Nem a Kánaán - a lehetőségek ideje

Az utolsó napok igencsak mozgalmasak Mádl Ferenc köztársasági elnök parlamenti dolgozószobájában. Zajlanak az évzáró-évnyitó megbeszélések, találkozások, a sajtó összegzést, értékelést kér, és csendesen folyik a mindennapi munka is, a politikai egyeztetések, a jogszabályok tanulmányozása, a mérlegelés. 2002 utolsó hetében először korábbi hitvallásáról kérdeztük a köztársasági elnököt.

Dátum: 2003-01-02 18:01:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=6829
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:59:40.251349, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Az utolsó esztendő 2003, amelyet az Európai Unión kívül él meg Magyarország. Tudjuk, hogy fiatal ösztöndíjasként hallhatta az európai gondolat háború utáni nagy politikusait, Konrad Adenauert, Robert Schumant és a többieket. Amint visszaemlékezéseiből, korábbi nyilatkozataiból tudható, már akkor arról álmodozott, hogy Magyarország egyszer majd csatlakozni fog a közös Európához. A szellemi értékek által vezérelt Európáról szólt akadémiai székfoglalójában is. Most, hogy itt állunk az unió küszöbén, elégedett? Nem gondolja, hogy ez az Európa más, mint amilyenről a vasfüggöny mögött ábrándoztunk?

A vasfüggöny mögött a nyugati demokráciákról olyan képet kaptunk, amelyet a diktatúra festett, s ez eleve hamis volt. Emlékezhetünk rá: Európa szabad országait ellenségként állították elénk. Ennek kétféle következménye volt. Az emberek egy része valóban ellenséget látott ezekben az országokban, a másik részében viszont ezzel ellentétes, már-már idealisztikus kép alakult ki. Kevés lehetőségünk volt, hogy valós ismeretet szerezzünk. Az elmúlt tizenkét év tehát értelemszerűen a megismerés jegyében zajlott. Kiderült, hogy nem az ördögtől való országok, és nem is a felhőtlen boldogság színterei. Mindazonáltal olyan értékeket is képviselnek, amelyek számunkra is fontosak. A legfontosabb ezek közül a szabadság. Fontos az eltérő érdekek és azonos értékek egyensúlyba hozása, a sokszínűségből adódó toleranciára törekvés - állami szinten mindenképpen, és az emberek részéről is egyre inkább.

Bevallva-bevallatlan abban reménykedtünk, miután tizenkét éve mi is élvezzük a szabadságot, hogy kedvezőbb feltételekkel csatlakozhatunk.

A realitásokkal számolnunk kell. Recesszió van a világgazdaságban, kevesebb az újra elosztható pénz. De ezen hiába kesergünk, inkább azt kell mérlegre tenni, milyen esélyeket nyit az uniós tagság. Mit hoz a technológia, a tőke, az árufélék szabad áramlása, mit jelent a nyitott piac, a szabad mozgás, a verseny, hogyan fejlődik ezzel a magyar infrastruktúra, a kultúra, a tudomány, az oktatás. És nem szabad elfelejteni, hogy a csatlakozás nemcsak azt jelenti, hogy a magunk által is vallott értékeket képviselő közösség tagjai leszünk, hanem azt is, hogy teljes jogú tagként részt vehetünk e közösség formálásában. Ez lesz a jövőben az egyik legfontosabb feladatunk. Számos kérdést kell ezzel kapcsolatban végiggondolnunk. Például azt, hogy milyen feladatok ellátását, mely célok teljesítését várjuk az uniótól. Át kell gondolnunk az unió szerepét a világban, Európában, Magyarországon. Számot kell vetnünk az unió előtt álló kihívásokkal, a szervezet minket is érintő változásaival, amelyek a közeli jövőben minden bizonnyal napirendre fognak kerülni. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy a mostani bővüléssel néhány országgal több tagja lesz az uniónak. Sokkal lényegesebb ennek a következménye, nevezetesen az, hogy az unió tovább színesedik, új kultúrákat, hagyományokat, értékeket, szokásokat fogad be. Ezáltal tovább gazdagodnak a nemzetek, így természetesen a magyar is, hiszen nem egyirányú hatásról, hanem kölcsönösségről van szó. Nem szabad szemérmesnek lenni, nincs okunk a kisebbrendűségi érzésre, hiszen gazdag, termékeny és értékekkel teli kultúra a miénk, amely ezer szállal kapcsolódott régen is és kapcsolódik ma is az európai kultúrához. Ha szem előtt tartjuk, hogy az unió sokszor eltérő érdekeket képviselő, de azonos cél felé tartó nemzetek közössége, amely a múlt század értékvesztése után egy kiegyensúlyozottabb, gazdagabb és biztonságosabb Európát szeretne felépíteni, akkor világos a feladatunk is. A saját értékeinket kell hozzátennünk a többiekéhez.

