Az új cár nem harap?
A Die Weltben Peter Scholl-Latour hosszú esszében magyarázza, hogy Nyugat-Európának miért nem kell félnie Oroszországtól és a mai moszkvai vezetéstől.
Dátum: 2006-11-13 10:28:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=67568
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 01:01:15.934875, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
A konzervatív napilapban Peter Scholl-Latour Nem kell félni az új cártól című cikkében elemzi a német-orosz kapcsolatokat. Az ismert publicista állítja, hogy Putyin pusztán Moszkva érdekeit védi a NATO és az iszlám szeparatisták nyomásgyakorlásával szemben.
A szerző úgy véli, Németország aközött választhat, hogy Oroszországgal egy sokat ígérő gazdasági partnerséget, sőt akár szimbiózist hoz létre, vagy egy meghaladott NATO struktúra érdekében hagyja magát egy új hidegháborúba rángatni.
A német politikusoknak amúgy is ideje lenne felhagyni azzal a szokásukkal, hogy kontinenseket oktatgatnak és az emberi jogok betartására figyelmeztetnek olyan országokat, ahol e jogok megvalósítását képtelenek keresztülvinni, vagy a számonkérésüktől szemérmesen eltekintenek, amikor azt a nagypolitika megkívánja.
Scholl-Latour álláspontja szerint a csecsenföldi rémtettek arra a putyini félelemre vezethetők vissza, miszerint az etnikai és vallási konfliktusok átcsaphatnak az egész észak-kaukázusi régióra, mindenekelőtt Dagesztánra, s így a szeparatizmus gondolata a Volgán északra haladva elérheti akár a tatárokat és baskírokat is. Az országban mintegy 20 millió muszlim türk él, akik igen magas születési arányukkal szöges ellentétben állnak az államalkotó oroszok demográfiai szétesésével. A 145 milliós ország lakossága évente 800 000-rel csökken.
Napjaink német-orosz kapcsolatában az olaj és a földgáz dominál. A médiában krokodilkönnyeket hullatnak olyan oligarchákért, akik rendkívüli tehetségük, de elsődlegesen kíméletlen rabló módszereiknek köszönhetően az ország erőforrásait megkaparintva éppen arra készültek - ami Ukrajnában már megtörtént -, hogy az államhatalmat és a média feletti befolyást is magukhoz ragadják. Putyin, aki Nagy Péter cárt tekinti példaképének, megkísérelte ezeket az új "bojárokat" megnevelni. Közülük legalább egy tucatnyian - ha eredményesen tevékenykednek és adóznak - akkor elkerülhették az egykori KGB tiszt üldözését. Ennek az volt a feltétele, hogy ellentétben Mihail Hodorkovszkijjal, lemondjanak a politikai befolyásról és a televíziós állomások megvásárlásáról, s kerüljék az amerikai cégekkel a gyanús együttműködést.
Tényleg olyan meglepő, ha a hatalmas Gazprom az ukránoktól és grúzoktól valódi piaci gázárakat követel a nélkülözhetetlen gázszállításokért, miután Kijev és Tiflisz a függetlenségi törekvésein túl még az Egyesült Államok felé tendál, melynek csúcsa az a szándék, hogy belépjenek a NATO-ba?
A NATO ünnepélyesen megígérte Gorbacsovnak és Jelcinnek - még ha szerződésbe ezt nem is foglalták - hogy a német egyesülést követően a szövetség területét nem tolják ki az egykori Szovjetunió határáig, nem is szólva az Orosz Föderáció Európában amúgy is erősen megfogyatkozott területeinek további bekebelezéséről. Eme úriemberi megállapodás betartása helyett a NATO olyan keleti nyomulásba kezdett, melyet Jimmy Carter egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski követelt.
A NATO expanzió a Kremlből nézve már-már agresszív méreteket öltött. Tényleg szükséges volt a szervezet közelgő csúcstalálkozóját Rigában, tehát bizonyos mértékben Szt.Pétervár előszobájában megtartani? - kérdezi a szerző. Az amerikai tisztek már azon dolgoznak, hogy az ukrán és a grúz hadsereget NATO standardoknak megfelelően átszervezzék, s munkájukat német szakemberek is támogatják.
E térségben - s nem csak itt, de a Közel- és egészen a Hindukusig nyúló Közép-Keleten - nem a NATO léte jelenti a problémát, mely mind az európaiak, mind az amerikaiak számára nélkülözhetetlen, hanem a NATO szervezetének már régen meghaladott hidegháborús struktúrájában, mely az amerikai főparancsnokság alá rendelte a szervezetet. Ennek érthető okai voltak a kelet-nyugati konfliktus idején, azonban az immár megváltozott világ kihívásaira már képtelen válaszolni.
A szerző szerint éppen Oroszország irányába lenne szükség egy az Egyesült Államoktól független, szuverén európai külpolitika és stratégia definiálására. S amennyiben ez az EU 27 tagra történt mértéktelen kibővítése miatt lehetetlen, akkor a független álláspontot legalább a Németország és az unió alapító tagállamai számára kellene létrehozni.
Az Oroszország és Nyugat-Európa közötti gazdasági kapcsolatokat - Lengyelországot és Baltikumot érthető okokból, aligha lehet megnyerni e tervnek - a kölcsönös függésre kell alapozni. Ugyan a földrajzi távolság Szmolenszk és Vlagyivosztok között hatalmas, de Oroszország lakossága immár 145 millióra zsugorodott, ahol igencsak elérő népek élnek. Csak Németország és Franciaország szoros együttműködése képes egy hasonló lakosságszám felmutatására - ami azonban oroszt messze meghaladó gazdasági potenciált jelent.
Az amerikai szövetségesnek saját érdekében is le kellene mondania a nyugat-európai és német ellenállással szemben a NATO-bővítés további erőltetéséről, az e kérdésben folytatott vitáról, vagy Berlin és Párizs esetében az "árulás", vagy az "appeasement-politika" emlegetéséről. A németek esetében pedig ideje annak, hogy kidolgozzanak egy nemzeti külpolitikai koncepciót, egy olyat, melyet Cavour idejében "szent egoizmusnak" neveztek volna.
Keresztes Lajos, Magyar Nemzet
fidesz.hu