Ne engedjünk a közönynek!

Ne engedjük, hogy a szabadságért küzdő és azért meghalt, velünk egyidős fiatalok emlékét elmossa az idő vagy az érdektelenség! - hangsúlyozta beszédében Schneller Domonkos.

Dátum: 2006-10-23 10:30:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=66193
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 00:52:50.827825, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Schneller Domonkosnak, a Fidelitas budapesti elnökének a beszéde 2006. október 22-én, a Bakáts téren, a Fidelitas budapesti megemlékezésén.

Ősz van. Szeptember 20. késő éjszaka. A helyszín Budapest. Három fiatal egyetemista éppen megy haza a Dob utcai albérletébe. Hirtelen a semmiből egy csoport állig felfegyverzett rohamrendőr ront rájuk, majd a ház kapuját is betörik. Lerángatják és ütlegelik őket a lépcsőn, egyiküknek több fogát is kiverik. A kihallgatások során fenyegetik őket, és a helyszín közelében sem járt rendőrök vallomása alapján hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményével akarják elítélni egyiküket.

Az eljárás koncepciója nem a már rég halott Gerő Ernő agyából pattant ki, mivel az évszám nem 1956, hanem 2006. A megvert és megvádolt vegyészhallgató, Király Péter a mai napig előzetes letartóztatásban ül.

Ennyit ér a szabadság, ha ennyit érnek az emberi jogaink.

Úgy látszik, hogy a hatalom természete nem sokat változott az elmúlt évtizedek során.

Király Péter egyetemista egy a sok ezer budapesti fiatal közül, egy közülünk. Egy ember azok közül, akiknek biztonságát és emberi jogait az ország mai irányítói nem tudják megóvni. Talán nem is akarják.

Ez a fiú csak haza akart menni. De rosszkor volt rossz helyen. Pedig nem akart áldozattá válni.

Budapesti fiatalok, Barátaim!

Azért gyűltünk ma itt össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk a pesti srácokra, a forradalom hőseire.

1956 fiatal mártírjai kapcsán régóta foglalkoztat a kérdés:

Kik is voltak ők valójában? Kik voltak azok a pesti srácok 50 évvel ezelőtt, akikre ma emlékezünk?

Vajon akartak- e hősök lenni?

Vagy olyanok voltak, mint mi magunk?

Vajon '56 mártírjai úgy keltek föl egy verőfényes októberi reggelen, hogy estére föláldozzák magukat a szabadág oltárán? Amikor reggel elbúcsúztak a szeretteiktől, gondolták- e, hogy akkor látják őket utoljára?

Nem valószínű.

Konrad Lorenz a nagyvárosi elsivárosodás folyamatáról írja egy helyütt:

"Minél inkább előrehalad ez a folyamat, annál inkább magukénak tekintik az egyének a "ne keveredj bele" elvét(...)."

Mintha ez lenne a mai budapesti fiatalok ars poeticája is. Nagyon is ilyenek vagyunk mindannyian. De vajon a pesti srácok bele akartak- e keveredni a fegyveres harcokba?

Talán inkább békés demonstrációra készültek a szabadságukért, jövendő életükért. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az embernek nincs választása.

Ilyen az, amikor békésen sétálunk az utcán, és nekünk esik egy falka rendőr.

Vagy ilyen lehetett 50 évvel ezelőtt, ha szembe találjuk magunkat egy szovjet tankkal, berántanak egy kapualjba, kezünkbe nyomnak egy doboz gyufát és egy benzines palackot. Vajon mi mit tettünk volna akkor?

Van úgy, kedves barátaim, hogy az embernek már nincs választása. Ne engedjünk a közönynek! Ne engedjük, hogy a szabadságért küzdő és azért meghalt, velünk egyidős fiatalok emlékét elmossa az idő vagy az érdektelenség!

Barátaim!

