Gyülekezési jogunk védelmében
Alkotmányjogi kérdésekről vitába szállni Takács Albert helyettes ombudsmannal nem tűnik bölcs vállalkozásnak, én is csak azért bátorkodom ezt megtenni, mert ő maga biztatott rá, amikor sajtótájékoztatón hozta nyilvánosságra a gyülekezési jog érvényesüléséről szóló vizsgálatának eredményeit. Nyilvánvalóvá tette, hogy nyitott az ellenérvek iránt.
Dátum: 2003-01-02 16:24:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=6823
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:59:38.368513, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
A sajtótudósítások - amelyekre kénytelen vagyok támaszkodni, mert az ajánlás még nem került nyilvánosságra - Takács Albert mondanivalójából azt a gondolatot emelték ki, hogy "megérett az idő a gyülekezési jog újragondolására". Szerinte ugyanis "alkotmányos visszásságokat" eredményezhet, hogy a rendőrségnek nincsenek kellően kiszámítható szempontjai annak megítéléséhez, hogy egy tervezett utcai demonstráció jogszerű-e vagy sem.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettese ezért azt javasolja, a gyülekezési törvény egészüljön ki azokkal a szempontokkal, amelyek szerint a rendőrség mérlegelheti, megtiltsa-e az adott rendezvény megtartását. E szempontok egyikét a rendezvény céljának vizsgálata szolgáltatná. A helyettes ombudsman, felsorol néhány példát arra, mikor kellene a rendőrségnek kötelezően megtiltania a gyülekezést. Például, amikor "alkotmányosan lehetetlen" célra szervezik a tüntetést (mondjuk, hogy a köztársasági elnök a választások után oszlassa fel az Országgyűlést), vagy amikor a rendezvény "köztudomásúan sérti valakiknek az érdekeit" (például kétségtelenül ez a helyzet a hanukaünnep szomszédságában rendezett revizionista tüntetés esetében).
Takács Albert javaslata - feltehetően szándéka ellenére - illeszkedni látszik abba a folyamatba, amelynek során az alkotmányos berendezkedés immár kellő szilárdságára hivatkozva időről időre felvetődik, vagy életbe is lép egyes alkotmányos alapjogok terjedelmének korlátozása. Ilyen például a szólás- és a sajtószabadság korlátozásának igénye a gyűlöletbeszéd elleni védekezés érdekében. (Nemrég egy nemzetközi egyezmény is született, amely kriminalizálná az interneten elkövetett zsidózást és holokauszttagadást). Említhetnénk az információs önrendelkezés jog szép fokozatos feladásáról a térfigyelő rendszerek révén.
Nem vitatva e kezdeményezések jó szándékát, két szempont mégis mérlegelést igényel. Az egyik inkább történelmi kérdés: vajon tényleg megszilárdult-e már hazánkban a demokratikus jogállam, akár intézményi, akár társadalmi értelemben. (Egyesek, például Bauer Tamás, egyáltalán nincsenek erről meggyőződve.) Ennek a kérdésnek a magam részéről azért tulajdonítok csekélyebb jelentőséget, mert az alkotmányos alapjogok tartalmának és a védelmükre szolgáló fékek és egyensúlyok rendszerének szempontjából az idő nem értelmezhető kategória. Nem lesz nagyobb például a szólásszabadság az idő elteltével, amint nem lesz kevésbé szükség jogállami garanciákra sem. A másik, a jogi kérdés úgy szól: van-e olyan másik alkotmányos érdek, amelynek a védelme csak a gyülekezési jog szűkítésével biztosítható, illetve ez nem okoz-e aránytalanul nagy jogkorlátozást. (A történeti hűség kedvéért: Takács Albert is hangsúlyozta, hogy javaslata nem a gyülekezési jog szűkítésére irányul.)
A gyülekezési jog a jogállami demokrácia egyik alappillére, amely az államra elsősorban egy negatív kötelezettséget, a nem tevés kötelezettségét hárítja: az alkotmány szerint az állam "elismeri" a békés gyülekezés jogát (nem pedig "biztosítja", mint más jogok esetében). Ezt a negatív kötelezettséget fejezi ki az is, amit a témával foglalkozó újságíró kollégák többsége is sajnos rosszul tud: a tüntetést a rendőrség nem "engedélyezi", mert ilyen jogosítványa nincs, csak tudomásul veheti, vagy - ha ennek feltételei fennállnak - megtilthatja azt. A rendezvényt csak bejelenteni kell. A fogalmi különbségtételnek óriási jelentősége van, hiszen ha a rendőrségnek valóban engedélyezési hatásköre lenne, akkor a gyülekezéshez való jog a hatóság aktusából fakadna, nem pedig magából az alkotmányból.
