Családgyilkosságok
"Talán mert túl könnyen hullott nyakunkba a demokrácia. Nem szenvedtünk érte annyit, mint az ötvenhatosok, sőt fotelben, házikabátban terpeszkedve "vívtuk ki" úgy, hogy néztük a tévéközvetítést a kivonuló szovjet csapatokról. Amíg itt voltak, a továrisok - az irántuk érzett közutálattal - összehoztak, egy falkába tereltek bennünket. Elmentek, és akadálytalanul beözönlött utánuk az amerikai kultúrdömping. Akkor még örültünk ennek, de ma már tisztán látjuk a veszélyeit."
Dátum: 2002-11-23 15:26:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=6031
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:55:33.126191, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Majoros Sándor írása, Szabad Föld, 2002.11.23
Hatvanban egy harmincöt éves asszony, fejbe lőtte mind a három gyerekét, aztán öngyilkos lett. Kísértetiesen hasonlít ez az eset arra a nemrég Csákváron végbement családirtásra, amelynek elkövetője a budapesti kettes metróban tett pontot ámokfutása és élete végére. Józan fölháborodással az ember ilyenkor rögtön arra gondol: ilyen elfajzott gyilkosokat valamilyen úton-módon föl kéne támasztani, hogy lassú kínhalállal újból kivégezhessük őket. Mert legyünk bármilyen vallásosak, istenhitünk kicsit megbillen ilyenkor. Hogyan juthat odáig egy anya, hogy saját gyerekeit a szó legkegyetlenebb értelmében kivégezze?! Miféle sátáni őrület az, amikor a nő úgy próbál bosszút állni a gyűlölve szeretett férfin, hogy azokat pusztítja el, akiket ő maga is szeret?! Mélységesen mélyek az emberi lélek bugyrai, és legalább olyan sötétek is. De ez a legtöbb, amit a családirtásokkal kapcsolatban elmondhatunk: nem létezik rájuk normális ésszel fölfogható magyarázat. És ha félrerakjuk a civilizáltság dühét, talán még arra is rájövünk, hogy ezeket a szerencsétlen tébolyultakat úgy istenigazából nem is lehet elítélni. Ők a leginkább félrevezetettek, a nagy becsapottak, akik megszédültek az agresszív filmek, tévéműsorok üzenetétől. A sorsával elégedetlen, kétségektől gyötört állampolgár ugyanis, ha - gőznyomásos gondolataitól menekülve - letelepszik a tévékészüléke elé, majd' minden csatornán azt látja: ügyes-bajos dolgaira csak a gyilkosság hozhat gyors és látványos megoldást. Nagy divat mostanában minden rosszat a kereskedelmi televíziók nyakába varrni. Ha ők nem tukmálnák az emberekre a rengeteg mocskot, másmilyen lenne a világ - szoktuk mondogatni. Az ilyen gondolkodás azonban kissé sántikál. A kereskedelmi televíziók nemigen léteznének a nézők érdeklődése nélkül, vagyis ha nem követnék árnyékszerűen az őket figyelő emberek igényeit, előbb-utóbb be kellene zárniuk maguk után a nagykaput. Ilyenformán, ha a képernyők előtt ülők százezerszám ostromolnák a szóban forgó tévécsatornákat igényes mozifilmekért, a lövöldözős, robbantós kommersz filmek tekercseit szétrágnák az egerek. De szó sincs ilyesmiről. Ma már ott tartunk, hogy több mint félmillióan sms-eznek emelt díjasan az egyik valóságshow közönségszavazásán, "potom" százmilliós bevételt hozva ezzel az illető tévécsatorna konyhájára. És amíg legalább négyszer ennyien figyelik szorgalmasan olyan figurák tévébeli esetlenkedéseit, akik egyetlen értelmes gondolatra sem képesek, addig nincs is remény a változásra.
Mondhatjuk azt is: a bukott rendszer tehet minderről. Kádárék előtt az erkölcs volt az a hordozó alap, amelyre a polgári kultúra épült. A szocialista érában mindezt fölváltotta az ideológia, amiről ugyebár köztudott, hogy nincs benne filozofikus mélység. Politikai elvek és eszközök ócska tákolmánya. Ha ez az állítás maradéktalanul igaz lenne, most, az egyéni szabadság kiteljesedése közepette azt kellene látnunk: a rosszból a jó felé haladunk, s az elnyomott, régi erkölcsösség - ha kicsit lassan is, de - újból erőre kap. A jelek alapján mindennek pontosan ellenkezője történik. Hogy miért? Talán mert túl könnyen hullott nyakunkba a demokrácia. Nem szenvedtünk érte annyit, mint az ötvenhatosok, sőt fotelben, házikabátban terpeszkedve "vívtuk ki" úgy, hogy néztük a tévéközvetítést a kivonuló szovjet csapatokról. Amíg itt voltak, a továrisok - az irántuk érzett közutálattal - összehoztak, egy falkába tereltek bennünket. Elmentek, és akadálytalanul beözönlött utánuk az amerikai kultúrdömping. Akkor még örültünk ennek, de ma már tisztán látjuk a veszélyeit. Végezetül, mielőtt még eluralkodna rajtunk a tanácstalanság, hogy a világot rossz irányba terelő disznóságokért az egyformán kereskedelmivé uniformizálódott tévécsatornákat vagy önmagunkat hibáztassuk, engedtessék megjegyezni: a kereskedelmi és egyéb tévék is rabszolgák valamennyien. A globális multikultúra előtt hajlonganak. Messze, nyugatra tőlünk néhány úriember kiókumlálja, milyen műsorok kellenek a népnek, s ők ezt - óvatosan, engedelmesen - beadagolják neki. Most történetesen valóságshow-k és szörnyű családgyilkosságok idejét éljük. És közel a perc, amikor e kettő végleg és visszavonhatatlanul egymásba olvad.