Összekacsintós kiegyezés
Ősigazság: a politika, a kompromisszumok művészete. 1867-ben kiegyezésnek hívták, 1960 tájékán konszolidációnak, 1990-ben paktumnak. Nemzeti sajátosság, ahogy a haza nagy koponyái, az ellenérdekű féllel, zárt ajtók mögött, egymás tenyerébe csapva (nehezebb, kézi vezérlésű időkben atyáskodóan megengedve) irányt szabnak a magyar kibontakozásnak. Magyar Hírlap publicisztika.
Dátum: 2007-06-15 10:04:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=79374
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 02:24:36.164481, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2
Az úgynevezett népnek ezekbe a döntésekbe - sajátos módon - nemcsak hogy beleszólása, de rálátása sincs, az okosok kész tényeket tálalnak palacsintaként. A fanyalgóknak pedig mindig kéznél van az instant válasz: tetszettek volna forradalmat csinálni. Csakhogy.
A nemzet tudata tanulás útján fejlődik, s ha más nem is, az mélyen bevésődött, hogy a szabadságharc utáni évtizedben nincs palacsintaevés. A forradalmi jellegű, hatósági személyekkel szembeni erőszakoskodás irritálja a hatalmat, s ilyenkor nem tekint annak kiváltó okára. Saját stabilitását érzi veszélyben, ha Latour táborszernagy császárhű katonasága, Piros László ÁVH-s keretlegénye vagy Petrétei azonosítóhiányt szenvedő rendőre a népharag áldozata. A megtorlás elkerülhetetlen. Ha "esemény van", ha folyik a vér, a döntéshozók szerint mindig a nép a hibás. Persze többszereplős a felelősi kör, erre utal, hogy a főhatalom Latour császári hadügyminisztert hagyta menet közben felkoncolni, Pirost "tanulmányútra" küldte a Szovjetunióba, Petréteit leváltotta. Ennyiben aztán ki is merül a megszabott irány önként vállalt korrekciója.
1867 kiegyezése ebből a szempontból fordulópont volt. A hatalom önmérséklete helyett a kölcsönös kis engedmények elvére helyezte át a hangsúlyt. Felvázolt egy békésebb modellt, mely a rendszerébe kódolt hibáival együtt azóta is működik. A kérdés az, hogy a morális erózió - mely a színfalak mögötti megegyezéses politika mellékterméke - meddig vállalható. Hogy értelmezni tudjuk a kiegyezés további kérdéseket felvető konstrukcióját, érdemes egy pillantást vetni a kádári konszolidáció kezdeti időszakaszára.
Az ország passzív rezisztenciában vegetál, érdekartikulációra alkalmas egyének, közösségek nincsenek a láthatáron. Kádár János dicstelen '56-os szerepvállalása, majd sikertelen megoldási kísérletei erősebb nyomot hagytak a társadalomban, mint a hruscsovi kis engedmények honosítása. Érzi, változtatni kell és lehet. Az MSZMP VIII. kongresszusán kimondatik, hogy a munka nehezét elvégezték, a polgári öntudat megtört, lehet kissé szélesíteni a szocializmus útját, megteremteni a szocialista nemzeti egységet. Óvatos párbeszéd kezdődik az emigráns Mérayval és más értelmiségiekkel a hogyan továbbról.
Bár a tárgyalóasztal másik felén, a rendszer lényegéből következően, formálisan nem ül senki, az arctalan tömegnek gesztust tesz a Münnich-Kádár-tandem. Az ötvenes évek gyűlölt vezetőit, Gerőt, Rákosit, Alapit, Oltot 1962-ben kizárják a pártból. Ezt megelőzően - felbátorodva az SZKP XXII. kongresszusának újabb desztalinizáló törekvésein - Biszku Béla vezetésével vizsgálóbizottság áll fel Rajk László, Kádár János, Szakasits Árpád elvtársak meghurcolásának feltárására. A megalkuvás, a részmegoldások elfogadásának genezise ez, a vizsgálati anyag nem érzi feladatának a legfelsőbb felelősi kör behatárolását. (Ekkor születik meg a máig élő és virágzó következmények nélküli Magyarország. Ahol a dolgok csak úgy történnek.) A kormány az ötvenhatos bebörtönzöttek egy részének amnesztiát hirdet, de kiengedik Péter Gábort, Farkas Mihályt és fiát, Farkas Vladimirt is. A hatalom véres bizonytalankodását jelzi ugyanakkor, hogy '59-ben szabadon engedik Tildy Zoltánt, de előtte két nappal kivégzik Mansfeld Pétert. 1963-ban aztán általános politikai amnesztiában részesül szinte minden elítélt. Kádárnak szüksége van a széles körű legitimációra, ezért a szabadság levegőjét, megfelelő szűrők közbeiktatásával, beengedi Magyarországra. Az indexen levő írók, kellő alázattal ugyan, de újra a húrok pengetéséhez foghatnak, az (inkább gazdasági, semmint társadalmi) kérdések megvitatása kiléphet az MSZMP KB falai közül. 1956 vérbe fojtójának képe a kacsingatós Kádár imázsába fordul. Megszületik a párt és a társadalom egy részének alkuja és hozzá a sokak által Kádárnak tulajdonított (valójában Méraytól származó) szlogen: aki nincs ellenünk, az velünk van.
Hallgatólagos kiegyezés született. A sokaság eltekint '56 legfontosabb követelésétől, a szovjet csapatok (Kádár által is megígért) kivonásától és a szabad választásoktól, cserébe útlevelet kap, amellyel időnként akár Nyugatra is utazhat, vásárolhat gépkocsit és tévét, lophat a munkahelyéről, ám a határon túl élő magyar kisebbség létezésének említése is főben járó bűn. Mindennél többet elárul az "öreg" és Népköztársasága alattvalóinak viszonyáról, hogy az 1963-as választásokon az ötvenes évek rekordja is megdől, a nép 97,2 százaléka az urnákhoz járul, 98,9 százalékuk voksol a jelöltekre.
A hatvanas évek máig ható öröksége a "meg lehet ezt beszélni más hangon is" alapvetése. Példa nélküli, ahogy Kádár cinkosává tette az ország jelentős részét. A gulyáskommunizmus kiegyezésének következménye, hogy '56 novemberében a negyvenezer hithű taggal rendelkező párt húsz éven belül a nyolcszázezer megalkuvó fusizós tömegszervezetévé alakulhatott.
Ambrus Balázs, Magyar Hírlap
fidesz.hu