A tőkeérdek maga alá gyűrte az igazságosság és a szolidaritás értékeit
Nem reformra, hanem gazdasági és társadalompolitikai irányváltásra van szükség - húzta alá beszédében Bencsik János.
Dátum: 2007-03-31 12:02:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=74797
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 01:54:03.438696, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
"Baloldali, sok tekintetben liberális gondolkodású vagyok, de minden irányzatnak becsülöm, és tiszteletben tartom az értékeit. Felháborít, hogy a rablókapitalizmus antihumánus hívei megbecstelenítik ma mind a liberalizmus, mind a baloldaliság eszméit. Nem szabad eltűrni egyik közszolgáltató rendszer szétverését sem, amíg az átalakítás rendszerének társadalmi konszenzuson nyugvó megoldása nem készült el."(idézet a www. jovonk. hu oldalról)
Kedves Barátaim!
Mielőtt megvizsgálnánk az állam és a közszolgáltatások viszonyrendszerét, kiindulási alapként nem árt felfrissíteni tudásunkat magáról az állam és a közszolgáltatás fogalmáról. Az állam meghatározott földrajzi területen élő emberek történetileg kialakult, tartós és szervezett közössége. Tehát az állam nem részvénytársaság, s annak polgárai semmiképpen sem alkalmazottak, de nem is mocsárban gubbasztó békák gyülekezete. Az állam a közösség érzelmi összetartozását is jelenti. Az államhoz tartozás érzelmi kötődések, és anyagi érdekek mentén valósul meg. Leginkább egy jól működő családhoz hasonlít, így nem is lehet más, mint a saját testét felépítő közösségnek szolgáltatást nyújtó intézmény.
A közszolgáltatás a közjó, a közösség javának szolgálata, melyre a közhatalom közvetlenül a közösségtől kap felhatalmazást. Az állam tehát egyaránt biztosítja a közösségi integritást, magyarul összetartozást (erről nemcsak beszélni kell félrebillent fejjel, hanem tenni is kell érte) és a reprodukálást, azaz a folytonos (létszámbeli) megújulás lehetőségét is. Az életerő megújításához, erőforrásokra, azaz szolgáltatásokra van szükség. Az állam által nyújtott közszolgáltatások - mint látjuk - nem csak az egyén boldogulását, hanem a társadalom egészének gyarapodását segítik elő. A közszolgáltatások megléte alapfeltétele tehát a társadalmi újratermelésnek, az egyéni, közösségi, társadalmi és nemzeti megújulásnak. Amikor tehát közszolgáltatásokról beszélünk, akkor alapvetően erőforrás-gyarapító rendszerekről szólunk.
A közszolgáltatások feltételrendszerének megteremtése és folyamatos biztosítása az állam kötelezettsége. Ezt a feladatát elvégezheti közvetlenül, elláthatja az önkormányzatok és a nem haszonelvű társadalmi szervezetek által, s részben rábízhatja azokat a piaci szereplőkre. Viszont mindhárom formára érvényes az, hogy a szolgáltatás-nyújtás feltételeit törvényeknek kell meghatároznia.
A közszolgáltatások mindenki által való elérhetősége, azok minősége egyaránt érintik az igazságosság, az életminőség és a versenyképesség kérdéskörét is. Tehát akkor, amikor górcső alá vesszük a közszolgáltatások hazai állapotát, meg kell vizsgálnunk - függetlenül attól, hogy az ország melyik táján és mekkora településén élünk -, elérhetőek-e mindannyiunk számára. Az igazságosság szempontjainak csak is az a válasz felel meg, hogy igen. A szolgáltatás színvonala, pedig az életminőségünket befolyásolja. Az életünk minősége, viszont a teljesítőképességünket, mely közösségi szintű versenyképességünk eredője.
Hogyan is állunk tehát az állam által nyújtandó közszolgáltatásokkal? Úgy tűnik, hogy vesztésre. Két évtizeddel ezelőtt abban a hiszemben kezdtünk neki az államszocialista rendszer lebontásának, hogy szociális piacgazdaságot építünk. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy az elmúlt másfél évtizedben a domináns tőkeérdek maga alá gyűrte az igazságosság és a szolidaritás értékeit. A neoliberális társadalompolitika az állam tudatos meggyengítésére törekszik, ezért a közszolgáltatások többségét a tőke kezébe adja. Így történt ez az energiaellátás területén, s erre törekszik a tömegközlekedés, az ivóvízellátás, az egészségügy és a postai szolgáltatások tervezett privatizálásával. A tőkeérdek viszont nem törődik az igazságosság - elérhetőség és minőség - kérdéskörével, csak a haszon maximalizálása foglalkoztatja. A privatizáció idején elfogadott, közszolgáltatásokat szabályozó törvények, pedig a lakosság kiszolgáltatottságának mérséklése helyett, a tőke természetellenes profitéhségének kielégítését szolgálták és szolgálják mind a mai napig.
