Háttér információk a mezőgazdaság privatizációjához

A rendszerváltás előtti Magyarország mezőgazdasági termelése két üzemtípusra alapozódott, a mezőgazdasági termelőszövetkezetekre és az állami gazdaságokra.

Dátum: 2009-03-10 17:04:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=130303
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-05 09:01:35.511379, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Az állami gazdaságokhoz és vállalatokhoz tartozó földterület nagysága 1989-ben 2667,6 ezer hektár volt, ebből a köztudatban állami gazdaságként ismert szervezetek 976,2 hektárt használtak. Ezek a gazdaságok (124 db) tartoztak a MÉM felügyelete alá, ezért indokolt különválasztásuk az egyéb minisztériumok és főhatóságok vállalataitól (rabgazdaságok, kutatóintézetek, erdőgazdaságok, stb.) dolgozatomban is ezekkel a gazdaságokkal kívánok foglalkozni.

A nagyüzemi mezőgazdálkodás válságjelei a 80-as évek közepére egyre nyilvánvalóbbá váltak, ahogy a keleti piacok országaiba, mint fő célterületeken a gazdasági nehézségek elhatalmasodtak. A nagyüzemek eladósodtak, sokan vezettek be költségcsökkentő intézkedéseket, vagy építettek le veszteséges ágazatokat, illetve létszámcsökkentéssel igyekeztek növelni a hatékonyságot. Sok esetben ez új szervezeti formák, önelszámoló egységek létrehozásával jártak. Ez a folyamat felgyorsult a Társasági Törvény életbe lépése után. Az első felszámolások is elindultak már a rendszerváltás előtt.

A gazdaságok menedzsmentjei általában tisztában voltak a változtatás szükségességével, ettől kezdve igazából csak az volt a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül a felhalmozott jelentős értékű vagyon. Az ugyanis ténykérdés, hogy a szövetkezeti és állami szférában - az ismertetett gazdasági folyamatok és tagadhatatlan sikerek eredményeképpen - óriási vagyontömeg halmozódott fel, ami eszközállományban, termelési potenciálban testesült meg, és amihez igen komoly földmennyiség is társult.

Hamis tehát az a megközelítés, hogy a rendszerváltás verte szét a nagyüzemeket. Sokkal inkább igaz, hogy általános gazdasági válságjelek - melyek a mezőgazdaságot sem kímélték - tették lehetővé, illetve gyorsították fel a politikai hatalom átadását is. A rendszerváltás aztán visszacsatolt a gazdaságra, felgyorsult az agrárgazdaság átalakulása is, amihez politikai szándékok is társultak, amennyiben az agrárátalakulást összekötötték a szocialista rendszer által okozott tulajdoni sérelmek és károk kárpótlásával, illetve a nagyüzemi dolgozói réteg tulajdonhoz juttatásával.

Említést kell még tenni a privatizáció jog és intézményi kereteiről, hiszen ezek nélkül az egész folyamat nehezen értelmezhető. A privatizáció, ugyanis mint a társadalmi és gazdasági rendszerváltás meghatározó eleme a rendszerváltás után teljesedett ki, (az azt megelőző un. Spontán privatizáció, sokkal inkább köthető az előző rendszer 1968-as "új mechanizmusából" eredeztethető ügyeskedő attitűdjének, mint tényleges privatizációnak) így a megszülető jogállamiságban elengedhetetlen volt a folyamat hatékony ellenőrzésének lehetősége érdekében a jogi szabályozás és az intézményi háttér megteremtése.

A kiindulópont a még 1989-ben megszületett Alkotmány-módosítás, ami deklarálta a tulajdonhoz való jogot, a vállalkozás szabadságát és a tulajdonformák egyenjogúságát. Az 1988. évi VI. törvény, amely a gazdasági társaságok létrehozásának feltételeit szabályozta, illetve az 1989. évi XIII. számú, un. Átalakulási törvény teremtett jogi hátteret az említett spontán privatizációhoz.

