Amerikai kiállás a polgári kormány mellett

Néhány héttel ezelőtt - Medgyessy Péter amerikai látogatása elé időzítve - dehonesztáló cikk jelent meg a Foreign Affairs című külpolitikai szakfolyóiratban Magyarország szövetségesi megbízhatóságáról, az Orbán-kormány állítólagos nacionalizmusáról, illetve antiszemitizmusáról. Tegnap a The Washington Times hasábjain Vázsonyi Bálint, az amerikai főváros mértékadó konzervatív napilapjának tekintélyes magyar származású publicistája vette védelmébe hazánkat. Az alábbiakban a teljes cikk magyar fordítását közöljük.

Dátum: 2002-11-27 14:16:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=6116
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:55:58.791599, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

A NATO árnyékos oldalán

Vázsonyi Bálint

Bush elnöknek a NATO-csúcsra történő elutazását megelőzően a szövetség jövőjével kapcsolatos kérdések nagy ívű tanulmányban csapódtak le a befolyásos Foreign Affairs hasábjain. Celeste Wallander, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának munkatársa írta e dolgozatot "Feljavulni vagy kihajózni" címmel, figyelmeztetésként az új tagállamoknak és tanácsként a régieknek.

Wallander asszony azt javasolja, hogy ha az új NATO-tagállamok képtelennek bizonyulnak az elengedhetetlen politikai összetartozáshoz vagy a katonai követelményekhez igazodni, el kellene hagyniuk a szervezetet. E célból, mint írja, "a NATO-tagoknak meg kellene állapodniuk az Észak-atlanti Szerződés szankciókat, felfüggesztést, vagy akár eltávolítást kilátásba helyező módosításáról."

Tényleg szükség lenne erre?

Minden tiszteletem Wallander asszonyé - akivel fél órás telefonbeszélgetést folytattam -, de ezt a stílust csak egy Margaret Thatchertől fogadnánk el, aki viszont Wallander asszonytól eltérően soha nem javasolna olyan megoldást, amelyik a többi tagállamnak lehetővé tenné az Egyesült Államok kiszavazását a szövetségből.

A problémák azonban mélyebben húzódnak. A NATO sikerét éppen azon politikai összetartás adta, amely természetes volt az eredeti tagoknál Nyugat-Németország kivételével. Utóbbi esetében a nyugati katonai megszállás és a szovjet fenyegetés bizonyult elegendően meggyőzőnek. Azt feltételezni, hogy a kilenc esztendős Szlovákia és - mondjuk - az 1600 körül virágzó és a világot lenyűgöző holland nemzetállam között politikai kohézió van, rosszabb a naivitásnál.

Aztán itt van a katonai elvárások kérdése. Tényleg bárki komolyan gondolja, hogy olyan országok felvétele, amelyek napról-napra túlélésükért küzdenek, növelni fogja a NATO erejét? A csehek - egészségükre - aláírásokkal és segélyfelhívásokkal küzdöttek a szovjet uralom ellen. Egy árva lőszert sem lőttek ki a szabadságukért folytatott küzdelemben. Az általuk gyártott plasztik robbanóanyag csak a mi oldalunkon ölt embereket, soha nem vetettek be egy csomaggal sem az oroszok ellen.

De Wallander asszony Magyarországot szemelte ki. Nos, ha a bővítés célja nagyobb befolyási biztosítása, a "baráti" terület méretének növelése volt, akkor e cél teljesült. Azoknak pedig, akik azt hitték, hogy az új tagok logisztikai és kisegítő szerepnél többet játszhatnak majd a szervezetben, eladásra kínálok egy szép, óceánra néző nyaralót Indiana államban.

A katonai teljesítményben való csalódottság nem Wallander asszony egyetlen aggodalma Magyarországgal kapcsolatban. Cikkének jelentős részét szenteli annak, amit "az előző kormány antiszemitáinak, szomszédokkal szembeni területenkívüli igényeinek és a balkáni stabilitáshoz történő konstruktív hozzájárulás elmulasztásának" nevezett. Bár "az európai biztonság komoly szereplőjét" állítja idézni, forrásai - akiket nem nevezhet meg - sötét árnyaknak tűnnek, akik nem léphetnek ki a nyilvánosság elé.

