Miért ellenség a Terror Háza?
Az ötlet felvetése óta nehéztüzérségi össztűz zúdult a Terror Házára, mindent amit lehetett kritizálni - s amit nem, azt is - megfellebbezhetetlen bírálat illetett. Ez az előkészítés már jelezte: amennyiben az "árokbetemetők" kerülnek kormányra, a múzeum napjai megszámláltattak.
Dátum: 2002-12-28 12:58:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=6795
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:59:29.530147, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Keresztes Lajos írása, www.mno.hu
S mint más kérdésekben, itt is a frontális támadás a költségvetési támogatás megvonásába csomagolva zajlik a veszélyes intézmény megszüntetése. E tekintetben teljesen felesleges Medgyessy ígéreteit idézni, hiszen egyértelmű: az ő szava a kormányon belül alig rendelkezik súllyal. Feltételezhető, hogy a kormánypártokon belüli erőcsoportok a D-209-es ügy után azért hagyták a helyén, mert céljaik szempontjából hasznosabbnak találtak egy gyenge pozíciójú, zsarolható bábot.
Egyértelmű üzenettel bír az a tény is, hogy éppen Pető Iván terjesztette be a Terror Házának pénzeit megfelező indítványt. Ez azt jelezte, a koalíció úgy véli, mindent megengedhet magának, s még a látszatra, valamint jó ízlésre sem kell ügyelnie. Tragikomikus volt ezzel kapcsolatban a nagyon független Magyar Hírlapban azt olvasni, hogy a lap nem kívánja azt a kérdést feszegetni, miszerint a fiúk mennyiben felelősek szüleik tetteiért. Furcsa módon ezt a premisszát nem alkalmazták a Magyar Hírlap munkatársai Orbán Viktor, vagy Pokorni Zoltán esetében, pedig ők is lemondtak volna e pozitív megkülönböztetésről.
A Terror Háza elleni dühödt támadások legfontosabb oka, hogy a múzeum léte, alapjaiban kérdőjelezi meg a modern, pragmatikussá vált baloldal legitimálását szolgáló utolsó legendát, amikor egymás mellé állítja a nyilas és a kommunista diktatúrát. Nem véletlenül fenyegetett Grósz Károly hírhedt sportcsarnoki beszédében "fehérterrorral", vagy emlegette 1989 elején Kádár János, hogy ha az MSZMP elveszíti a politikai hatalmat, akkor kemény leszámolásokra kell számítaniuk. E régi elvtársak saját magukból és élettapasztalataikból indultak ki, hiszen ők is a hatalom megragadását követően azonnal nekiláttak az ellenség ideológiai és fizikai megsemmisítéséhez. S a párton belüli hatalmi összecsapásokat is a vesztes fél kivégzése, vagy bebörtönzése követte. S micsoda humanizmusként tálalták a párt történészek, hogy a minden pozíciójából leváltott Hruscsov ágyban, párnák között halt meg.
Nos miután világossá vált, hogy Magyarországon még az erkölcsi felelősségrevonás is elmarad, a "szabad elvonulás" követelését azonnal átvette a pártállamban megszerzett pozíció megőrzésének és megerősítésének igénye. Ha valóban kutathatóak lesznek a nyugati levéltárak, akkor érdemes lesz néhány budapesti követség szerepét megvizsgálni. Addig is valószínűsíthető, hogy Nyugat legalább két okból támogatta a baloldal hatalmon maradási kísérletét. Egyrészt szellemi hátteret szolgáltattak ahhoz az elterjedt magyarázathoz, miszerint a Nyugat nem veszített sokat amikor a Párizs környéki békékben, Münchenben és Jaltában eladta a közép-európai nemzeteket, hiszen ők zsákutcás, szélsőségre hajló múltjuk miatt amúgy is megérdemelték, hogy a Szovjetunió modernizálja őket. Másrészt a múltja okán könnyen presszionálható baloldal sokkal nagyobb gazdasági térnyerést tett számukra lehetővé, mint a helyi érdekeket is szem előtt tartó jobboldal.