Ez utóbbi az állami vállaltok gazdasági társasággá alakulásának kereteit szabta meg.

A privatizáció menetét ténylegesen meghatározó törvények első hulláma az 1990. évi VII. törvény, amely létrehozta az Állami Vagyonügynökséget, az 1990. évi VIII. sz. törvény az "Állami vagyon védelméről", 1990. évi XVI. sz. törvény "A Koncesszióról", valamint az ún. előprivatizációs törvény (1990. évi LXXIV. tv.), amely az elsőként privatizálható kiskereskedelmi, vendéglátó ipari és fogyasztási tevékenységet végző állami vállaltok értékesítésnek szabályait határozta meg.

Az említett törvényekre alapozott tapasztalatokat is figyelembe véve született meg a privatizációs törvények második hulláma.

A szabályozás egységesítését az 1995. évi XXXIX. sz. törvény (Privatizációs Törvény) szolgálta, ez határozza meg az ÁPV Rt., mint az ÁVÜ jogutódja tevékenységének jogi alapjait.

A szorosan vett privatizációs törvényeken kívül érintenünk kell a már említett, lényegében szintén a magánosítást célzó egyéb jogi szabályokat, mint a kárpótlási törvényeket, a szövetkezeti törvényt (1992. évi I. sz. tv.) és a szövetkezet átalakulására vonatkozó törvényt (1992. évi II. sz. tv.)

Témánk szempontjából azért van ezeknek jelentősége, mert egyrészt hatásuk része a privatizációs folyamatnak, másrészt az állami gazdaságokra vonatkozó szabályokat is tartalmaznak.

A kárpótlási törvények közül az első az 1991. évi XXV. sz. tv. intézkedett a földtulajdon magánosításáról, erre a célra termőföld kijelölési kötelezettséget rótt az állami gazdaságokra is. Ugyancsak ez a törvény tette lehetővé az állami gazdasági dolgozók 20 AK-s földjuttatását. Bár az 1992. évi II. tv. az ún. "Átmeneti törvény" a termelőszövetkezetek gazdálkodási feltételeit és átalakítási kötelezettségeit volt hivatva szabályozni, rendelkezéseit sok esetben analógiára hivatkozva alkalmazták az állami gazdaságokra is. Ez a gyakorlat még az ÁVÜ jogalkalmazásában is fellelhető.

A magyar mezőgazdaságban az állami gazdaságoknak a művelés alatt lévő földterületnél, eszközállománynál és foglalkoztatott létszámnál jóval nagyobb súlya volt a termék-előállításban és termékexportban.

A létrehozott vertikális kapacitások, területi és szervezeti koncentráció révén a 80-as években a mezőgazdasági termelés 1/3-át adta a kb. 900 ezer ha-on gazdálkodó, mintegy 100 milliárd forint értékű eszközállománnyal (föld értéke nélkül!) gazdálkodó vállalat csoport (Szabó T., 1993).

Azt is látni kell azonban, hogy az állami gazdaságok a termelőszövetkezetekhez képest terület egységre vetítve 2-3-szoros eszközlekötéssel rendelkeztek, fejlesztéseikhez jelentős hiteleket vettek fel, ami aztán a gazdasági pozíciók megrendüléséhez, jó néhány esetben csődhöz, felszámoláshoz vezetett (Csete, 1998.) esetleg erre ürügyül szolgált.

A magas költségszinten, gyenge hatékonysággal dolgozó állami gazdaságokat különösen súlyosan érintette a 80-as évek második felében bekövetkező import árrobbanás, a drasztikusan nyíló agrárolló, illetve eladósodottságuk miatt a kamatok növekedése. Mindezen tényezők külön-külön is súlyos terheket róttak az új körülményekhez alkalmazkodni képtelen mamut szervezetekre, de ahol együtt jelentkeztek elkerülhetetlen volt a felszámolás.

