Rabul ejtett a Terror Háza

"Jó, hogy itt van ez a ház. És ha nincs is igazságtétel, egyszer mindenkinek el kell számolni a tetteivel. Egyszer biztosan..."

Dátum: 2002-03-08 11:39:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=697
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 17:20:16.851742, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Az özvegy

Nevezzük mondjuk Ilonának. Elmúlt hatvan. A férje rég halott. Őt már nem kaphatja vissza, mégsem a bosszú fűti:

- Csak megnevezni kellene a bűnösöket, ez lenne a legkevesebb, mégis rendre elmarad. Azért jöttem, hogy egy nevet megtaláljak. Hogy lássam a tettesek között azt az embert, aki a férjem haláláért felel. Ne gondolja, hogy csak puskával lehet ölni. Akik az én férjemet eltették az útból, más módszerrel dolgoztak.

- A férje is itt halt meg, ebben a házban?

- Nem. Ő rákban halt meg. Amit itt látni fogunk, az nem a régmúlt. Még a nyolcvanas években is működtek ezek a sötét erők. Ott vannak mindenütt, és kifinomult eszközeik vannak. Ilyen az öngyilkosságba hajszolás is, például.

- Ha így gondolja, hogyan tud felkelni minden nap és kimenni az utcára? Hogy lehet így élni?

- Élni kell. De megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér, aki megbánja, amit tett.

- Mivel lenne elégedett?

- Nem kellene sok, csak hogy nyilvánosságra kerüljön, ki mit követett el. De még ma is nagy a csönd. És a fiatalokat igyekeznek tájékozatlanságban hagyni, arra nevelni, hogy csak a saját dolgával törődjön, mit egyen, mit vegyen. Ezért nagyon jó, hogy itt ez a ház. Többé már nem lehet elmenni mellette. Mementó.

Állunk az utcán. A sor hosszú.

Apadhatatlanul.

Borzadva gondolok arra, hogy a körülöttem állóknak mind megvan a saját történetük. Történetek, amelyek talán elmondhatók, talán örökké titokban maradnak

Egy csapat fiatal érkezik.

A diák

- Megmondtuk, nem is jövünk Pestre, ha a tanár úr nem hoz el minket ide. Itt az egész osztály. Tizenhat évesek vagyunk. Nálunk sokan úgy gondolkodnak, hogy abból a régi világból elég volt. Azért jöttünk, mert érdekel minket, mi is történt a háború után.

- A tanár úr történelmet tanít? - kérdezem.

- Nem, ő az énektanár. Nagyon jó fej.

A hajós

Fiatal, huszonéves fiatalember érkezik. Olyan, akihez mindjárt bizalma van az embernek: tiszta tekintet, mosolygós, nyílt arc. Vajon, mi az ő története? Őt mi hozta ide?

- Az én generációm hazugságokat tanult az iskolában a történelemről. Azért jöttem fel Budapestre, mert látni akartam ezt a saját szememmel. Még nem tudom, kire szavazzak - mondja - Nehéz eligazodni, ha az ember csak az újságból, meg a tévéből tájékozódik. Annyi mindent hall az ember. Itt van ez a ház is. Jó, hogy megcsinálták, de másfelől az is igaz, hogy jól jön a kampánynak.

- Akkor miért nem épített az MSZP ilyet? Átnevezni bezzeg volna kedvük... Megbékélés Háza, ugyan már! Miért nem mindjárt a Boldogság Háza? - szólal meg előttem egy férfi.

A hangjában nincs harag: csendes, de határozott.

Szinte észrevétlenül csatlakozott hozzánk. Eddig hallgatott.

Az építész

- Megkérdezhetem, miért jött el ide? - fordulok hozzá.

- És én megkérdezhetem, hogy miért kérdezget itt mindenkit? - mosolyodik el.

- Újságíró vagyok - mondom.

- Az én történetem hosszú.

- Nem baj, van időnk - már vagy egy órája állunk a sorban csípős tavaszi hidegben az utcán - mondja csak.

- Építész vagyok, a nagyapám is az volt - kezdi - Horthy magas rangú tisztje volt, repülőtereket tervezett. A ruszkik századosi rangban átvették, mert szükségük volt a szakemberre. Egy nap váratlanul idehozták, az Andrássy út 60-ba. Amikor félholtra verték, a lábánál fogva felakasztották, akkor esett ki a ruhájából a földre a parancs, hogy másnap a repülőtér díszavatásán részt kell vennie. Gyorsan átküldtek az Operába a sminkesért. Ő hozta olyan állapotba nagyapám arcát, hogy másnap megjelenhessen az ünnepélyes átadáson.