Személyes tapasztalataink, és a napi híradások jól mutatják ennek eredményét: bezárt ügyfélszolgálatok, melyeket a vállalatnak nem ért meg fenntartani. Egyre több helyen kell várakozni, egyre megalázóbb módon. Miközben tetőfokára hág a reformkormányzás, egyre hosszabb sorokban toporog a megalázott társadalom. A vidéken élőknek, ahhoz, hogy sorban állhassanak, még utazniuk is kell. Saját idejük és zsebük terhére. Akik az egyik sorban megfáznak, azok a gyógyulásuk érdekében be kell, hogy álljanak a következő sorba. Megszűnő postahivatalok, vasúti szárnyvonalak, bezáródó kórházak, összevont iskolák. Gyengülő állam, erősödő tőkehatalom. Pénzéhes szolgáltatók és kiszolgáltatott ügyfelek. Keserű szájízzel állapíthatjuk meg, hogy a neoliberális kormányzat elhagyta szolgálati helyét, megfeledkezett a közjó védelméről. Ez a kormány a társadalom érdekeivel szemben a magántőke érdekeit szolgálja. A Gyurcsány-adminisztráció a közösségi hasznot privatizálja, a költségeket, pedig társadalmasítja.
Az állam a kötelező közszolgáltatások egy részének ellátását az önkormányzatok kötelezettségébe utalta. A települések feladata a lakosság kommunális és humánszolgáltatásokkal való, legalább alapfokú ellátása. A feladatok ellátásához szükséges forrásokat az állami költségvetésnek kellene garantálni. Ezzel szemben évről-évre csökken az állami támogatás mértéke. Következményként leromlott állapotú közintézmények, kátyús utak, elhanyagolt közterületek képe tárul elénk. A költségvetési hiányok elfedése érdekében a települések rákényszerülnek ingatlanjaik értékesítésére. Ezáltal sérül a természeti környezet, csökkennek a zöldfelületek, romlik az életminőség.
Úgy tűnik a magyar társadalom a globális tőkehatalom és a neoliberális kormányzat kutyaszorítójába került. A magyar emberek többsége nem találja helyét ebben az új struktúrában. A társadalmi javak és esélyek eloszlása szélsőségesen egyenlőtlen. Erre a társadalmi szerkezetre nem épülhet tartós stabilitás. Megállapítható, hogy ebben az "Új Magyarországban" az emberi lét feltételeinek biztosítása már nem közös törekvés és cél. A szolgáltatások területén multinacionális karakterű tőkegazdaság alakult ki. Ma már azt látjuk, hogy a valódi politikai hatalmat a "gazdaság" jelenti. Ez utóbbi dönt arról is, hogy a nevelésügy számára megbecsült pedagógusokra, vagy inkább drága vizuál-táblákra van-e szükség. A többi csak politikai bulvár, mely a gazdasági játszmák álcázását szolgálja.
A neoliberális kormány a nagyra duzzadt államháztartási hiányt az állam társadalmi szerepvállalásának csökkentésével, a közszolgáltatások privatizálásával, az öngondoskodás kiterjesztésével próbálja meg orvosolni. Ennek egyenes következménye a társadalmi egyenlőtlenség radikális növekedése, a humánerőforrást újratermelő rendszerek hanyatlása, a társadalmi felzárkózás helyett a stagnálás, a megrekedés állapota. Mindannyian szemtanúi vagyunk annak, hogy mindez hová vezet. Gazdasági és társadalmi csődhöz. Mindez, a műveletlen és tanulatlan állami vezetők ténykedésének következménye. Ezért is tartozik a legfontosabb közszolgáltatások közé az oktatás.
Az OECD legújabb kimutatása alapján a fejlett világban Magyarországon legmagasabbak a közterhek, vagyis az egy főre jutó adóarány. Ezzel szemben még a legalapvetőbb szolgáltatások igénybevétele is megfizetendő. Tehát az állam kétszeresen sújtja a magyar embereket. A neoliberális kormányzat reklámszövege így hangzik: Többet kevesebbért! Hogy félre ne értsük: Több adót, kevesebb szolgáltatásért!
Az ismertetett tények alapján kimondhatjuk, hogy nem reformra, hanem gazdasági és társadalompolitikai irányváltásra van szükség. Nem engedhetjük meg, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. Az új társadalompolitikának egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek és esélyek között. Új alkut kell kötni a multinacionális tőkével és a privatizált, külföldi tulajdonban álló szolgáltatókkal. Hatékony állami szerepvállalásra van szükség, mely képes a közérdeket érvényre juttatni.
A jól teljesítő, nemzetközi összehasonlításban is versenyképes állam erőforrása a polgárai jólétében, biztonságában, műveltségében, egészségében, testi-lelki teljesítőképességében van. El kell döntenünk, hogy mire van szüksége a társadalomnak! Önmagáért és a közösségéért felelősséget vállaló, értéktudatos felnövekvő nemzedékre, vagy a modernnek mondott világhoz feltétel nélkül alkalmazkodó, és annak minden előnyét maguk javára fordító zsoldosokra? Nem lehet vitás, hogy politikai értékrendünk alapján csak is, egy egymásért is felelősséget vállaló nemzedék eljövetelében és megerősítésében vagyunk érdekeltek.