A rendszerváltás tehát meglehetősen "zilált" helyzetben érte az állami gazdaságokat.

Nagyobb részük gazdaságilag is erősen leterhelt volt, vagy éppen már túl is volt ezen és csak sorsára várt, kisebb részük ugyan anyagilag viszonylag stabil volt, de ott sem tudták mit hoz a jövő.

Sok esetben magát a vállaltot a régi rendszer megtestesítőjének, igazgatóját pedig a nómenklatúra tagjának vagy kiszolgálójának tartották. A gazdasági és politikai változások közepette senki sem tudta mi lesz a cégek sorsa, bár talán olyan mértékű ellenérzés, mint egyes vidékeken a termelőszövetkezetekkel szemben megnyilvánult, e cégeket nem sújtotta.

A vélekedések is ellentétesek voltak, egyes vélemények szerint egy állami gazdaságra sincs szükség, mások szerint nem szabad a jól bevált struktúra, a világszínvonalú, az országot eltartó mezőgazdasági üzemeken változtatni, megint mások néhány üzem megtartását javasolták, volt olyan is, aki pedig képesnek tartotta ezeket a cégeket a munkanélküliek tömegének "felszívására". "A szögesen ellentmondó nézetek (...) az érzelem és nem az értelem túlsúlyát érzékeltették." (Csete, 1998.)

A döntés az 1990-ben a választásokat megnyerő és az első szabadon választott kormányt megalakító pártok a magántulajdon iránti elkötelezettségéből fakadóan az állami gazdaságok privatizációjának, magánkézbe adásának szándékát rögzítette. A privatizáció - mint már utaltam rá - a gazdaság átalakításának az állami költségvetés, illetve a fizetési mérleg egyensúlya helyreállításának igen fontos elemét jelentette, így természetes, hogy a lebontandó állami tulajdoni körbe a régi rendszerhez köthető állami gazdaságok is bekerültek.

Feltehetőleg könnyebb volt meghozni az elvi döntést a magánosításról, mint meghatározni a folyamat lebonyolításának módját. Ezzel kapcsolatosan semmiféle összehasonlítási alapként figyelembe vehető nemzetközi tapasztalat nem állt rendelkezésre, és olyan kérdéseket kellett megválaszolni, pl.:

 Mi legyen a földdel?

 Kik legyenek a privatizáció kedvezményezettjei?

 Milyen szervezeti formát kövessen az új szervezet?

 Mik legyenek a prioritások a bevétel, vagy egyéb szempontok (foglalkoztatási, működtetési, stb.)?

 Mi lesz a leépített munkavállalókkal?

Külön is megemlíteném, mint a lehetőségeket korlátozó tényezőt, a termőföld ügyét.

Nem lehet ugyanis tisztán látni, hogy a politikai szándékok között jelen levő 1947-es állapothoz visszanyúló teljes körű reprivatizációs elképzelésekből mi valósul meg, illetve hogyan dől el az ezzel kapcsolatos politikai polémia.

Mindezen szempontok tükrében nem csodálkozhatunk, ha vezérelvként az alábbi markánsnak nem nevezhető szempontokat rögzítették:

 Magán- és tartós tulajdonon alapuló modern piacgazdasági viszonyok megteremtése;

 Szervezeti és üzemi struktúra átalakítása;

 Versenyképesség növelése;

 Életképes üzemi méretek kialakítása (Szabó T. 1993.)

A tulajdonosváltás "előhírnöke" elsősorban vállalton belüli kezdeményezésre spontán privatizációnak nevezhető formában - 1990-91-ben jól működő kisebb egységek magánkézbe adása volt. Az átalakulási törvény adta lehetőséget kihasználva társaságokba - főleg Kft-k-be - szervezett jól működő egységeket, kerületeket - bizonyos esetben földdel együtt - vittek ki a gazdaságból, míg a terheket a központra hagyták, amely így legtöbbször felszámolás alá került. (Csete, 1998.)

