Sokrétűek társadalmi deficitjeink

Vukovics Gabriella - a Fidesz Női Tagozatának "Kiút a szociális válságból" című konferenciáján elhangzott - beszédének szó szerinti leirata.

Dátum: 2007-11-12 13:49:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=102806
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 04:31:55.488079, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Tisztelt hölgyeim és uraim!>/b>

Nagyon nehéz feladatot kaptam, hogy tíz percben megpróbáljam összefoglalni a társadalmi deficitjeinket. Nemcsak azért, mert számosan vannak, mint ahogy Ildikó is jó néhányat közülük felsorolt, hanem azért is, mert nagyon sokrétűek ezek a problémák önmagukban egyenként is.

Ugye a demográfiai válságról - ahogy Ildikó is említette - azt, hogy csökken a népesség, ezt régen tudjuk. Azt, hogy ennek a perspektívája a csökkenés folytatódása, azt is régen tudjuk.

Legutóbb láttam egy 2057-ig szóló előreszámítást a költségvetési törvénytervezet mellékletében. Eszerint 2057 körül valójában csak feleannyian lesznek a gyermekek, a fiatalok és kétszer annyian az idősek, mint ma. Ez egy nagyon más társadalom lesz, mint amiben most élünk.

Tudjuk, hogy több gyermeket szeretnének az emberek. Én azt nagyon súlyos deficitnek tartom. Hogy nem tudnak annyi gyermeket vállalni, amennyit szeretnének. És ez nyilvánvalóan nagyon nagy részben a kormányzat felelőssége. Hogy kialakít-e olyan családbarát, gyermekbarát környezetet, amiben az emberek valóban tudnak-e vállalni annyi gyermeket, amennyit szeretnének.

Az egészségi deficitről nagyon keveset beszélnék, hiszen egy nálam sokkal avatottabb előadónk itt lesz ebben a tárgykörben, de azért megemlíteném, hogy a magyar férfiak várható élettartama tíz évvel kevesebb, mint az Európai Unió legjobban teljesítő országainak a férfiaié. A nőké pedig hét évvel. Ez egy óriási nagy különbség, azért gondoljunk ebbe bele.

Nagyon rossz a lakosság egészségi állapota, ennek borzasztó sok oka van, részben összefügg a szegénységgel, a kiszolgáltatottsággal is, hiszen sokkal kevésbé tudják magunknak megengedni a szegény és kiszolgáltatott emberek a megfelelő életmódot, azokat a javaknak a beszerzését, a szolgáltatásoknak a megvásárlását, ami az egészségesebb élethez szükséges lenne. Ismereteik is valószínűleg sok szempontból sokkal hiányosabbak az egészséges életről. Tehát nagyon rossz a magyar lakosság egészségi állapota, minden mutatóban megmutatkozik. De hozzátenném azt, hogy ehhez képest az egészségügyre fordított kiadásoknak a mennyisége nagyon kevés.

A 2004-es adatait találtam meg az OECD-nek, újabb, frissebb adatok nem nagyon vannak, az összesítések nem készültek el. Eszerint a különböző árszínvonalak hatását kiszűrve tehát nem lehet arra hivatkozni, hogy más országokban magasabbak az árak, és emiatt kisebbnek tűnik a mi ráfordításunk. Az árszínvonal hatását kiszűrve Magyarországon olyan 1300 dollár körüli volt 2004-ben az egy főre jutó egészségügyi kiadás, és mondjuk a legalacsonyabb szintet mutató Portugália, Spanyolország, Görögország, amelyekről tudjuk, hogy nem a leggazdagabb országai az uniónak, ott 2000 dollár körül volt. Tehát már eleve egy óriási hátránnyal indulunk, amikor az egészségügyi kiadásokról beszélünk, és aztán ezekből következtetnék. És hát folytatódik is az elvonás, ahelyett, hogy éppen forrásokat biztosítanának az egészségügyben az ennyire beteg lakosság egészségi állapotának javítására, és ahelyett, hogy tényleg jó szociális és egészségügyi preventív programok születnének.

Foglalkoztatás. Azt hiszem, hogy mindnyájunk számára elég nyilvánvaló az, hogy a munkán alapuló jólét végső soron az a fajta jólét, ami hosszú távon tartható, ami fenntartható, és ami valóban biztosítani tudja azt, hogy az emberek jól, egészségesen és a társadalmi integráció eszközeivel élve tudjanak élni.

