Merjünk nagyok lenni?

Dátum: 2008-09-03 08:21:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=119484
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 06:12:22.641384, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

- Talán túlzottan hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra.

- Egy versenyző hozzáállását, kritikus helyzetekben tanúsított lélekjelenlétét nagyban meghatározza, hogy milyen közeg veszi körül az adott sportágat. Ha valaki leviszi hétéves kisfiát egy uszodába vízilabdázni, ott a gyerek az első napon - az edzőtől a kabinosig, a takarítótól a szertárosig - mindenkitől azt hallja: mi vagyunk a legjobbak a világon. Amikor aztán a tömegből kiválasztódnak a tehetségek, nekik már nem jut eszükbe, hogy állandóan a lehetséges kudarcon töprengjenek. Ez a hozzáállás nálunk azonban hiánycikk: teniszező lányom annak idején mindig azt hallgatta, hogy az egy-két évvel előtte járók közül ki hogyan kapott ki. S mire ő versenyezni kezdett, tudat alatt már dolgozott benne is a félelem. Ez borzasztó nagy különbség.

- Miképpen lehetne a vízilabdareceptet meghonosítani más sportágakban?

- Ez a szemlélet ott is érvényesülhet, ahol nincs annyi siker, mint nálunk. A vízilabda-iskolában a szülők néha megkérdezik, miért kezdjen a csemete sportolni. Azt szoktam mondani, azért, mert egy gyerek, ha csak két évig lejár egy uszodába, másként megy az utcán. Olyan társadalmi közegbe kerül, ahol nemcsak azt hallja, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon, hanem erős belső hierarchiát is talál. A nyolcéves három hónap után rájön, hogy a mellette lévő három társa már köpenyt kapott, egy év múlva ezekből az egyik pedig már kabinban öltözködik, és nem szekrényt használ. Szóval az a kisgyerek megtanulja, hogy van tehetség, érdemes dolgozni, mert szorgalommal előre lehet jutni, és a kemény munka elnyeri a jutalmát.