Postabank-rosta

Nem képes szabadulni a múlt árnyékától a Postabank. A rendőrségen tárolt irattengerből rejtélyes körülmények között felbukkant a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) 2000-ben készített titkosított jelentéstervezete, amely azt állítja: az állam a szükségesnél többet költött a pénzintézet rendbetételére. Ennek ellentmond az Állami Számvevőszék (ÁSZ) friss jelentése, amely a konszolidációt eredményesnek tartja. A legújabb fordulatokról Auth Henriket, a bank Princz-korszak utáni vezérigazgatóját kérdezte a Heti Válasz.

Dátum: 2003-04-03 19:31:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=8959
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 18:10:55.254057, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

A legújabb Postabank-botrányban a Kehi-jelentés játssza a főszerepet. A Princz Gábor által kiszivárogtatott értesülések megértéséhez érdemes felidézni a pénzintézet konszolidációjának körülményeit. Milyen vizsgálatok alapján döntött úgy az Orbán-kormány, hogy 152 milliárd forintot költ a Postabank talpra állítására?

Három könyvvizsgáló cég is kutakodott a Postabanknál 1998-ban, és mindegyik más számot állapított meg a rossz követelések fedezetéül szolgáló céltartalékhiányra. Kiindulópontként a KPMG nemzetközi auditor jelentése szolgált, amely 110 milliárd forintos céltartalékhiányt nevezett meg. Az állam végül is 152 milliárd forintos költségvetési juttatásról döntött, de ez a mintegy 40 milliárd forintnyi tőkeemelést is tartalmazta. A Princz-korszak végére a bank elvesztette a vagyonát. A hiányt tetézte a működésből fakadó üzemi veszteség is, amely elérte a havi 2 milliárd forintot. A bank ugyanis tele volt rossz, behajthatatlan követelésekkel, valamint nem termelő vagyonelemekkel. Odáig fajult a helyzet, hogy az úgynevezett kamatmarzs negatív volt, tehát a bank még egy fillért sem költött volna az alkalmazottak, a bérleti díjak, a takarítás, a pénzszállítás fizetésére, s máris veszteséget termelt.

Ezekből a számokból nem tűnik úgy, mintha a szükségesnél többet fordítottak volna veszteségpótlásra. Ennek ellenére az MSZP és az SZDSZ részéről már 1999-ben elhangzott a túlkonszolidációval kapcsolatos vád.

Azok, akik túlkonszolidációt emlegetnek, nem tudják, vagy elfelejtik megemlíteni, hogy a bank és a Pénzügyminisztérium között 1998. december 30-án konszolidációs megállapodás jött létre, amelyben meghatározták a bank kötelezettségeit a jövőbeni prudens működés céljából. Ez volt az első olyan bankkonszolidáció, ahol az állami pénzeszközökkel való szigorú elszámolást szerződés szabályozta. Alapvető cél volt - amelyről az ÁSZ új jelentése is említést tesz -, hogy a konszolidációt követően csak olyan befektetés maradjon a bank tulajdonában, amely üzleti tevékenységét és banküzemi működését támogatja. A bankból tehát "kitettük" a jelentős kockázatvállalást hordozó portfóliót - például a nehezen behajtható követeléseket, a perekkel terhelt ingatlanokat - az ÁPV Rt. 100 százalékos tulajdonában lévő és állami garanciával védett Reorg-Apport Rt.-hez, valamint a Postabank által alapított PB Workout Kft.-hez. A szerződés pontosan meghatározta, hogyan kellett az eszközöket értékesíteni, és a feladatok teljesítését folyamatosan ellenőrizték. Ha az értékesítés során céltartalék szabadult fel - vagyis a teljes kitett portfólió piaci ára meghaladta azt az összeget, mint amennyire azt korábban leértékeltük -, akkor annak 90 százalékát be kellett fizetni a költségvetésnek. A szerződés alapján szó sem lehetett túlkonszolidációról. Sőt, az a helyzet alakult ki, hogy az értékesítések java részénél kevesebb pénz folyt be, mint amennyiben reménykedtünk.

Mi szükség volt a PB Workout létrehozására a Reorg-Apport mellett? A szóban forgó Kehi-jelentés pont a bank "visszaszerző" cégének tevékenysége alapján gyanít túlkonszolidációt.

