A Hűség Napját ünnepelte Sopron

Az 1921. évi népszavazás, ez a példa nem egyszerűen arról szól, hogy a soproniak hűek maradtak önmagukhoz, és hűek maradtak az országhoz, hanem arról, hogy nincs a körülményeknek az a vasszorítása, amelyben ne lehetne módot találni saját sorsunk alakítására - mondta Áder János Sopronban, a népszavazás évfordulója alkalmából tartott ünnepség szónokaként a Széchenyi téri Hűségzászlónál.

Dátum: 2008-12-15 08:56:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=126010
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 07:51:45.632188, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Sopron városa, a Civitas Fidelissima hagyományaihoz híven, december 14-én, a Hűség Napját ünnepelte. Sopronban évről évre ezen a napon vehetik át az önkormányzat legrangosabb kitüntetéseit azok a személyek, közösségek, akik Sopron város hagyományainak, kultúrájának, megőrzéséért és ápolásáért, a város közigazgatásáért, szociális és egészségügyéért, oktatásáért és sportjáért, tudományos és gazdasági életének fejlesztéséért maradandót alkottak és alkotnak.

Az idei Hűség Napi városi ünnepség szónoka a Széchenyi téri Hűségzászlónál Áder János, a Magyar Országgyűlés alelnöke volt, akinek beszédét teljes terjedelmében adjuk közre.

***

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sopron polgárai!

A minap eltűnődtem azon, hogy a világ általunk irigyelt népeire gondolva, vajon mi is az, ami után mi magyarok a leginkább sóvárgunk?

Alighanem a békesség, a kiszámíthatóság és a nyugalom ezek közé a másokban irigyelt adottságok közé tartozik. Békesség, nyugalom, kiszámíthatóság: ezekből a javakból bizony szűken mért számunkra a Teremtő, nem csoda hát, ha vágyódunk rá.

Mert mi a földnek csakugyan egy olyan szegletébe születtünk, ahol évszázadonként sokszor több olyan történelmi vihart is meg kellett élnünk, több olyan vihart is el kellett szenvednünk, és nem csak elszenvednünk kellett, hanem túl kellett élnünk, melyek közül akár egy is véglegesen megtört vagy elsodort volna más népeket, országokat.

Ez lehet a magyarázat arra, miért is költözött nyelvünkbe az a kifejezés, hogy ,,más boldogabb táján a világnak, meg az is, mely úgy szól: ,,Európa szerencsésebb sorsú országaiban."

De vajon valóban végzetesen szerencsétlen sorsú-e Magyarország?

Ha túllépünk - belátom ez olykor igencsak nehéz - napi gondjainkon, és történelmi távlatokat tekintünk, nem azt látjuk-e, hogy miközben néhány szomszédos ország most barkácsol történelmet magának, addig Magyarország hősies pillanatairól világszerte megemlékeznek. Gondoljunk csak 56-os forradalmunkra, vagy a nándorfehérvári diadalt hirdető, déli harangszóra. Depresszióra hajló honfitársaink egy része gyakran beszél a magyar történelemről, mint bukások sorozatáról. Igaz, sokszor meg kellett hajolnunk a túlerő előtt, mint 1849-ben, vagy 1956-ban. És az is igaz, hogy vannak kevésbé felemelkedő pillanatai történelmünknek, mint Trianon, vagy a négy évvel ezelőtti december 5-e.

A történelmi tényeket nem feledve, most mégis azt javasolom Önöknek: tegyük fel a kérdést másként.

Van-e olyan nép, amelynek története olyan sok gyönyörű, felemelő és semmivel sem összehasonlítható, és semmi mással össze nem vethető pillanatot rejt magában, mint a mi történelmünk?

Márai szavával élve, nyugodtan mondhatjuk: olyan pillanatok ezek, amikor joggal érezzük úgy, hogy fölénk hajolt az Isten.

Ízlelgessük csak Márai szavait: olyan pillanatok ezek, amikor joggal érezzük úgy, hogy fölénk hajolt az Isten.

1921. december 17., délután 4 óra ilyen pillanat volt.

Ez volt az a pillanat, amikor Sopron városában megszületett a népszavazás várva várt eredménye. Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt, hogy Sopron a velencei jegyzőkönyv értelmében, a népszavazás eredményeképpen Magyarország része maradhat.

Annyi év távlatából, talán nehéz elképzelni, milyen gyönyörű és felemelő is lehetett ez a pillanat. Amikor a soproniak szíve egyszerre dobbant, és Magyarország-szerte is mindegyik szív ugyanazt azt ütemet visszhangozta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Ha ma már nehéz is lehet magunk elé idézni az emberek akkori legbensőbb érzelmeit, az igazságérzet és a helytállás diadalát, a lelkesedés mámorát, és a zaklatott idők után érzett megnyugvásét, a lélek elcsendesedését, azt azért alighanem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy olyan pillanat volt ez, amilyen pillanatokért érdemes élni, amilyen pillanatokban jó magyarnak lenni.

Tisztelt ünneplő közösség, a magyar hűség városának tiszteletreméltó polgárai!

Ez a nap, az akkori soproniak tette olyan örökséget hagyott Önökre és Önökkel együtt az egész országra, amely ma is kimeríthetetlen forrása lehet minden megújulásnak. Ritka örökség ez, sok népnek évszázadok során sem adatik akárcsak egyetlen ilyen pillanat.