Az elvek és eszmék szintjén ez szépen hangzik, de miniszterként ön is megtapasztalta, miként illant el pár hónap alatt a rendszerváltozás eufóriája 1990-ben. Hiába ígért Antall József Churchillhez hasonlóan vért és könnyeket, a magyar lakosság nyugati életszínvonalat remélt a szocializmus összeomlása után. Nincs már másfél évünk sem, hogy az illúziókat szertefoszlassuk. Van reális esély arra, hogy a polgárok megértsék, mit jelent belépésünk az Európai Unióba?

Esély van. De nem esélyről beszélnék, inkább kötelességről és felelősségről. A rendszerváltozás idején fogant illúziók a már említett idealizált, s éppen ezért hamis képből erednek. Nagyon sokan gondolták, hogy a demokrácia önmagában jólétet is jelent. Ugyanakkor szerintem az emberek többsége hamar tudomásul vette, hogy komoly áldozatokat kell hoznunk a kibontakozásért, a jövőért. Ennek is köszönhető, hogy a volt szocialista országok közül Magyarország az egyetlen, ahol az elmúlt tizenkét év valamennyi kormánya kitöltötte hivatali idejét. Azért, hogy hamarosan elérjük a közösen kitűzött célt, az uniós tagságot, minden kormány komoly erőfeszítéseket tett. Mindenekelőtt azonban az állampolgárok teljesítettek erejükön felül, amikor vállalták a sok lemondással járó küzdelmet. Az, hogy érettek lettünk az uniós tagságra, annak a tízmillió embernek köszönhető elsősorban, aki tette a dolgát a sokszor nehéz körülmények között is. Annak az egyébként is tehetséges nemzetnek, amelynek tagjai a demokrácia kétségkívül tágabb keretei között még inkább érvényesíthették, kibontakoztathatták tehetségüket. A politikai elit mostani feladata az, hogy reális képet adjon a társadalomnak az unióban ránk váró életről. Magyarország polgárai - ez az elmúlt évtizedben bebizonyosodott - felnőtt, saját sorsukról felelősséggel dönteni képes emberek. A diktatúra kudarcot vallott azzal az alapvető céljával, hogy felelősséget elhárító "gyerekeket" neveljen belőlünk. Nincs, nem lehet ok az őszintétlenségre. Szerintem az emberek általában reálisan látják az elkövetkező évek kilátásait. Azt, hogy a belépéssel nem a Kánaán jön el, hanem a lehetőségek kora. Ezekkel kell jól gazdálkodnunk, s akkor a távolabbi reményeink is valóra válhatnak.

Bár sok illúziót elveszítettünk, mégis szorongunk. Vajon felkészültünk erre a hatalmas változásra?

Kétségkívül sok a teendő a mezőgazdaság, a biztonság, az elmaradott néprétegek, a társadalmi egyenlőtlenségek, a határon túli magyarság, az életszínvonal, a külföldi vállalkozások mellett a hazai gazdasági alanyok, az egyes ember és közösségeinek erkölcsi-kulturális felemelkedése végett. Intézményeink - oktatás, felsőoktatás, kutatás és a civil szervezkedések - öntevékenységének jobban ki kell bontakoznia. Az egyes embernek is fel kell ismernie, hogy tevékenységét európai dimenzióban is bővítheti, Európát sorsának, jövőjének részévé teheti.

Miközben magasztos célokról beszélünk, kicsinyes pártpolitikai küzdelemnek látjuk az alkotmánymódosítás körüli vitákat. Jogászként hogyan értékeli, mennyire őrizhetjük meg szuverenitásunkat?

Valóban komoly viták kísérték az alkotmány módosítását, de végül sikerült a pártoknak megegyezniük, s az Országgyűlés el is fogadta a közösen átdolgozott tervezetet. Ez is igazolja, hogy főbb célokban egyetértés mutatkozik a politikai erők között. Az pedig természetes egy demokráciában, ha a kormánypártok és az ellenzék között a részleteket illetően eltérnek az álláspontok. A fontos az, hogy legyen készség a konszenzusra a nemzet alapvető érdekeit érintő kérdésekben. Ami a szuverenitást illeti: mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy az ország alapvetően megőrzi függetlenségét, önálló állam marad ugyanúgy, ahogy az unió jelenlegi tagországai is azok. Szuverenitása bizonyos elemeiről önként lemondhat egy-egy ország a nagyobb biztonság vagy a gazdasági, társadalmi fejlődés céljából. De itt nem a lemondás a megfelelő kifejezés, hanem az egyes jogkörök közös gyakorlása a társakkal. Mi is ezt fogjuk tenni, de a többi tagországénál nagyobb mértékben a mi szuverenitásjogosítványaink sem sérülnek.

Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke éppen lapunkban fejtette ki, hogy a gyűlöletbeszédről szóló uniós keretszabály egy az egyben történő átvétele milyen veszélyekkel jár. Sérülhet a szólás- és véleményszabadság. Történészek arra figyelmeztetnek, hogy a gyűlöletbeszéd elleni, homályosan körvonalazott törvény tervezete nagyon hasonlít az 1946-os, a köztársaság védelméről szóló törvényre, amely akkor a demokratikus jogrend felszámolásához vezetett. Jogosak a félelmek?