Azokat az eszközöket adtuk át a PB Workoutnak, amelyek esetében reménykedni lehetett a gyorsabb megtérülésben, mivel az adott ügy kibogozása már amúgy is a végét járta, és ésszerűtlennek tűnt, hogy a Reorg-Apport kezdje elölről a sziszifuszi munkát. Voltak olyan eszközök is, amelyeket a jogi helyzet tisztázatlansága miatt nem tudtunk átadni a Reorgnak. Mindezek alapján a workout cég 1998 végén a banktól mintegy 30 milliárd forint nyilvántartási értékű portfóliót vásárolt - csaknem 19 milliárd forintos céltartalékkal csökkentett - 11 milliárd forintos vételáron. Az értékesítések során ennél valamivel több folyt be, de még így sem nyújtott fedezetet a vásárlást finanszírozó kötvény kamataira és a cég költségeire. Állami garancia híján a banknak kellett lenyelnie a workout veszteségét.

Többször is azt nyilatkozta a Kehi-jelentésről, hogy összeállítói a költségvetési szervek vizsgálatában nyilván jeleskednek, de alapvető banküzemtani ismeretekkel nem rendelkeznek. Mit érthettek félre a szervezet szakemberei?

Vegyük a Princz-féle vezetés végnapjaiban a bank tulajdonába került spanyol ingatlanok példáját. Ezeket a bank ötezer forintos elszámoló áron adta át az államnak, noha könyv szerinti értékük összesen több mint 40 milliárd forint volt. Azt azonban nem árt tudni, hogyan folyt a banknál a vagyonértékelés. Megbíztak egy értékbecslőt azzal, hogy egy elképzelt ingatlanfejlesztési beruházás megvalósítását követő, jövőbeni értékre diszkontálja a jelenlegi értéket. Így jöhetett ki a valóságosat jóval meghaladó könyv szerinti érték. A Reorg-Apport két évig dolgozott az ingatlanügyön, mivel perek, kusza jogi viszonyok tömkelegével kellett szembenéznie, míg végül el tudta adni néhány milliárdért. Az ügyleten némi nyereséget realizált a Reorg, illetve rajta keresztül az állam, és ez valamelyest csökkentette a konszolidáció árát.

A fő kérdés nem az, hogy a bank milyen elszámoló áron adta át a szóban forgó vagyonelemet a két cég valamelyikének. Csak az számít, hogy a Reorg vagy a workout cég szabályosan, versenyeztetéssel, tisztítással a legjobb áron adta el, vagy sem.

Hadd idézzem a számvevőszéki jelentést: "...a konszolidáció eredményes volt, mivel a prudens működés helyreállt. Mindebben a belső intézkedések mellett döntő szerepe volt annak a konszolidációs technikának, hogy a többségében kétes és rossz minősítésű eszközök kezelése, értékesítése a Workout Kft. és a Reorg-Apport feladata lett."

A konszolidációs technika kapcsán megjegyezném: amikor a Postabank veszteségeiről beszélünk, akkor a teljes bankcsoportét értjük rajta. A veszteségeknek csak egy része volt fellelhető a bankban, a másik része a pénzintézet többségi, kisebbségi vagy 100 százalékos tulajdonú cégeiben lapult. Tegyük föl, hogy egy ingatlant a Postabank a fent ismertetett technikával felértékeltetett százmillió forintra, noha feleannyit ért, majd azt "eladta" egy külső társaságának. A konszolidáció során a bank első lépésben visszavette a társaságától az ingatlant 100 millióért, noha tudtuk, csak 50 milliót ér. Ezután a bank az ingatlant a valós értéknek megfelelően leértékelte 50 millióra, és elszámolta a szükséges céltartalékképzést, majd átadta a Reorg-Apportnak. A külső társaságnál nem maradhatott ott a 100 millió forint, azt a bank elvonta. Így dolgozott a PB Workout is. Ezt a technikát a Kehi nem értette, és azt hitte: itt valami galaktikus méretű összeesküvés folyik, melynek keretében csak úgy kimegy például 100 millió forint. Az ÁSZ-nak egy pillanatig nem okozott gondot, hogy ezt megértse. Mint jelentésében írja: "a befektetések ily módon való kiürítésével a Workout Kft. megakadályozta a társaságokban lévő likvid vagyon felélését, és azzal megteremtette kötelezettségei forrását".

Elképesztő gyorsasággal indított nyomozást hűtlen kezelés alapos gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatósága a Kehi-anyag alapján. Mit gondol, ha ez az ÁSZ-jelentés már március közepén nyilvánosságra kerül, akkor is bekövetkezett volna ez?

Nem látok bele a rendőrség munkájába. Azt furcsállom, hogy szinte néhány óra alatt kriminalizálódott az ügy. Nincsenek e téren nagy tapasztalataim, de a postabankos idők alatt jó néhányan - például a bécsi Trigon Bank vagy a Globex Rt. - feljelentettek engem. Ezekben az esetekben a rendőrség nagyon körültekintően járt el az előzetes adatgyűjtésnél, és megfontoltan döntött arról: megtagadja-e a nyomozást, vagy sem.