Magyarország gazdasága globális összehasonlításban kicsi és nyitott. A kis és nyitott gazdaságok egyik legalapvetőbb erőforrása a humán tőke. Épp ezért az erőforrás-gyarapító rendszerek - oktatás, egészségügy - garantált biztosítása az állam feladata. A magyar társadalom gazdasági teljesítőképessége mai szintjén is megtermeli az erőforrás fedezetet ahhoz, hogy a humánerőforrást újra termelő rendszereket közpénzből lehessen működtetni. Csak meg kell szüntetni a presztízsjellegű kiadásokat! Nem indokolt tehát a közszolgáltatások erőltetett piacosítása.
A lakosság igen siralmas fizikai és mentális állapota, valamint alacsony jövedelmi helyzete miatt az állam nem engedheti ki kezéből a még meglévő közösségi infrastruktúrákat. Ezek közé tartozik a tömegközlekedés és az ivóvízellátás is. A már privatizált szolgáltatások esetében - jogszabály-módosítások segítségével - erősíteni kell a közhatalom szabályozó erejét. A közösségét szolgáló államhatalom kötelessége a vállalkozói szabadság és a közösségi szolidaritás közötti hatékony egyensúly megtalálása és fenntartása, a monopolisztikus ellátórendszerek szigorú ellenőrzése.
Az öngondoskodási képesség megteremtése is döntően állami feladat. Újra kell szőni a család és a közösség biztonságának hálóját. A jelenleginél decentralizáltabb modellre van szükség. A helyi önkormányzatok és a civil szféra együttműködésének kiterjesztésére. Nagyobb szerepet kell biztosítani az egyházak, alapítványok, helyi közösségek számára. Mindez nem jelenti azt, hogy a garantált alapszolgáltatást biztosító állami intézményekkel párhuzamosan, piaci szereplők ne nyújthatnának kiegészítő jellegű szolgáltatásokat.
Az állam reformként álcázott további gyengítése helyett olyan állam kiépítését kell célnak tekinteni, amely valóban alkalmas az oktatás és az egészségügy hatékony működtetésére, a szociális gondoskodás intézményrendszerének fenntartására, a szolgáltatási funkciók megerősítésére. Ehhez viszont az állami erőforrások eltökélt gyarapítására, nem pedig tudatos lerombolására van szükség. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az állam jóléti védőfaktora, a közösség kulturális öröksége, mely biztosítja a társadalom önazonosságát, és elősegíti a közösségi kohéziót. Ebből következőleg arra is kötelezettséget kell vállalnunk, hogy a magyar állam a világban élő összes magyarnak védelmezője legyen.
Országos, nemzeti, helyi közjó szolgálatáról nem lehet és nem is érdemes beszélni, ha elsődlegesen nem beszélünk az egész emberiség közjaváról. Az emberiség létének fenntarthatósága szükségessé teszi egy új szemléletű állami szabályozási rendszer kidolgozását. Nem a protekcionizmus korát kívánjuk vissza, hanem egy olyan szabályozó, ösztönző környezet megjelenését hiányoljuk, mely arra késztetné a társadalom minden szereplőjét, hogy felelősséggel viseltessenek környezetük, embertársaik és az eljövendő nemzedékek iránt. Ebből következőleg, a közszolgáltatásokkal kapcsolatos, stratégiai jelentőségű döntéseinket csak alapos társadalmi vita után, a fenntarthatóság ökológiai és szociális szempontjai alapján, a jövő nemzedékek érdekeit figyelembe véve szabad meghoznunk.
"Lehet-e társadalom nélküli átalakítás? A diktatúrában minden lehetséges, hisz a bölcs vezér mindent, mindenkinél jobban tud. Ellenséget keresni a társadalom más részein, elhinteni az emberekben a bizalmatlanság csíráját. Egymásnak ugratni társadalmi rétegeket. Zűrzavart kelteni, félelembe taszítani a csendes többséget. Mint már említettem, a csendes többség baloldali-liberális érzelmű tagja, de demokrata vagyok. Azért mert nem vagyok az utcán, mert nincs módom tiltakozni a rám aggatott jelzők ellen, még nem az vagyok, akinek az MSZP brosúra-propagandája láttatni akar..."(www. jovonk. hu)
Kedves Barátaim!
Íme az új többség hangja! A mi felelősségünk, hogy képesek leszünk-e előítélet-mentesen meghallgatni az ország kisemmizett és megalázott baloldali és szabadelvű, de hazájukért és nemzetükért elkötelezett honfitársainkat. A tét nagy, a feladat felemelő, de nem elegendőek a szavak, itt cselekedni kell. Itt már nem csak a Fidesz - Magyar Polgári Szövetségről, hanem a köztársaságról, közös hazánkról van szó.