Ehhez feltétlenül szükséges volt a Kádár korszak második felének egy folyamatosan normalizálódó rendszerként történő bemutatása. E célt szolgálják többek között azok a kísérletek, melyek 1956 hőseinek köztörvényes bűnözőkként való bemutatására tesznek kísérletet. Míg az esetleges jobboldali felvetéseket az 1945 előtti konzervatív elitek borzalmas bűneivel kívánják máig lesöpörni az asztalról. Ennek a legitimációs küzdelemnek a folyományaként a magyar jobboldal számlájára írják a nemzeti szocialisták bűneit is, s emiatt a hazai konzervatívok szerintük mindörökre elveszítették politikai tisztességüket. Addig mind kül-, mind belföldön a szociáldemokráciának nem azzal kell kezdenie a napot, hogy bocsánatot kérjen a bolsevikok bűneiért. Nem véletlen, hogy a kommunizmus fekete könyvét a baloldalon nyugaton is mély hallgatás övezte, s aki hozzászólt, az is a leírtakkal való érdemi vita helyett az "érveket ad a szélsőjobbnak" lemezt játszotta le.
A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy fenti baloldali mítosz életben maradásáért rendkívül komoly felelősség terheli a politikai tehetetlenségét verbális kirohanásokba fojtó Csurka Istvánt és körét. Akik megnyilatkozásaikkal mindig a szükséges időben, s kellő mennyiségben szállítják a szellemi muníciót a magyarországi fasizmus újjáéledésétől főállásból aggódóknak. S amíg elképzelhetetlen, hogy a jobbközép erőkben szerepet kapjon valaki, aki Szálasi iránt nosztalgiázik, addig az MSZP-ben, vagy az SZDSZ-ben szabad Trockijt, Lenint, vagy Maot visszavárni.
Azonban ha a létezett szocializmusok fajtáit egymás mellé állítják, akkor szétpukkad ez a konstrukció, s ezzel végleg abszurddá válik az a haladó igény, hogy a jobboldal kérjen bocsánatot létezéséért is. A Terror Háza azonban nem csak a kiállítással jelent elviselhetetlen provokációt, hanem egy másik veszélyre is felhívja a mindig éberek figyelmét. Nevezetesen, hogy a polgári erők 1998-as hatalomra jutásával, sok szempontból új korszak kezdődött. Nevezetesen eljött az az idő, ahol a jobboldalt már nem csak szép beszédek, de a cselekvés is jellemzi. S egyre tompább fegyvernek bizonyulnak, a haladó erők országos és nemzetközi nagyriasztásai, az Orbán-kormány már nem hátrált vissza pusztán azért az elképzeléseitől, mert kiváló hazai és külhoni mérvadók sopánkodták tele a független médiát. Bezzeg mennyire európaiak voltak azok a jelentéktelen "jobboldali" csoportok - az MDNP, vagy a Centrum - amelyek tudták a feladatukat, és szorgalmasan gyakorolták az elhatárolódás tornamutatványát.
Itt érdemes utalni a CDU/CSU tragikus dilemmájára, hiszen a párt 16 esztendős kormányzása alatt döntő kérdésekben sokszor meghátrált, mert a baloldal fasizmust kiáltott. Jellemző, hogy ezzel az olcsó trükkel sikerült megakadályozni, hogy a CDU két évtizedig tematizálja a 70-es évek végén már kibontakozóban lévő német demográfiai katasztrófát. S természetesen a német kereszténydemokratákon belül mindig voltak olyan személyek - például a volt elnök Richard von Weizsäcker, vagy a parlament elnöke Rita Süssmuth - akik azonnal átvették a haladó erők érveit. Talán mondanunk sem kell, hogy eme politikai nyugdíjasokat máig szívesen bízza meg feladattal a vörös-zöld koalíció, hiszen biztosak lehetnek benne: álláspontjuk még az SPD-től is balra áll majd.
Képzeljük csak el annak "borzalmas" következményeit, ha a felnövekvő ifjúság esetleg megismerkedne a magyar történelemmel, s nem az elétálalt szemelvényeket lenne kénytelen fogyasztani. Hiszen ha nem mint siralomvölgyet, hanem mint vállalható múltat ábrázolják a magyar történelmet - annak minden fényével és árnyával egyetemben - akkor aligha élhetnek meg abból itthon pártok, hogy mesterséges ellentétet kreálnak a haza és haladás közé. Hol vannak már azok a régi - 1994-98 közötti - "szép" idők, amikor baloldali publicisták komoly jobboldali kihívó hiányában az SZDSZ-t vizionálták az MSZP váltópártjának!
A Terror Házának azért kell tehát eltűnnie, mert alapjaiban kérdőjelezi meg a magyarországi baloldal legitimálására kitalált mítoszokat, s a kiállítás népszerűsége elviselhetetlen kihívást jelent a csak hatalomban és matériában gondolkodni képes kormánynak.