Ha gondok vannak is a sajtószabadsággal, a szabadosság felé elmozdulással, látni kell, hogy egészen más történelmi, társadalmi helyzetben vagyunk, mint 1946-ban, amikor volt egy, a megszálló hatalom által támogatott, nyílt diktatúrára törő párt. A mostani Magyarországon a demokratikus jogállam intézményei fejlettek, nincs megszálló hatalom, tehát a történelmi párhuzamot nem látom indokoltnak. Az kétségkívül igaz, hogy a gyűlöletbeszéd - erkölcsileg bármennyire elítéljük is, bármennyire mérgezheti is az emberi együttélést - jogilag nehezen szankcionálható, hiszen ez a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás alapvető jogát sérti. Pontosan meg kell jelölni, hogy mely esetekben - konkrét személyek, csoportok, intézmények ellen, létüket fenyegetve uszítanak - kell meghúzni bizonyos határokat. De ezt nem diktálhatja napi politikai szándék, hiszen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága mindenekfölött áll.

Ez a tervezet még nem került a parlament elé, de az ügynöktörvény módosítása és a drogtörvény enyhítése máris komoly viharokat kavart. A Magyar Demokrata Fórum már jelezte, hogy a köztársasági elnökhöz fordul, kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál a normakontrollt. Egyetért a felvetéssel?

Mindkét kérdéskör nagyon fontos, a társadalmat komolyan érintő problémával foglalkozik. A köztársasági elnöknek kötelessége normakontrollt kérni, amennyiben aggályai vannak az elfogadott törvény alkotmányosságát illetően. De ez csak a törvények szövegének ismerete és alapos vizsgálata után történhet meg. Mivel még tart az említett jogszabályok parlamenti vitája, javaslom, térjünk vissza később erre a kérdésre.

A médiatörvény értelmében a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek közösen kell az ORTT élére vezetőt jelölnie. A sikeres jelölés talán előmozdíthatja a médiabékét, talán elkezdődhet a közös gondolkodás a törvény módosításáról. Lesz médiabéke?

Mindegyik politikai erőnek érdeke kell legyen a médiabéke megteremtése. Tudom, hogy ez nem egyszerű folyamat. Számos kérdést kell tisztázni ezzel kapcsolatban, például a média hatalmának, nem ideális esetben túlhatalmának kérdését, a pártok befolyásának problémáját, a civil kontroll szerepét, és még sorolhatnánk. Ha ezekre a kérdésekre a törvényhozók és a média nem talál megnyugtató válaszokat, akkor a nézőknek - megkockáztatom - jelentős része elfordul a médiától, s ez sem a politikai erőknek, sem a médiának nem lehet érdeke. Nem beszélve arról, hogy az Európai Unió tagjaként is sürgető feladatunk a médiabéke megteremtése.

Egyházi vezetőkkel többször találkozott. Miért tartja ezt fontos feladatának? Miként vélekedik az egyházak társadalmi szerepéről?

Néhány hete a finanszírozás, az intézményalapítás kérdéseiben közvetítettem a kormány és a történelmi egyházak között. Később, a hagyományos adventi találkozón az országban és a határon túl élő egyházi vezetőkkel ezúttal nemcsak pasztorális gondjaikról és örömeikről cseréltünk eszmét, hanem arról a feladatról is, amit az Európai Unióhoz való csatlakozás ránk ró. Meggyőződésem, hogy az egyházak sokat tehetnek azért, hogy az emberek felismerjék és tudomásul vegyék: annak a nagyobb politikai egységnek leszünk a részei, amelyhez történelmünk és kultúránk ezer éve hozzáköt bennünket. Ugyanakkor szükség van mindarra a lelki tartásra és öntudatra is, mely a hívő embereket jellemzi, hiszen az unión belül meg kívánjuk őrizni saját arcunkat, kultúránkat és hitünket. Ezek a beszélgetések azért is nagyon fontosak, mert személyesen értesülhetek a határon innen és túl dolgozó egyházak problémáiról.

Az Országgyűlés úgy döntött, hogy a köztársasági elnök hivatala költözik a nagyközönség által is megcsodált budai Sándor-palotába. Milyen érzésekkel fogadta a döntést?

A hatalmi ágak szétválasztása alapvető feladat egy fejlett demokráciában. Nemcsak működésük tartalmi vonatkozásait figyelembe véve, hanem szimbolikusan is. A rendszerváltozás óta restanciája a politikának, hogy a három közjogi intézmény elhelyezését e szempontot mérlegelve megoldja. Az első lépésre most sor került azáltal, hogy a köztársasági elnök hivatala - várhatóan január elején - a budai Sándor-palotába költözik. Mindezekre tekintettel elmondhatom, hogy az Országgyűlés döntése alapján, a kormány támogatásával költözünk, de jó érzéssel megyünk az új helyre.

Osztovits Ágnes, Heti Válasz, 2003. 01. 03.