Bús Balázs beszéde

Dátum: 2006-10-22 11:51:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=66176
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 00:52:45.595494, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek!

Tisztelt Óbudai Barátaim!

50 évvel ezelőtt, ezekben az órákban lázas reménységben fürdött a város, kilenc esztendei félelem, szorongás és kétségbeesés után boldogan lélegezte a szabadság levegőjét.

50 évvel ezelőtt az utcán gyülekező apáink és anyáink, testvéreink és barátaink, ezekben a percekben még nem tudták, hogy hamarosan golyózáport zúdítanak rájuk.

Még nem tudták, hogy kit, melyik fegyvertelen társukat terítik le az ÁVH-s orvlövészek golyói. Még nem tudták, hogy a visszaszerzett szabadságot hamarosan kicsavarják a kezükből. Még nem tudták, hogy szovjet tankok lövik majd rommá otthonukat, dúlják föl Budapestet.

Még nem tudták, hogy százakat gyilkolnak majd le, kínoznak és nyomorítanak meg. Még nem tudták, hogy olyan gyalázat esik meg a magyar történelmen, hogy fiataloknak a börtönben kell megvárniuk a nagykorúságukat, hogy utána felakaszthassák őket a szocialista törvényesség nevében.

A 50 évvel ezelőtti boldog órákban még nem tudták, hogy a pártja és nemzete közül az utóbbit választó miniszterelnököt tőrbe csalják és felakasztják.

Még nem tudták, hogy a kivégzettek testét majd kátránypapírba csavarják, s arccal a föld felé vermelik el jeltelen tömegsírokban.

Még nem tudhatták, hogy néhány hónap múlva Márai azért imádkozik majd, hogy "Mennyből az angyal, menj sietve. Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok."

Nem tudhatta senki sem ötven éve, hogy mi következik a bátor kiállásból. Mégis elszántan szálltak szembe egy hatalmas túlerővel. Ezzel akkora bátorságról tettek tanúságot, ami csak kivételesen fordul elő a világtörténelemben. Mi adta nekik az erőt? Mi tette világossá az igazságot? Mi éltette bennük a hitet?

Vannak az emberi létnek végső kérdései, amelyekre sohasem kapunk választ. Egy dolgot azonban biztosan tudunk. A szabadság és a remény a legmélyebben gyökerezik mindannyiunk lelkében.

A szabadság utáni vágy és hit a megújulásban.

Kedves Barátaim!

Ötven év telt el azóta. Majd két emberöltönyi idő. Sokszor eszembe jut, mégis milyen kedves ajándéka a történelemnek, hogy az 56-osok pesti srácokként maradtak meg a fejünkben, és valószínűleg az örökkévalóság számára is fiatal fiúk és lányok maradnak. Jóllehet azok kevesen, akik még köztünk vannak, rég nagypapa- és nagymama-korúak már. Mégis: aki küzd, az még a fejekben is mindig fiatal marad.

Hiszek benne, hogy addig vagyunk fiatalok, amíg nem fáradunk el, amíg nem kényelmesedünk el. Amíg tart a lendületünk, amíg nem adjuk fel a küzdelmet. Amíg hiszünk az igazságunkban és fontos számunkra a szabadság. És ez nem csak akkor igaz, amikor ropognak a fegyverek. Ezt tanúsítják a hétköznapjaink is.

Mert nekünk is vannak feladataink, nekünk is vannak küzdelmeink.

Küzdenünk kell, a mindennapok igazságáért, a közélet tisztaságáért, élhetőbb környezetért. De küzdenünk kell a cinikus összekacsintások ellen, a mindent megmérgező korrupció ellen, a hazudozók és a hazugságaik ellen.

Fiatalnak kell maradnunk szívben-lélekben egyaránt. Ezt üzenik nekünk a forradalom pesti srácai. Gondoljunk csak a tizenhat évvel ezelőtti eseményekre. Mindannyian hittünk abban, hogy van igazság a történelem rendjében. Mindannyian hittünk abban, hogy Magyarország becsülete helyreállítható. És hittünk abban is, hogy a gyerekeink már szabad országban fognak élni. Sokat léptünk előre. De akad még munka bőven!

Kedves Barátaim!

A ma élő nemzedékeknek ilyen friss élménye van arról, hogy emberek hite és akarata hogyan mozgathatja meg akár a történelmet is. Mindig erre kell gondolnunk, amikor újabb és újabb feladatok előtt állunk. Erre kell gondolnunk, amikor nehéz megküzdenünk a békés és igazságos mindennapokért. Ez a remény, ez a hit indította cselekvésre 50 évvel ezelőtt a pesti srácokat is. Milyen kilátástalan volt pedig a helyzet. És bizony, beérett '56 gyümölcse. Hiszek benne, hogy most is be fog majd érni a küzdelmünk gyümölcse. Mert hétköznapjainkhoz is nagy bátorság kell. Ha pedig néha körülnézünk napjaink gondokkal és problémákkal terhelt Magyarországán és túl sötétnek látjuk az eget, jussanak eszünkbe Illyés Gyula szavai, aki így írt a hetvenes években.

"Magyarország a létét vakmerő harcainak köszönheti. E harcok kezdettől fogva mindig védekező harcok, az idő elteltével mind kétségbeesettebb védekező szabadságharcok. Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek; az ellenség mindannyiszor legalább hússzor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállalkozástól. A higgadtságáról, szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet, s mégis újra és újra nekiugrik Góliátnak. Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, de ebből a leckéből sem okul. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint a bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás.