Tudjuk, hogy Magyarországon nagyon alacsony a foglalkoztatás, ezt mindig elmondjuk, ezt nagyon sok cikkben - és nagyon sok még különböző ilyen propagandaanyagokban - is szerepel, és azt is tudjuk, hogy a munkanélküliség nagyon sokat nőtt az utóbbi években. De talán még ennél is sokkal nagyobb baj az, hogy inaktívaknak a nagyon magas száma. Hiszen az inaktívak azok, akik ugye meg se jelennek a munkaerőpiacon, sem foglalkoztatottként, sem munkanélküliként. Nem jelennek meg a munkaerőpiacon, és óriási ezeknek a száma.

A munkavállalási kort, ha úgy számoljuk, hogy 15 év körüli elvileg - ugye jogilag már 16 éves kortól munkába lehetne állni egészen a nyugdíjkorhatárig -, ami ugye már nem egészen egyforma férfiaknál, nőknél, 2,3 millió ember van, aki nem dolgozik. Tudjuk, hogy van 850 ezer körüli olyan közülük, aki tanul nappali tagozaton. Tanul, tehát ezért nem dolgozik, tehát mondjuk, igazoltan van távol. Van egy 265 ezer körüli olyan létszám, akik különböző anyasági ellátás, gyes, gyed miatt vannak távol, de még mindig marad 1,2 millió olyan ember - és azért gondolják meg, hogy ez 12 százaléka a magyar lakosságnak, és hát egy óriási tömeg -, aki vagy korhatár előtt megy nyugdíjba, vagy rokkantnyugdíjas, vagy nem ilyen, hanem ettől egészen eltérő. Körülbelül 350-400 ezer olyan van, aki se nem nyugdíjas, se nem rokkantnyugdíjas, hanem egyszerűen nem dolgozik, és nem is keres munkát, nem is próbál dolgozni.

Nagyon sokféle program születik arra, vagy ajánlás születik arra, hogy hogy lehetne ezt a helyzetet feloldani, hiszen ez a nagyon alacsony foglalkoztatás, ez azért valamilyen szinten a gazdasági növekedésnek is akadálya. Igaz, hogy a gazdasági növekedés elmaradása is akadálya annak, hogy bővüljenek a munkahelyek, több munkahely legyen. A nemzetközi ajánlások között szerepelnek olyanok, amelyek a "Megérjen dolgozni" szlogent viselik, vagyis, hogy a szociálpolitika és a bérpolitika olyan összehangolt módon működjön, hogy érje meg az embereknek, hogy kitörjenek a segélycsapdából és inkább munkát keressenek. Ez nagyon üdvözlendő, azt hiszem ezzel nagyon könnyű egyetérteni.

Van a nemzetközi ajánlások között olyan is, amelyik azt mondja, hogy kevesebb embernek kellene különböző anyasági, családi támogatások miatt távol lenni a munkaerőpiacról, de azt gondolom, hogy ezt azért kevésbé tudjuk elfogadni, hiszen a gyes, gyed intézménye az egy kitűnő intézmény, és nagyon nagy szükség van rá. Van egy olyan ajánlás is, hogy a betegeket, a rokkantakat rehabilitálni kellene, és ezzel bővíteni részben a munkaerő-piaci részvételt, részben persze természetesen javítani az ő társadalmi helyzetüket is.

Erre született is egy kormányzati program - a rokkantnyugdíjasok rehabilitálására -, amely nagyon felemás program, meg kell mondanom. És én nagyon furcsán tekintettem rá, hiszen nincsenek meg a rehabilitációs szakemberek kellő számban, nincsenek meg a rehabilitációs intézmények kellő számban ahhoz, hogy a ténylegesen rokkanttá, vagy tartósan egészségkárosodott, tehát a tartós beteggé vált embereket rehabilitálni lehessen. Ez egy óriási hiányosság, hiszen emiatt tényleg nehezebb is rehabilitálni őket,. Másrészt nincsenek munkahelyek. Tehát nagyon nehéz elképzelni, még hogyha sikerül is rehabilitálni jó néhány párszáz, vagy százezer embert, hogyha egyszer nincs munkahely, nem tudnak elhelyezkedni - és ugye ez a program azt is tartalmazza, hogy rehabilitáció után nem jogosult a rokkantnyugdíjra -, tehát akkor elveszti a megélhetését is. Tehát azt gondolom, hogy ez egy nagyon érdekes és nagyon visszás program, ami elindult, vagy azt hiszem 2008-tól fog elindulni.