Nem szükséges túl nagy éleslátás a folyamatot vezérlő szándék észrevételéhez.

A folyamatot a határozottabb állami felügyelet blokkolta, melynek jeleként 1992-ben jött létre az ÁVÜ-nek az állami agrár vagyont kezelő szervezeti egysége.

A decentralizált privatizáció

A magánosítást gátolta, a keresletet csökkentette, sőt bizonyos esetekben a potenciális vevőket elriasztotta a vállalatokban felhalmozott hitel-. És kötelezettségállomány. Ennek kezelésére találták ki a decentralizált privatizációt, amely a vállalatok működéséhez nem feltétlenül szükséges, vagy tevékenységétől idegen, leválasztható szervezeti egységek értékesítését jelentette. A programra a vállalat menedzsmentje tehetett javaslatot, a bevételt pedig a felhalmozott adósságállomány törlesztésére fordíthatta a társaság.

Az ÁVÜ ugyanis 1993. első félévében folyamatosan társasággá alakította át a gazdaságokat, zömmel Rt-vé, részben Kft-vé. A decentralizációra kijelölt vagyon nagysága 17,3 milliárd Ft. Volt.(Szilvássy 1994.)

A decentralizációra kijelölt vagyonelemek közé éppen úgy bekerültek szociális létesítmények, üdülők, idegenforgalmi és vadászati létesítmények, építőipari vagy más kiegészítő tevékenységet folytató ágazatok, (melléküzemág) mint alaptevékenységhez sorolható állattartó telepek, ültetvények.

Alapelvként azt fektették le, hogy mind az értékesítendő, mind a visszamaradó vagyonelemek megfeleljenek a működőképesség kritériumainak.

Tény, hogy bizonyos esetekben ez nem következett be, különösen ha a meglévő vertikális kapacitásokat szedték szét, és egyes részeit más-más vevő részére értékesítették. Előfordultak egészen profán "bakik" is, pl. szarvasmarha telep értékesítése, takarmánytermő terület és legelő nélkül.

Sokáig lehetne elemezni a folyamat hatásait, vitatkozni egy-egy döntés megalapozottságán, de összességében megállapítható, hogy a decentralizációból származó kb. 12 milliárd forint bevétel jelentős tétel volt a kb. 28 milliárd forintos hiteltartozásokhoz képest.

Állami mezőgazdasági részvénytársaságok

A visszamaradó vagyonnal alakította társasággá az ÁVÜ a gazdaságokat, amelyek 100 százalékos állami tulajdonú részvénytársaságként működtek tovább. Az átalakításnak óriási jelentősége volt, hiszen ettől kezdve volt mit eladni. Az Állami Gazdaság megfoghatatlan és - különösen külföldi érdeklődők számára - értelmezhetetlen vagyon-konglomerátuma helyett a társaság részvénypakettjét, esetleg annak bizonyos részarányát lehetett értékesítésre meghirdetni.

A privatizáció azonban az elmondottak ellenére is vontatottan haladt, aminek oka a megfelelő érdeklődés hiánya. A külföldi vevők nem érezték vonzónak a befektetési lehetőséget, a hazai érdeklődőket pedig a tőkehiány akadályozta.

E két kérdést érdemes kicsit boncolgatni, de ezt nem tehetjük meg a termőföld sorsának megvizsgálása nélkül.

A teljes állami tulajdonba beletartozik az FVM, a Honvédelmi Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium és a Környezetvédelmi Minisztérium által kezelt termőföld vagyon is (kb. 100.000 ha, 1,5 millió AK, 13,5 milliárd Ft), azaz összesen kb 130 milliárd forint a mai áron becsülhető földvagyon értéke.

Ez a vagyontömeg az EU csatlakozás után - az ottani 5-10-szeres földárakat figyelembe véve - 1000 milliárdos nagyságrendű értékben határozható meg, amelyre esetleges értékesítése vagy részleges eladása esetén jelentős kereslet prognosztizálható.