A vádak egyenesen komikusak, ami nyilvánvalóvá vált, amikor megkérdeztem, hogy mire alapozza őket. Válasza egy szombat esti showműsorban még megállta volna a helyét, nem úgy egy 1100 éves múltra visszatekintő országról folytatott komoly beszélgetés során. Forrásaiban kellett megbíznia, hiszen semmit nem tud Magyarországról - magyarázta. (Akkor miért kell írnia róla?)

Lehet, hogy úgy tűnik, túl sokat foglalkozom Magyarországgal, mivel ott nőttem fel. Igazság szerint néhány amerikai polgártársam foglalkoztat engem. E témát felvetve származásomra támaszkodom, az egyetlenre, amely támadhatatlanná teszi az embert magyarokat érintő ügyekben: családomnak és személyemnek a náciktól és a kommunistáktól egyaránt elszenvedett üldözésére.

Egy "láthatatlan kéz" látszik működni az Amerika által biztosított sérthetetlenségben, amely minden alkalmat megragad, hogy elnáspángolja Magyarországot, általában az antiszemitizmust és irredentizmust hozva fel "vádként". Mint azt tudjuk, antiszemitizmus mindenütt létezik a világon (most még láthatóan Izraelben is), és Magyarország sem kivétel e tekintetben. Igen messze van ez a tény azonban attól a vádtól, hogy a kormány tevékenységében érvényesüljön az antiszemitizmus. Különösen, mikor a nagy semmi tátong a bizonyítékok helyén.

Wallander asszony azért akaratlanul is feltárja forrásainak politikai kötődését, amikor azt érzékelteti, hogy valamiféle történelmi tragédiát sikerült azzal elkerülni, hogy Orbán Viktor kormányát kiszavazták tavasszal a hatalomból.

Telitalálat!

A közöttünk működő láthatatlan kéz csak kommunistákat és volt kommunistákat lát szívesen a hatalomban. A magyarok szabadon választanak meg azt, akit akarnak, és néhány magyar kommunista híressé vált azáltal, hogy kiszavazták magukat a hatalomból. De attól még miért kéne az amerikaiaknak a kommunistákat preferálniuk?

Kik ezek az amerikaiak? Lennének szívesek előlépni az árnyékból és elmagyarázni, hogy miért szeretik, ha egy NATO-tagállamban kommunisták vannak hatalmon? Hol van most Tom Lantos kaliforniai képviselő hangja, az egyetlen magyaré a Kongresszusban? Miért csendes most az egyébiránt kivételesen hangos politikus? Az amerikaiak szeretnek megbízni azon honfitársaikban, akik szakértői egy adott térségnek. Lantos úr a "láthatatlan kézzel" van, vagy pedig csatlakozik majd a felkéréshez és az amerikai úton halad majd?

Az árnyékban rejtőzők jól szervezettek. A The Washington Post például mindig rendelkezésükre áll. Márciusban Jackson Diehl publikált egy magyarellenes cikket, amely - amint elmondta nekem - "meg nem nevezett forrásoktól származó megbízható információn" alapult. Wallander asszony ötlete nyomán Keith Richburg - egy "nyugati diplomatát" idézve - címben állította: "Magyarország 1456 óta nem nyert csatát." Ennél azért jobbat várnánk Richburg úrtól. Vagy egyszerűen csak nevessünk ezen szerzők tudatlansága láttán?

Ez itt nem a történelemlecke helye. Álljon itt ugyanakkor két olyan esemény, amely igenis számít. 1956 októberében-novemberében tinédzserek támadtak a tankokra, feltárva Karl Marx, Friedrich Engels, V. I. Lenin, Leon Trockij, Joszif Sztálin énjét és a szovjetek bestialitását mindazoknak, akiknek volt szemük és fülük. 1989 októberében és novemberében pedig a magyarok - köztük néhány kommunista is - Ronald Reagan munkáját fejezték be, mikor végzetes lyukat ütöttek az eseményt csak néhány nappal túlélő berlini falba.

Szeretnék nyilvánosan szembeszállni a "láthatatlan kéz" képviselőivel - Wallander asszony fontolgatja, hogy segítsen ebben -, annak érdekében, hogy kiderüljön: vajon azért hajszolják Magyarországot, mert megsértette titkos bálványaikat, vagy azért, mert olyannyira járatlanok a történelemben, hogy fogalmuk sincs, mit műveltek a kommunisták a zsidókkal?

(C) The Washington Times, 2002. november 26.