A gyülekezési jog gyakorlásának ma is vannak korlátai. Ezek egyike, hogy a rendezvény nem járhat a közlekedés aránytalan sérelmével, vagy az állami intézményrendszer működésének zavarásával, nem valósíthat meg bűncselekményt, például nem torkollhat az alkotmányos rend megdöntésére irányuló megmozdulásba, nem fajulhat pogrommá. Ez utóbbiak azonban - a mai szabályozás szerint - már csak akkor derülnek ki, amikor a tüntetés javában tart, ám a rendőrségnek ekkor joga, sőt kötelessége fellépni.
Ezeken kívül azonban nehezen lehet elképzelni olyan alkotmányos érdeket, amelynek a védelme feltétlenül szükségessé tenné, hogy a rendőrség további szempontokat is mérlegeljen. A tüntetés célját például, amelyet egyébként ma is tartalmaznia kell a rendőrségi bejelentésnek. A cél vizsgálata abból a szempontból, hogy a tüntetés megtartható-e vagy sem, olyan tartalmi kérdésekben való állásfoglalásra kényszerítené a rendőrséget, amelyek kívül esnek a gyülekezési jog korlátain s óhatatlanul aláásná a rendőrség semlegességét, politikamentességét. Annak megítélése például, hogy alkotmányosan lehetőség van-e a parlament feloszlatására közvetlenül a választások után, nincs összefüggésben egy tüntetés megtarthatóságával, hiszen annak szempontjából kizárólag az mérlegelendő, hogy a tüntetés ott és akkor zavarja-e a közlekedést, vagy valamelyik közhatalmi szerv működését. De ne a rendőr döntse el, hogy valamely követelés értelmesen felvethető-e vagy sem! Nincs olyan kényszerítő ok, amely ezt a gyülekezés szabadságával szemben múlhatatlanul szükségessé tenné. Önmagában egy teljesíthetetlen - mert jogellenes - igény követelése, ha az egyébként nem zavarja a közlekedést, nem nehezíti meg a közhatalmi intézmények működését, és nem is valósít meg bűncselekményt, semmilyen módon nem veszélyezteti a jogállam fennállását, legfeljebb a követelőt magát minősíti.
De azért se háruljon ilyen feladat a rendőrségre, mert - mint a Takács Albert által is felhozott esetben (hanukaünnep és revizionisták) láthattuk - a rendőrség egyelőre arra sem képes, hogy a botrányt megelőzze, pedig éppen azért áll rendelkezésére már ma is a rendezvény céljáról szóló információ a bejelentésben. Ebben az esetben sem lett volna szükség a két rendezvény céljának tartalmi elemzésére: ha a rendőrség illetékese látja, hogy az adott időpontra és helyre két szervezet jelentett be rendezvényt, s ezek egyike egy zsidó társadalmi szervezet, a másik pedig egy revizionista szövetség, akkor már ezen információk birtokában látnia kellett volna, hogy ebből sok jó nem sülhet ki. (Ennek megítélése viszont a konkrét tartalmi elemek vizsgálata nélkül is feltétlenül a hatáskörébe tartozik, hiszen ez következik rendészeti és bűnmegelőzési feladataiból.) A botrány elkerülése érdekében ez esetben is csak egy kicsivel több odafigyelés, nem pedig további jogszabályi felhatalmazás hiányzott.
Kétségtelen, hogy amint a szólás- és a sajtószabadság jogát is nemritkán olyanok gyakorolják, akik szívük szerint felszámolnák a demokratikus jogállamot, úgy a gyülekezés jogával is élnek olyanok, akik e rendszer által elismert jogukat épp a rendszer bírálatára használják. Ez a lehetőség azonban éppen az egyik legfontosabb kiindulópontja annak az eszmerendszernek, amelyből maga a politikai rendszer fogant. A gyülekezés céljának tartalmi vizsgálata veszélyes kiindulópontja lenne egy (talán már ma is tartó?) folyamatnak, amelyben a rendszer a jog gyakorlását fokozatosan csak azok számára "engedélyezné", akikkel ő maga egyetért. E folyamat végén a rendszer szép lassan felfalná saját magát.
Nehéz-Posony Márton
ügyvédjelölt