Ebből a szempontból tehát a földelvonás célszerűsége megkérdőjelezhetetlen. A földelvonás szükségességét alátámasztja, az ezt megelőző állami gazdasági felszámolások tapasztalata, ahol is a földet a felszámolási vagyon részeként kezelték, és a felszámolási eljárás során el is adták, azaz az állami vagyon nagyon egyszerűen alakult át magánvagyonná. Hangsúlyozandó, az eljárás nem volt törvényellenes, csak káros. Szintén az elvonás irányába hatott az időközben elfogadott I. kárpótlási törvényből eredő földigények kielégítésének elősegítése, ami enélkül nehézkes - esetleg lehetetlen lett volna.

És most térjünk vissza az alapkérdéshez, azaz a privatizálandó vagyon iránti érdektelenséghez.

Ennek egyik oka a mezőgazdaságban tapasztalható gazdasági visszaesés, piacvesztés volt, ami egyáltalán nem tette vonzóvá a befektetést ebbe a szektorba. Ezt csak erősítette a piacgazdaságra való áttérés okozta általános gazdasági sokk, ami elsősorban a belső fizetőképes keresletet vetette vissza. Ez a piacvesztés nagyobb hatású volt a külső piac átrendeződésénél.

Az a tény, hogy a magánosításnak nem volt tárgya a termőföld, ami igazán hosszú távú jól jövedelmező befektetést jelentett volna, tovább csökkentette a keresletet. Itt utalok a földelvonás ellentmondásosságára, ami mint kifejtettem egyik oldalról lehetővé tette az állami vagyon megőrzését, másik oldalról viszont jelentősen csökkentette az eladásra felkínált vagyon iránti keresletet és annak értékét.

Úgy ítélem meg azonban, hogy ez a veszteség lényegesen, nagyságrendekkel kisebb, mint a megmentett földvagyon értéke. Vitatható Csete (1998.) álláspontja, azaz, hogy a földeladás elmaradása nagymértékben járult volna hozzá az állami gazdaságok tönkremeneteléhez. Az ugyanis a főleg korábbi erőltetett fejlesztések, hitel és megnövekedett kamatterhei, a gazdasági helyzet általános romlása, a piacvesztés és az új helyzethez való alkalmazkodás - képtelenség miatt következett be.

Mutatja ezt az is, hogy nem ment tönkre minden gazdaság, sőt a kisebb részük (28) került felszámolás és végelszámolás alá.

Fontos megjegyezni, hogy az állami gazdasági utódszervezeteknek a földelvonás miatt nem kellett földhiánnyal szembe nézniük sem a privatizáció előtt, sem azután, hiszen az ÁVÜ biztosította az elvont földek bérelhetőségét az akkor piaci viszonyoknak megfelelő bérleti díjért. Ha mégis termőföld hiány keletkezett, annak nem a földelvonás, hanem a kárpótlás, illetve a dolgozói földkiadás az okozója.

A kárpótlás 360.000 ha, a dolgozói földkiadás 57 ezer ha termőföldet érintett. (Szilvássy 1994.) Az utódszervezetek föld-deficitjét növelte, hogy a volt állami gazdasági földet nem teljes mértékben kapták meg, arra a tulajdonos ÁVÜ főleg a decentralizált privatizáció keretében érintett más gazdálkodóval is köthetett bérleti szerződést. A bérleti lehetőség más nézőpontból pénzkímélő megoldásnak is felfogható, hiszen az eleve tőkehiányos befektetői körnek nem kellett a földet is megvásárolnia.

Az állami tulajdonú ÁPV Rt. kezelésében lévő termőföld (kb. 400.000 ha) jelenleg is bérleti szerződésekkel hasznosított, kb. 600 bérlő által, amelyben magánszemélyek éppen úgy megtalálhatók, mint tartós állami tulajdonú társaságok. (ezekről később).