Nemrégiben az MTV-n futó Nap-kelte Kereszttűz című műsorában láthattuk önt. Ott elhangzott a "második Tocsik-ügy" kifejezés. Pontosan miről volt szó?

A Princz-féle Postabank egy telekommunikációs cégnek, illetve a Fázis Holdingnak nyújtott több mint 50 milliárd forintos hitelt, amelynek visszafizetése akadozott. A rossz hitel átalakítása több évig tartott. A végén sor került egy nagy összegű kötvénykibocsátásra, a tulajdonosi szerkezet átalakítására, ennek keretében új stratégiai partner, köztük egy dán befektetési alap bevonására. A bonyolult konstrukció kidolgozásában állami tanácsadóként vett részt többek között a nemzetközileg elismert Citibank, mivel olyan cégre volt szükség, amely Magyarország mellett New Yorkban és Londonban is rendelkezik megfelelő kapcsolatokkal. A Citibank munkájáért mintegy 600 millió forint tanácsadási és tranzakciós díjat kapott, ami a hitel másfél százalékát sem érte el. Ezekkel is tételesen elszámoltunk. Aki ebben az ügyben tocsikol, az nem érti, mi a különbség a világ legnagyobb bankja és Tocsik Márta zugügyvédi irodája között. E kérdésben szemlátomást tekintélyesnek mondott médiaszemélyiségek is tökéletes tájékozatlanságot árulnak el, noha ráadásul több szálon is szorosan kötődtek a Postabankhoz.

Térjünk rá a "komolyabb" vádakra. Princz Gábor egy televíziós műsorban azt firtatta: hol lehet most az a Rippl-Rónai-festmény, amelyik az egyik iroda falán lógott. Hasonlóképpen aggódott a Postabankot jelképező plüssmacik sorsáért. Tényleg, mi lett velük?

Tiszteletre méltó és szép vonzódásnak tartom a műgyűjtő szenvedélyt, ha azt a saját zsebünkből fizetjük. Miután a Postabank elvesztette az alaptőkéjét, és már 1997-ben is konszolidálni kellett, minden festményvásárlás az adófizetők pénzét csapolta meg. Egy csődben lévő banknál tankönyvi alaptétel, hogy a nem termelő vagyonelemektől meg kell szabadulni. Ez akkor is igaz, ha egy szép képről van szó, melynek értéke idővel növekedhet, de amelyből adott pillanatban nem tudjuk fizetni a betétesek kamatát. Azt nem tehetjük meg, hogy a Rippl-Rónai-képből mindig levágunk egy darabot, s azt mondjuk: ez a havi kamat.

Így a műkincseket először beraktuk a banki értéktárba. Sajnos a leltározásban nem nyújtott nagy segítséget a gazdasági igazgató, aki korábban Princz sofőrje volt, és nyolc általános végzettséggel rendelkezett. A szükséges szakvélemények beszerzése után piaci viszonyok között, kizárólag neves galériák számára értékesítettük a műkincseket.

Ami a macikat illeti, valóban halmokban álltak a bankban. A reklámszakemberek azt mondták: bármennyire fáj, a maci szimbólumtól meg kell szabadulnunk. A dolgozóknak és az óvodáknak ajándékoztuk a postamacikat.

Princz más vagyontárgyak miatt is aggódhat. A Postabanknak volt egy 100 millió forint piaci értékű vendégháza is, amelynek fenntartása havi 6-800 ezer forintot emésztett fel. Azóta sem tudtam megfejteni, mi szükség volt erre. A pénzintézet bérelt egy rendkívül korszerűen, több tízmillió forint értékű hangszerekkel felszerelt zenetermet is. Nem tudom, kik zenéltek ott, mivel azok a banki dolgozók, akikkel találkoztam, tagadták, hogy valaha is használták volna a zeneszobát. A József Nádor téri épület pincéjében egyébként lőtér is volt. Mint megtudtuk, nem a bankbiztonsági szakemberek gyakorlási igényét elégítette ki. Úgy tudnám a helyzetet jellemezni, hogy nálunk minden volt: ha nyaralni akartunk, voltak spanyol ingatlanjaink, ha megszomjaztunk, volt cseh sörgyárunk, és ha jókat akartunk hallani magunkról, akkor a saját újságjainkban megrendelhettük az erről szóló cikkeket. Ennek a szép világnak vetett véget a konszolidáció.

Facsinay Kinga interjúja, Heti Válasz 2003. április 4.