Mert az a példa, amit Sopron városa adott, messze túlmutat önmagán. Ez a példa nem egyszerűen arról szól, hogy a soproniak hűek maradtak önmagukhoz, és hűek maradtak az országhoz, hanem arról, hogy nincs a körülményeknek az a vasszorítása, amelyben ne lehetne módot találni saját sorsunk alakítására.

Ez a példa arról szól, hogy nemhogy nem szükséges, de nem is szabad beletörődnünk a rosszba.

Beletörődnünk abba, ami ellenünk van, és ami joggal bántja igazságérzetünket.

Arról szól ez a példa, hogy amikor az állam már magatehetetlen, mint ahogy annak bizonyult Trianonban, az állam polgárainak akkor sem szabad tehetetlennek mutatkozniuk, hiszen nélkülük, megkérdezésük nélkül és beleegyezésük nélkül nem lehet végrehajtani semmiféle döntést.

Ha nem így gondolták volna Sopron akkori polgárai, ha a dolgok nem ilyen törvények szerint rendeződnének el a sors könyvében, akkor ma Sopron nem lehetne Magyarország része.

De az. Az volt, és az is maradt.

Az volt és az is maradt, mert nem volt erő, amely rábírhatta volna a soproniakat az önfeladásra.

Mert nincs olyan hatalom, és nincs olyan akarat, amely nagyobb lehetne a nép hatalmánál és akaratánál.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hűnek maradni néha hősies erőfeszítést kíván tőlünk. Sopron ebből a hűségből mutatott példát.

Ezt a feledhetetlen példát nem született hősök, hanem egyszerű emberek állították elénk.

Olyan emberek, akik nem saját hasznukat, nem saját életüket nézték.

Mert volt néhány ember, aki, amikor már minden veszni látszott, amikor már sorra költöztek ki a feladott városból a hivatalok, amikor már küszöbön állt az osztrák csendőrség bevonulása, valami nagyon egyszerű dolgot cselekedett. Útjára bocsátott egy levelet.

Egy felhívást, amely egyszerű nyelven íródott egyszerű embereknek. Olyan egyszerű embereknek, amilyen egyszerű emberek maguk a címzettek, az ifjúsági kör tagjai lehettek.

"Kedves Barátom! A haza hív! Kényszer nincs. Aki teheti, önként és azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodunk. A választmány megbízásából: Sopron, 1921. augusztus havában. Leicht Ottó s.k. ifj. köri elnök."

Egyszerű szavak, de mégis milyen nagyszerűek. A haza hív. Kényszer nincs.

Lehet-e ennél pontosabban?

Lehet-e ennél őszintébben?

Szívbemarkoló szavak, holott nincsen bennük semmi pátosz. Mégis, érzi az ember, hogy itt a cselekvés órája jött el. Hiszen a haza hív. És nincsen kényszer.

Tisztelt ünneplő közösség!

A haza ma is hív minket. És ebben ma sincs semmi kényszer. Akinek fontos, aki érti, ma is tudja, mi a dolga. Ahogy tudták a dolgukat azok a fiatalok is, akik fegyverrel szálltak

szembe a bevonuló osztrákokkal, akik az ágfalvai csatában megnyerték Sopron ügyét a jövőnek.

Mert az ifjúsági kör felhívására az ország minden tájáról érkeztek. Itt voltak a magyaróvári gazdászok, és a kecskeméti gazdalegények; érkeztek pesti műegyetemisták, és eljöttek a veterán frontkatonák is. Voltak itt Selmecről menekült soproni főiskolások. Győri, kőszegi szombathelyen, sárvári gimnazisták. Ők lettek az ágfalvi csata hősei.

Minden kényszer nélkül. Mert a haza hívta őket.

Egyszerű, becsületes emberek voltak, akik nem hősnek születtek. Nem születtek annak, mégis azzá váltak. Ahogy hőssé vált Baracsi László, Held Károly és Losonczy Antal. És ahogy hőssé vált Machatsek Gyula, Pehm Ferenc, Szechányi Elemér, Vámossy Tibor és Zorkóczky Károly. Megannyi név, megannyi sors, megannyi arcél. Lehetetlen volna mindet felsorolni, de ők mégis most mind velünk vannak ebben a képzeletbeli névsorolvasásban. Mind velünk vannak, és hallják, ahogy megszólítjuk őket, mert őbennük szeretnénk magunkra ismerni.

Szeretnénk átélni újra a pillanatot, és szeretnénk megfüröszteni lelkünket abban az érzésben, amelyet a korabeli krónikák így örökítettek meg:

,,És felvirradt Sopron legszebb karácsonya után Sopron városának legboldogabb újesztendeje is. Minden házon nemzetiszínű zászló lengett. Az ablakokon piros-fehér-zöld papírszalagok százai és ezrei hirdették, hogy ,,Hála Istennek!" ,,Magyarok maradtunk!"

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hála Istennek, magyarok maradtunk. Hála a soproniaknak, hogy ezen a napon mindig lesz mire emlékeznünk.

Köszönöm, hogy a mai napon Önök között lehettem - hangzott Áder János ünnepi beszéde a soproni Hűségzászlónál..

Az ünnepség végén Sopron város vezetői közösen helyezték el a felszalagozott hűségkoszorút az emlékműnél, amelyet követően a népszavazásban résztvett települések polgármesterei, majd Áder János, a parlament alelnöke dr. Molnár Ágnes és Firtl Mátyás országgyűlési képviselők közösen helyeztek el koszorút a Hűségzászló talapzatánál.

A Hűség Napja alkalmából tartott ünnepségsorozat a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központban Baranyai László zongoraestjével zárult.