Az állami gazdaságok privatizációjának néhány technikai kérdése

A privatizáció, ha vontatottan is, de beindult. A kereslet élénkítésére különböző konstrukciókat kínáltak a potenciális vevőknek, kiküszöbölendő a krónikus tőkehiányt.

A lehetséges fizetési technikák a következők voltak:

Vagyontárgy megvásárlásakor (decentralizált privatizáció):

 Készpénz,

 Részletfizetés,

 Reorganizációs hitel,

 Kivételes esetben, ha a kiíró vállalat adósságterhe lehetővé teszi:

o Kárpótlási jegy,

o E-hitel

Állami tulajdonú részvény értékesítésekor:

 Készpénz,

 Részletfizetés,

 E-hitel,

 Kárpótlási jegy,

 Privatizációs lízing,

 MRP (Munkavállalói Résztulajdonosi Program) (Szabó T. 1993.)

Ezen konstrukciók közül egyértelműen a fizetési könnyítést és a kereslet élénkítését szolgálták a készpénzen kívüli konstrukciók. Az E-hitel, mint hosszú lejáratú, kedvező kamatozású fizetési mód, banki hátteret feltételezett. El kell azonban mondani, hogy a kereskedelmi bankok nem szívesen kapcsolódtak be a folyamatba, aminek oka, részben a mezőgazdaság kedvezőtlen gazdasági pozíciója, részben pedig, hogy nem is voltak érdekeltek az ún. új üzemi struktúra kialakításában, sőt számukra kimondottan előnyösebb volt az előző, agy nagy egységgel való kapcsolattartás.

A kárpótlási jegy, mint fizetőeszköz megjelenése a tulajdonosváltásban a kárpótlási törvény "mellékhatása" az állam azon kötelezettségének beváltása, hogy megfelelő fedezetet, illetve vagyonkínálatot teremt az értékpapír vagyonra válthatósága érdekében. Ez a konstrukció a keresletet növelte, azonban az állami vagyon értékesítéséből befolyt bevételt csökkentette. A privatizációs lízing az állami gazdasági privatizációban nem kapott szerepet.

Fontos volt viszont az MRP, amelynek keretében -általában a menedzsment irányításával - a társaság munkavállalói kaptak lehetőséget kedvezményes fizetési konstrukcióval a tulajdonszerzésre. Sok esetben a menedzsment halogatása, érdekeinek fel nem ismerése miatt nem állt fel az MRP szervezet, ahol viszont a megfelelően szervezett és irányított munkavállalók szereztek tulajdont, a mára leszűrhető tapasztalatok szerint kiválóan, az előd állami gazdaságnál sokkal hatékonyabban működik a társaság.

A korlátozott érdeklődés ellenére volt példa külföldi tulajdonszerzésre is. (Szekszárd, Balatonnagyberek). Ezek a társaságok is zavartalanul és eredményesebben működnek a jogelődnél, de megjegyzendő, hogy szerződéses feltételeik szemérmetlenül kedvezőek. A külföldi tőke az elmúlt időszakban a másodlagos vásárlások során kezd erőteljesebb szerepet vállalni a szektorban.