Hozzátéve azt is, hogy olyan átfogó és hatékonyan működő program, ami az 1,2 millióból nem rokkant embernek a munkaerő-piaci rehabilitálására, tehát nem egészségügyi rehabilitálására szolgálna, olyan nem született. Tehát azoknak, akik egészségesek, tudnának dolgozni, netán még akarhatnának is dolgozni, hogy azoknak valamiféle visszavezető programja eddig sikeres lett volna, azt nem láttuk. Születtek programok, születtek képzések, ki is alakult egy egész iparág erre, ahol képeznek rehabilitációra szánt munkanélkülieket, vagy inaktívakat, van is egy egész nagy réteg, több százezres rétege most már, aki rendszeresen részt vesz ezekben a különböző képzésekben, csak éppen elhelyezkedni a végén nem tud, vagy akar, vagy nem akar, de mindenesetre nem tud, mert munkahely meg nincsen. Tehát azt gondolom, hogy itt az inaktivitást legalább annyira súlyos, ha nem még súlyosabb tényezőnek kell tekintetünk, azért is, mert hogyha valaki inaktívvá válik, és ez az állapot tartóssá válik, akkor semmi esélye nincsen rá, hogy visszakerüljön.

Elveszíti, elfelejti azokat a technikákat, amik egyszerűen a munkavégzés körülményeihez való alkalmazkodással járnak, és elveszíti azokat a lehetőségeket, hogy egyáltalán megpróbálja. Elveszíti azt a motivációt is, hogy megpróbáljon dolgozni. Mindezen közben az EU-országaiban - mint Ildikó is említette - növekszik a foglalkoztatás, csökken a munkanélküliség, bővülnek a munkaerőpiacok, lassan, de biztosan. Hát ehhez képest ugye Magyarország nemhogy konvergálna, hanem éppen hogy divergál az EU-tól.

Röviden szeretnék csak a szegénységről néhány szót szólni, hiszen jó részünk azért nap mint nap látja is, vagy maga körül, vagy a tágabb környezetében, különösen hogyha vidéken járunk, hiszen azt is tudjuk, hogy vidéken nemcsak arról van szó, hogy a mondjuk egy főre jutó GDP, ami egy ilyen misztikus szám, de mindenesetre megyei szinten is számolnak egy főre jutó GDP-t, és hogy a Nógrád megyei GDP 2001-ben 3,5-szer volt kisebb, mint a budapesti. 2005-re sikerült ezt a különbséget 4,2-re emelni. Tehát nemcsak hogy az egy főre jutó GDP-ben óriási különbségek vannak, ezek a különbségek továbbnőnek, és ugyanakkor ezek türköződnek az egyéb mutatókban.

Tükröződik a szegénység arányában, tükröződik abban, hogy a vidéken élőknek három-négyszer nagyobb esélye van arra, hogy szegényekké váljanak, mint a Budapesten élőknek. Persze Budapest kiemelt helyen van, de ezzel együtt mégiscsak érdemes hozzáhasonlítani, hiszen azért tudjuk azt is, hogy milyen óriási tömegeket érint vidéken ez a probléma.

Az egészséggel kapcsolatban ugye a különböző korosztályok szegénységéről is érdemes beszélni. 2000-től vannak viszonylag jól összehasonlítható adataink, 2000 és 2005 között minden korcsoportban nőtt a szegénység, de érdekes módon a szegénység 2003-ig csökkent, és 2003 után kezdett el növekedni. Azért ez is egy árulkodó dolog. És ezt mondjuk nem könnyű összevadászni - ezeket az adatokat - idősorban. Azt is hozzá kell tenni: mert gondosan titkolják, de azért néha sikerül.

A különböző társadalmi csoportok szegénységét nézve is azt látjuk: minden társadalmi csoportnak a szegénysége 2000-től 2002-ig csökkent, és 2003 után kezdett el növekedni, és ez különösen igaz a gyermekes családok szegénységére. Hozzátenném, hogy több mint 3 millió - már 2004-ben több mint 3 millió - ember élt a létminimum alatt. Ez azóta nőtt, csak még nem születtek meg azok a számítások, amik ezt igazolnák, de a tendenciákból látható, hogy ez azóta nőtt. És azt is hozzá kell tenni, hogy a több mint 3 millió emberből 850 ezer gyermek, aki a létminimum alatt él. Erre lehet mondani, hogy ez nem egy olyan borzasztó szegénységi szint, hiszen a létminimum azt jelenti, hogy még azért a megélhetés biztosítva van. Enni tud, tető van a feje fölött, de azért aki ez alatt él, az nagyon szegény, csak nem éri el a segélyezési szintet, mert az a nyugdíjminimumhoz van kötve, és nem a létminimumhoz.

