gyermekkoromban, hogy ebben az "új társadalomban" ez egészen másként folyik, az emberek nemteleníteni törekszenek a másikat: a magasabban lévőket magukhoz lerángatni, mert ez váltotta ki az egyenlőség érzését bennük. A társadalmi rétegződés felborulása folytán segítette a fenti folyamatot a csillésből átképzőben igazgatóvá vedlett káderek és más hasonló példázatok bátorító ösztönzése. Később olvastam egy orosz szerző szamizdat könyvében, a "Megéri e a Szovjetunió 1984-et"-címűben, ennek beható elemzését, mint a szovjet-rendszer szignifikáns sajátosságát. Na, kedves barátaim, ezt az életérzést emelte be Rákosi és Kádár kitartó munkával, és persze a polgári középosztály tudatos szétzúzásával, az emberek tudatába máig ható érvénnyel. Ezért kompenzálja még ma is eltemetett rossz lelkiismeretét Kádár-népe a választásokon, olyanokat gazdagítva voksaikkal, akik nem bosszantják különbözőségükkel, és nem hozzák folytonosan zavarba, öntudatlanul arra kényszerítve őt, hogy nézzen szembe az eltagadott vagy félig bevallott életével.

Mert nagyon sok olyan túl egyszerű embert hallottam már mostanában egy pohár bor mellett elmélkedni, aki nem késlekedett megosztani velünk elmélkedése eredményeit, - felhasználva ehhez az anyanyelvének, általa birtokolt mind a száz szavát, - kinyilatkoztatva azt a nemtelen szónoklatot, amelybe foglalva folyamatosan Orbán Viktort, Antall Józsefet-nem kritizálta csupán, - hanem egyenesen gyalázta, ugyanakkor sohasem volt panasza a kormányfőként sokkal halványabb Hornra, vagy Medgyessyre. Egyszerűen azért nem, mert megnyugvással töltötte el az a tény, hogy akár mellette is állhatna a kocsma homályában, szólhatna hozzá egy pohár ital mellett, és mégsem keltene benne folyamatosan kisebbrendűségi érzéseket. Mert azt sosem tudták megbocsátani. Senkinek.

A francia polgár feltehetőleg büszke arra, ha egy olyan arisztokratikus szellemű ember áll a köztársaság élén, mint például Giscard d' Estaing, akire okkal felnézhet, mert ő képviseli őt, a polgárt, és képviseli egyben a hazáját is. A magyar antipolgárt ez irritálja, és lénye legsötétebb dimenziójának életre hívására motiválja, aminek a mocskolódás a hallható manifesztuma.

Ez hát a különbség az árok másik oldalán ácsorgó barátaim! Ha mégis feltámadna jobbik énetek és nem akarnátok ezt a szerepet tovább játszani, hát meg kell próbálni átkecmeregni ezen az árkon! Nem könnyű feladat, mert igazi szembenézést követel az embertől, önmagával, önáltatásaival, hazug ideológiáival szemben. Azoknak, akiknek az életében túl nagy energiák fordítódtak ezen önáltatások fenntartására, talán nem is mindig sikerül.

De talán majd a gyermekeiteknek!