A pesti srácok valószínűleg éppolyan sokfélék voltak, mint mi magunk. Közös jellemzőjük volt, hogy bátran kiálltak számukra fontos eszmékért, és végül többségük az önkény, a diktatúra áldozatává vált.

Sokakat közülük a szovjet megszállók gyilkoltak meg. Közülük egy Váradi Huba, aki 15 évesen tankokkal szállt szembe az Üllői úton. Két harckocsit fel tudott gyújtani, ám végül egy gépfegyversorozat végzett vele. Itt, a Bakáts téren, ahol most állunk, és ahol ő szüleivel lakott, egy mosóteknőben volt felravatalozva. A környező házakból sok százan zarándokoltak virággal a ravatalhoz.

Édesapja az alábbi négy soros verset véste a fejfájára:

" Az örök szabadság a halál.

Ha felszabadít, s magához hívat

Az ősi lelkek hazájában

Ki apád voltam, leszek a fiad."

Most Váradi Hubára, és társaira emlékezünk.

Akiket nem a lánctalpak, azokat a rettegő diktatúra, Kádár János, Apró Antal és bűntársaik hóhérjai végeztek ki. Néhányuk emlékét idézzük most fel!

Burgermeiszter József, szerszámkészítő, kivégezték 1958. november 28-án. Élt 20 és fél évet.

Kósa Ferenc, kocsikísérő, kivégezték 1958. június 25-én. Élt 20 évet és 14 napot.

Mányi Erzsébet, adminisztrátor, kivégezték 1957. február 2-án. Élt 19 és fél évet.

Rájuk emlékezünk most.

Végül pedig emlékezzünk arra a sok ezer fiatalra, akiknek életét ugyan nem vették el, ám súlyos éveket, évtizedeket elraboltak tőlük. Akiknek tönkretették az életét. Nem tanulhattak, nem dolgozhattak, nem alapíthattak családot úgy, mint bárki más. Mert évtizedekig ott volt rajtuk a hazug bélyeg: "ellenforradalmár." Ki adja vissza az ő álmaikat? Olyan hősökre emlékezünk, mint Pongrácz Gergely, Wittner Mária, vagy Balás-Piri László. Emlékezzünk a névtelen, és valódi hősökre is!

Az ő és társaik szenvedésére is emlékezünk most.

"A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés"- mondja József Attila.

Mi, budapesti fiatalok mégsem tudunk Apró Antal leszármazottaival, a hóhérok hozzátartozóival együtt ünnepelni. Nekünk nincs közös ünnepünk az MSZP elnökhelyettesével, aki a mártírsorsú veszprémi tanár, Brusznyai Árpád hóhérjának, Pap Jánosnak a köpönyegéből bújt elő.

Ma Magyarországon nincs forradalom. Ez azonban nem jelenti, hogy elfeledtük volna mindazt, amiért nagyapáink fiatalon Budapest utcáin harcoltak. Mi, mai fiatalok békés eszközökkel, ám kitartóan ragaszkodunk október huszonharmadikához, a magyar fiatalok forradalmához.

Ragaszkodunk mindahhoz, amit nagyszüleink ránk hagyományoztak. Az országhoz, ahol születtünk, és ahol boldogulni szeretnénk, és ahhoz is, hogy ebben az országban soha senki ne moshassa egybe a mártírokat a hóhérokkal. Mert a történelem ritkán fekete-fehér, de '56-ban az volt. És a magyar fiatalok a tiszta, fehér oldalon álltak.

Fejet hajtunk most tehát a hajdan ezen a téren felravatalozott Váradi Huba, és a többi fiatal mártír emléke előtt. Nem feledjük, mert nem feledhetjük őseink harcát!

Elvárjuk, hogy végre olyan emberek vezessék ezt az országot, akik méltók a főhajtásra. Olyan emberek, akik nem hoznak szégyent sem az ő emlékükre, sem ránk, mai fiatalokra.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

fidesz.hu