A tartósan állami tulajdonban maradó agrártársaságok

A tartósan állami tulajdonban maradó agrártársaságok körének kialakulása

A privatizációs folyamat sajátos "terméke" az ún. tartós állami tulajdonú társaságok köre. A korábbiakban már szóltunk az állami gazdaságok további sorsáról folytatott vitákról, a különböző nézetek megjelenéséről. A szélsőségek közötti kompromisszumot, a tartósan állami tulajdonban maradó társasági kör kialakítása jelentette. A vagyonkezelő kiválasztotta azokat a volt állami gazdaságok utódtársaságait, amelyeknek részvényei többségét törvényi rendelkezések alapján állami tulajdonban tartják. A társasági kör meghatározása nagyon sok vitát kavart, érvek és ellenérvek csaptak össze, lobbyérdekeket próbáltak érvényesíteni az állami tulajdonban maradás, illetve a magánosítás oldalán egyaránt. Ennek eredményeképpen bekerültek olyan gazdaságok a körbe, melyekről eredetileg szó sem volt, és olyanok maradtak ki, melyeknek - ha az indoklás alapelveit szigorúan vesszük - ott lenne a helyük. A 126/1992.(VIII.28.) Korm. sz. rendelet 24 állami gazdaságot sorolt a vállalat-csoportba, melynek összetételét az 1995. évi XXXIX. Törvény (privatizációs Törvény) véglegesítette 28 agrártársaság meghatározásával. A törvény rendelkezik az állami tulajdon kötelező minimumáról is, ezt 2 esetben (Bábolna Rt., Martonseed Rt.) 50% + 1 szavazattal, a többi esetben 75 % mértékben szabályozza.

Időközben a Hortobágyi Halgazdasági Rt., a Környezetvédelmi Minisztérium tulajdoni körébe került, így jelenleg 27 társaság tartozik az ÁPV Rt.-hez.

A tartósan állami tulajdonú agrárgazdaságok jellemzői

A táblázatból látható, hogy az állami tulajdon részaránya 100 % alá csökkent. Ennek magyarázata, hogy 1998-ban az alaptőkén felüli vagyon terhére dolgozói részvénykibocsátás keretében hajtottak végre tőkeemelést. A részvények lejegyzése során a társaságok dolgozói 90 %-os fizetési kedvezményt kaptak. A tranzakcióra észszerű magyarázatot nagyon nehéz találni. A hivatalos verzió szerint az ügylet a dolgozók tulajdonosi tudatának erősítését, a munkahelyhez való kötődés erősítését szolgálta. Ez az indoklás erősen megkérdőjelezhető.

Az ilyen tőke összetételű és termelési volumenű vállalkozásokban, amelyek több száz, esetleg több ezer embert foglalkoztatnak, a dolgozók tömegeinél nincs jelentősége az érzelmi kötődésnek.

A szubjektív érzéseknek lehet szerepe egy-egy kis- vagy közepes vállalkozás életében, de semmi esetre sem milliárdos nagyvállalatnál, amelynek tulajdonosa az állam. A részvényopciónak vagy más kedvezményes konstrukciónak lehet jelentősége a menedzsment díjazásában, - az erre irányuló gyakorlat közismert - itt viszont nem ez történt, a részvényjegyzési lehetőség a teljes dolgozói körre kiterjedt. A részvénycsomagra a "Dolgozói részvény-kibocsátási szabályzat" rendelkezései vonatkoznak, mely szerint a részvényforgalom csak a dolgozói körben engedélyezett, illetve a munkavállaló munkaviszonyának megszűnése esetén - kereslet híján - a társaság vásárolhatja vissza a részvényeket, amelyek így "tárcába" kerülnek. Az ilyen részvényekből van lehetőség a szabályzat szerint a kiemelkedő teljesítményt nyújtó munkavállalók jutalmazására, erre azonban - eddig - nem került sor. A tárcába került részvényeket a társaságok egy részénél az ÁPV Rt. vásárolta vissza és törzsrészvénnyé alakította.

Felvetődhet ezek utan, hogy mi is lehetett a célja a dolgozói részvénykibocsátásnak? Erre csak egy logikus magyarázat kínálkozik, amit alátámaszt az ügylet időzítése is. A kibocsátás ugyanis 1998. első félévében történt, közvetlenül a választások előtt. Vélelmezhető, hogy a politikai szándékok nyertek így teret, és egy kvázi kampányfogás volt az egész, a dolgozók, mint szavazóbázis megnyerésére. A döntéshozók azt sem vették figyelembe, hogy a Privatizációs Törvény előzőekben idézett rendelkezései szerint a privatizálható 25 százalék tulajdoni hányad így 16-17 százalékra csökken. Ez óriási "baklövés", hiszen a a gazdasági társaságokat szabályozó törvény 25 százalékhoz igen jelentős kisebbségi jogokat, és lehetőségeket köt, amelyek kisebb tulajdoni hányadnál nincsenek meg. Ebből következően a privatizálható részvénycsomag értéktelen, hiszen osztalék a társaságok gazdálkodásából következően minimális, más pedig nem köthető az említett részvénypaketthez. Ez a tranzakció tehát úgy okozott kárt a vagyonkezelőnek, hogy semmilyen hozadéka nem lett.