Ez is egy érdekes dolog, hogy számítanak ugye a létminimummal, de mondjuk a kormányzati cselekvés egyáltalán nem igazodik a létminimum tényéhez. Mindehhez képest a kiszolgáltatott társadalmi csoportoknak a helyzete értelemszerűen még sokkal rosszabb, mint a viszonylag jobb lehetőségekkel, vagy potenciálisan jobb lehetőségekkel bíró társadalmi csoportoké. Én itt most csak kettőt említenék meg, és csak nagyon röviden, csak az idő hiánya miatt, és tényleg nem azért, mert nem tartanám őket megfelelően fontosnak: a fogyatékosokat és a cigányokat.

A fogyatékosok létszáma teljesen bizonytalan, és igazság szerint az is egy nagy probléma, hogy nem születtek olyan statisztikai összeírások, amik megbízhatóan megmutatnák, hogy hányan vannak a fogyatékosok pontosan, és milyen életkörülmények között élnek. Lehet, hogy azért sem születtek ilyenek, mert ugye akkor tényleg kellene valamit tenni, hogyha pontosan látnánk a képet. Azt tudjuk, hogy az Európai Unió országai között a legalacsonyabb a fogyatékosok foglalkoztatása Magyarországon, és ez egy óriási probléma. Részben a szegénység miatt, hiszen ennek következtében szegényekké válnak ők is, meg a családjaik is, részben pedig a társadalmi integráltság miatt általában is, hiszen, aki munkahelyre jár, annak sokkal nagyobb esélye van, hogy részt vegyen a társadalom életében, mint annak, aki nem jár munkahelyre. Azt gondolom, hogy a fogyatékosok helyzete valóban a magyar társadalom egyik legfontosabb, legnagyobb szégyene.

A cigányság helyzetéről most jelenik meg éppen egy könyv, azt hiszem a Helikon Kiadónál - ha jól láttam. Bár ez inkább kultúr-antropológiai szempontból mutatja be a cigányok életét. De a cigányság helyzetéről megint csak mindnyájunknak van világos képe, vagy legalábbis a sztereotípiák szintjén elég világos képe, de kétségtelen, hogy ezt adatok is alátámasztják.

20 százaléka a cigány gyermekeknek be se fejezi az iskolát, már az általános iskolát, további 20 százalékuk késve fejezi be, ezeket kormányzati kimutatásokból lehet látni. Megint csak egész pontos statisztikák sajnos nincsenek, de kormányzati anyagokból ezt ki lehet olvasni. 40-50 százalékuk egyáltalán nem tanul tovább az általános iskola bevégzése után, még egy kicsi tanfolyamon sem tanul tovább. A betegek aránya sokkal nagyobb, az élettartamuk sokkal rövidebb, a szociális helyzetük meg teljesen reménytelen. És ez egy olyan kérdés, amit hogyha most nem kezdünk el - már régen el kellett volna kezdeni - megoldani, ez csak eszkalálódik. Itt ugye olyan népességnövekedési tendenciákról is beszélünk, hogy a cigányságban még mindig sok gyermek születik, sokkal gyorsabban szaporodik a cigánynépesség, mint a magyar népesség, úgyhogy itt egy olyan tendenciáról is beszélünk, ami csak nehezebbé teszi a megoldásokat.

Egy mondatot mondanék még, tényleg csak az idő rövidsége miatt, nem akarok visszaélni a türelmükkel, a társadalmi kohézióról. A társadalmi kohézió az egy nagyon fontos erőforrása egy társadalomnak. A válságoknak a kezelésében, a válságos helyzeteknek a túlélésében, illetőleg a szellemi és akár anyagi, fizikai erőforrásoknak a mobilizálásában is nagyon fontos szerepe van a társadalmi kohéziónak. Ha ezt szétverik, márpedig most azt látjuk, hogy ezt szétverik, akkor még jobban meggyengítik a társadalmat, mint az egyébként jól mérhető jövedelmi vagy egyéb mutatókkal.

Köszönöm a figyelmüket.