Illyés már nem élhette meg, de egy másfél évtized után összeomlott az a rendszer, amit 1956-ban döntöttek meg igazán.

Kedves óbudai barátaim!

Egy bölcs életű magyar író mondta a XX. század derekán: "az ünnep az áldozat napja". Erről nem szabad megfeledkeznie nemzetünk egyetlen felelősségteljes gondolkodású tagjának sem.

Történelmi ünnepeink a közösségért hozott véres és verejtékes áldozatokra emlékeztetnek bennünket. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején hozott áldozatokat, az édesapák és nagyapák kiontott vérét, majd a terror elől bujdosók keserű kenyerét, a fiak, a leányok és az unokák köszönték meg 1867-ben, majd a századfordulón: ez az áldozat volt az az alap, melyre a XX. század hajnalán Európa egyik legdinamikusabban fejlődő, kiegyensúlyozott jogi státuszú országa épülhetett - az Osztrák-Magyar Monarchia. Az 1956 őszén hozott áldozatokért most mi mondunk köszönetet szüleinknek és nagyszüleinknek. Mert az országban szántalan helyen ma megkoszorúzott keresztek és fejfa emlékeztetnek a dicsőséges, véres forradalomra és az azt követő szabadságharcra. Emlékeztet a megcsonkult családokra, rengeteg derékba tört életre, azokra a veszteségekre, amelyek örök sebet ejtettek az életben maradottakon. Emlékeztet a remény, a szabadság széthullására. Ám emlékeztet arra is, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. Mert ők, áldozatukkal és kitartásukkal teremtették meg az alapjait annak, hogy most demokráciában, Európa szabad állampolgáraiként dolgozhatunk családjaink jövőjéért.

Persze az áldozatok előtti főhajtás mellett, egyről nem szabad elfeledkeznünk. Arról, hogy a barikádnak nem volt két oldala 1956-ban. Mert csak egy barikád volt. Az utca végén pedig a szovjet tankok dübörögtek. Mögöttük meg lapultak az árulók. Így ír róluk Márai.

"Az emberi perben, amikor csak lehet, felmentő ítéletet kell hozni. Csak akkor nem, ha a vádlottat lassan és hidegen kitervelt árulás bűnében találod bűnösnek. A gyilkosnak is hamarább bocsátani meg, mint az árulónak. A gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, s egész sorsával fizet érette. A gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és érthetetlen törvény szerint. A gyilkos legtöbbször bitóra megy. De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz. Aki egyszer elárult - férfi vagy nő, mindegy -, annak számára nincs többé vizsga, mentség, feloldozás. Száműzzed életedből. Részvét nélkül nézzed sorsát. Közösségben és magánéletben ő az utolsó ember, nincs mentség számára."

Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma megbékélt szívvel, szabadon idézhetjük fel történelmi örökségünk fejezeteit; ma, amikor nemzeti ünnepünkön áldozatokkal terhelt emlékeinkbe révedünk, kötelességünk tudatosítani magunkban: mindent gyermekeinkért tesszük.

Értük tesszük, hiszen ők lesznek őrzői a történelmi emlékezetnek, ők a biztosítékai nemzetünk jövőjének, s ők abbéli reményünk hordozói, hogy mostani munkánk és áldozataink sem lesznek hiábavalóak.

Mert kedves barátaim, a szabadság ereje a kezünkben van, a megújulásban pedig bátran hihetünk.

Erősen hinnünk kell abban, hogy előttünk áll a annak a lehetősége, hogy azt a közösséget, amelyben élünk jobbá és boldogabbá tehetjük. Ezért egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől, hogy ehhez a hitet és az elszántságot nekünk magunkban kell táplálni. Ezt a munkát nekünk magunknak kell elvégezni.

Mégis minden nehézség ellenére én azt mondom, hogy jó esély van arra, hogy ezt a pillanatot megragadjuk. Jó esély van arra, hogy a minden emberben meglévő jó és rossz én közül most a hétköznapi csodák megteremtésére hivatott jó kerekedjék felül.

A lehetőség kapujában, állunk. Az Uniós forrásokat kihasználva rajtunk a sor, hogy lelkünkben '56 forradalmárainak személyes példájával a magunk erejéből és a magunk emberségéből olyan közösségeket teremtsünk, amelyben hinni, dolgozni és élni tudunk. Ha így lesz, márpedig így kell lennie, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy ez a sok nehézséggel indult küzdelmes XXI. század végül a mi századunk lesz.

Kedves barátaim, ehhez persze az kell, hogy a bizalom és a remény egymással szövetségbe forrjon.

Szövetségbe forrjon, miként 1956 októberében. Mert csak az egymásba és a jövőbe vetett bizalom adhatott reményt egy jobb és méltóbb élet megteremtéséhez, minden mai nehézségünk ellenére. Ma, a visszanyert szabadság és rend oltalma alatt ez az örökség, melyet nekünk kell majd utódainkra bíznunk.

Kedves Barátaim!

Még egyszer visszatekintve az 1956-os a nemzeti összefogás kivételes pillanata volt, amelyben a nemzet jobbik énjét mutatta meg. Együttérzésből született, a lengyel néppel való együttérzésből és nemzeti forradalommá lett. Katonacsizmák tiporták sárba - és mégis: akkor és ott megkezdődött az egypártrendszer, a szocializmus széthullása. Így lett az 56-os szabadságharc győztes forradalommá.

Köszönettel tartozunk apáinknak és nagyapáinknak, hogy vérüket hullatták a magyar szabadságért. Köszönjük, mert helyettünk és értünk tették.

Főhajtás érte.