Az állami gazdaságoknál már utaltunk rá, hogy területarányos eszköz-, illetve tőkelekötésük többszöröse volt az egyéb mezőgazdasági vállalkozásoknak, ez a megállapítás utódszerveire is fokozottan igaz. Ennek egyik oka, hogy - mint arra már szintén utaltam - a termőföld privatizáció következtében a területek és a kapacitások egyensúlya felborult a használt földterület csökkenése miatt, másrészt a vagyonkezelő tartós tulajdoni körbe sorolt társaságokba reorganizációs célzattal illetve fejlesztési, beruházási célú tőkejuttatásokkal jelentős pénzügyi befektetéseket eszközölt.

A tartós állami tulajdoni körű agrártársaságok létrehozását leginkább szakmai indokok alapján határozták el. Ezek között első helyen szerepeltek az agrárstratégiai megfontolások, azaz hogy a biológiai alapok (vetőmag-előállítás, tenyészállat, szaporítóanyag) állami kézben maradjanak.

Fontos szempont volt a hungaricumok megőrzése, a termelésfejlesztési feladatok ellátása, illetve a térségi integrációs szerep betöltése. Egy-egy társaság esetében konkrétumok is megfogalmazódtak, úgymint a Szerencsi mezőgazdasági Rt. esetében a térség egyetlen tiszta mezőgazdasági profilú nagyüzeme, vagy a Sárvári Mg. Rt. vonatkozásában a kisbéri félvér ménes megőrzésének szándéka. A lótenyésztés megőrzése, illetve ápolása több más esetben is a prioritások része volt.

Végül 27 volt állami gazdaságból alakult agrártársaság került tartós állami tulajdonba. Az Állami Vagyonügynökség portfoliójába tartozott 124 állami gazdaság közül a tartós állami tulajdonú társaságok létrehozásával egyidejűleg a többi értékesítése gyakorlatilag befejeződött, mint ahogy lezárult az élelmiszeripar magánosítása is. A privatizációs folyamat az Antall-kormány alatt indult, néhány nagy értékű vagyonelem, mint pl.: a növény-olajipar privatizációja ekkor zajlott, de az állami gazdaságok legnagyobb része a Horn-kormány alatt került magánkézbe. A 27 tartós állami tulajdonú társaságból 2000.-ben 12 gyakorlatilag saját tőkéjét elveszítő, rendkívül nehéz anyagi helyzetbe került társaság értékesítése történt meg. Az eldöntendő kérdés az volt, hogy az ÁPV.Rt. nagy összegű tőkeemelést hajtson-e végre ezekben a cégekben, vagy eladja őket. A megmaradt legértékesebb gazdaságokat a Medgyessy-kormány alatt szocialista üzleti körök részvételével privatizálták. Ebbe a körbe tartozott a Bólyi Mezőgazdasági Rt., a Mezőhegyesi Ménesbirtok, a Szerencsi Mezőgazdasági Rt., az Alcsiszigeti Mg. Rt., a Hódmezőgazda Rt., a Bácsalmási Mg. Rt. és a Komáromi Mezőgazdasági Rt. Mára a Bábolna Rt. felszámolása miatt gyakorlatilag a Tokaj Kereskedőház maradt a 27 tartós állami tulajdonú társaság közül. A hírek most a vezérigazgatói pályázatról szólnak és arról, hogy az új igazgató feladata a privatizáció előkészítése lesz. Ez még hiányzik a portfolióból ...