A katedrális méretű püspök

A Terror Háza múzeumban látható az az időszaki tárlat, amely a magyarság egyik legjelentősebb XX. századi személyiségének, Márton Áron gyulafehérvári püspöknek állít emléket. De miért is fontos az 1980-ban elhunyt püspök személye? Életútjának e kurta vázlata talán választ ad a kérdésre.

Dátum: 2003-04-11 10:05:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=9197
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 18:12:07.969703, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Márton Áron csíkszentdomokosi székely földművescsaládban látta meg a napvilágot 1896-ban. A világháborús harctereket megjárva 1920-ban iratkozott be a gyulafehérvári teológiára, és négy év múltán pappá szentelték. Gr. Majláth Gusztáv Károly római katolikus püspök hamar felfigyelt a kimagaslóan tehetséges lelkészre, ezért bizalmába fogadta, sőt 1931-es vatikáni útja során bemutatta XI. Pius pápának is. Negyven évnek kellett eltelnie, mire Márton Áron - immár püspökként - ismét kijuthatott Rómába.

Erdély-szerte akkor lett igazán ismert személyiség, amikor 1933 őszén György Lajos irodalomtörténésszel - már Kolozsváron - megindították az Erdélyi Iskola című folyóiratot. Ettől kezdve Erdély egyetlen magyar pedagógiai folyóiratának hasábjain egyre-másra jelentek meg azok az írásai, amelyekben mindenkit érdeklő, aktuális kérdésekben foglalt állást. Többször is élesen kritizálta a liberalizmust, a marxizmust, annak szélsőséges változatát, a bolsevizmust, valamint a fasizmust, és számos cikkében síkraszállt a szociális igazságosság megteremtése mellett.

A magyar közvélemény egyöntetű örömmel fogadta, hogy 1938-ban XI. Pius pápa őt nevezte ki gyulafehérvári püspökké, hiszen ekkorra már szinte mindenki az erdélyi magyarság egyik vezérférfiújának tekintette.

A második bécsi döntést követően - bár több tízezren menekültek hívei közül Magyarországra - Márton Áron nem hagyta el otthonát, mert nem akarta a "maradék nyájat" pásztor nélkül hagyni. A négy év alatt a püspök a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének számított. Emberi nagyságát jól mutatja, hogy nemcsak a dél-erdélyi magyarság tervszerű kifosztása, a magyar férfiak tömeges katonai munkatáborokba hurcolása ellen tiltakozott különböző román fórumokon, hanem - mint ma már köztudomású - az észak-erdélyi zsidóság elhurcolása miatt is felemelte szavát.

Negyvenötben a gyulafehérvári püspök vált az erdélyi magyarság hiteles vezetőjévé. Ugyan eleinte ő is támogatta a kommunista irányítás alatt álló Magyar Népi Szövetséget (MNSZ), de amikor - a Román Kommunista Párt és Groza miniszterelnök nyomására - az MNSZ vezetése 1945 novemberében olyan nyilatkozatot adott ki, melyben burkoltan ugyan, de a trianoni magyar-román határ visszaállítását támogatta, a püspök szembefordult a szövetséggel.

Úgy gondolta, hogy - ellensúlyozandó a nyilatkozat hatását - fel kell hívni a nagyhatalmak vezetőinek figyelmét arra, hogy a nyilatkozatban foglaltak nem az erdélyi magyarságnak, hanem csupán az MNSZ országos vezetésének véleményét tükrözik. Így született meg az a memorandum, melyben az aláírók (Márton Áron, Vásárhelyi János kolozsvári református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke, Lakatos István szociáldemokrata politikus, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnöke) felhívták a budapesti kormány figyelmét arra, hogy: "az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni..."

A püspök letartóztatásának és elítélésének egyik oka ez az akció volt. A másik azonban az, hogy következetesen védte egyháza függetlenségét, és nem hajolt meg a kommunista erőszak előtt. Ő ugyanis tisztában volt azzal, hogy a kommunista hatalom maga alá akarja gyűrni a még utolsó autonómnak mondható intézményt, a katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított rá, hogy előbb-utóbb letartóztatják - a pápa titkos utasításának megfelelően - több bizalmasát fölszentelte püspökké.

Ötvenegy nyarán a két évvel korábban letartóztatott püspököt - egy tipikus koncepciós perben - több társával (Korparich Edével, Lakatos Istvánnal, Szász Pállal, Kurkó Gyárfással, az MNSZ volt elnökével, Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal) együtt életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Bár a romániai római katolikus egyház legtekintélyesebb püspökét (és egyébként az összes katolikus egyházfőt) eltávolították az útból, a kommunista hatóságoknak mégsem sikerült megvalósítaniuk a tervüket, vagyis létrehozni egy Rómától független, kizárólag Bukaresttől függő "nemzeti egyházat". Hiába tartóztatták le sorban a titkos püspököket (ordináriusokat), és hozták létre az úgynevezett papi békemozgalmat, a lelkészek döntő része továbbra is hűséges maradt Márton Áronhoz és Rómához. Részben ennek köszönhető, hogy amikor 1955 februárjában - a politikai "olvadás" idején - Márton Áron püspököt szabadlábra helyezték, összeomlott mindaz, amit az egyházügyi hivatal és a pártszervek elértek a korábbi években.

Mivel a pártvezetés számára nyilvánvaló lett, hogy a püspök továbbra sem hajlandó "együttműködni" velük, és befolyása a katolikus tömegekre töretlen maradt, szabadulása után egy évvel házi fogságra ítélték. A kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet csupán 1967 októberében oldották fel.

Márton Áron egyházpolitikájának fő törekvése az volt, hogy egyháza függetlenségét, Rómához való hűségét minden körülmények közt megőrizze. Ezt - már amennyire egy vallásüldöző diktatúra körülményei lehetővé tették - lényegében sikerült megvalósítania.

A hetvenes évek második felében egészsége egyre romlott, végül hosszú szenvedések után 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében hunyt el. Több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: "katedrális méretű") személyiségétől vesznek végső búcsút.

Vincze Gábor - Heti Válasz