- Hogy úszták meg Recsket? - kérdezi mellettem Ilona - az ilyeneknek szinte kijárt Recsk.

- Nem úsztuk meg. Kitelepítették az egész családot. A hölgynek igaza van. Nem a régmúlt, aminek odabenn emléket állítottak. Később is mindenkinek bűnhődnie kellett, aki nem állt be a sorba. Amikor a nyolcvanas években részt vettem egy március 15-én, nem kaptam állást sehol. Megmondták, építészként nem is fogok. Ma tanítok, de a főnököm ma is ugyanaz az ember, aki annak idején élet-halál ura volt.

Mi következünk.

A kapu kitárul, és mi belépünk.

Ilona, a hajós és én elhatározzuk, hogy együtt járjuk végig a házat. Átmegyünk a jegykezelő automatán: mágneskártya, biztonsági őrök, kétségkívül rend van idebenn - suhan át rajtam - akárcsak annak idején...

Nyitány

Hatalmas orosz tank áll az előtérben, körötte a falakon az áldozatok százainak képe - név nélkül.

- Nem értem, hol a nevük? - kérdezi Ilona - az arcuk is alig felismerhető. Miért?

Megdöbbentő a látvány: együtt a két, világot megkísértő jelkép, két földi paradicsomot ígérő rendszer, ami égő pokollá változtatta a huszadik századot. Küzdelemmé, amelyben a hitvány könnyedén maradt felül.

Mert nem volt lelkiismerete.

Járjuk a termeket.

Tanúk

És megint a történetek. A megelevenedő falak beszélni kezdenek.

Történetek, amelyeket sokáig senki sem mert elbeszélni, könnyek, amelyeket senki nem ejthetett, sebek, amelyek nem gyógyulnak be talán soha.

Dokumentumok. Kézzel írt röplapok a szovjet megszállás ellen. Az ellenállás vezetőit szinte kivétel nélkül kivégezték. Aztán az egyházi áldozatok, papok, lelkészek, laikusok. A teljesség igénye nélkül - csupán néhány, az ismertebbek közül.

És mindenütt tárgyak, helyek, kellékek.

Az egyik teremben belebotlunk az egyik történész munkatársba. Kiszely Gábor elmondja, hogy a munka még folytatódik, sok dokumentum még feldolgozásra vár, sokat annak idején megsemmisítettek azok, akiket hátrányosan érinthettek volna.

Pokolra szállás

A lift lassan indul velünk a mélybe. Pokolra szállás - villan át rajtam egy pillanatra.

A félsötétben a lift falán egy arc jelenik meg a vetítőn:

"Az én dolgom volt a kivégzőhely takarítása" - kezdi lassan, szenvtelenül, részletesen elsorolva, hogyan és mint kellett a kivégzést végrehajtani. Figyelem az arcát: nem viseli meg az emlékezés. Úgy tesz, mintha teljesen semleges ügymenetet mondana el, indulat és érzelem nélkül. Nincs gonoszság, nincs kegyetlenség az arcán. Nincs semmi a hangjában. Könnyen jönnek a szavak. Ha találkoznék vele fényes nappal, lehet, helyet adnék a buszon, hiszen idős ember.

Nincs a homlokára írva: én is benne voltam.

A pincék

És megnyílik a pokol, amit az egyik ember épített a másiknak.

A sötétség cselekedeteire.

A szeretetnél csak a gyűlölet találékonyabb: kínzóeszközök, helyek, kellékek, módszerek.

Szomszédok

Bejutunk a tettesek falához. Nevek arcokkal. Arcok, mosolygósak, szigorúak, hivatalosak, egyenruhásak, és - jelezvén a megnevezetleneket - néhány üres képkeret.

- Itt a szomszédunk, nézd, apa! - mutat egy képre a fiú.

- Tudták róla? - kérdezem.

- Mindig tudtuk, hogy vaj van a fején. Már halott. A felesége ma is a szomszédunk. Túlléptek rajta, ők "megbocsátottak maguknak"...

Ilona nem találja azt a bizonyos nevet. Kétszer is végignézi, újra és újra, alaposan. Mi körülállók segítünk neki - inkább miatta, mint azért, hogy megtaláljuk.

Végül rábökök egy üresen hagyott keretre.

- Ez lesz az, azt hiszem - mondom halkan.

- Igen. Gondoltam. Ő ma is él. És jól él. Olyan beosztásban, amilyenről a magamfajta álmodni sem mer. Tudja, olyan ez, mintha kaptam volna egy nagy, szépen csomagolt ajándékot - aztán, amikor kibontom, nincs benne semmi. De azért jó, hogy itt van ez a ház. És ha nincs is igazságtétel, egyszer mindenkinek el kell számolni a tetteivel. Egyszer biztosan.

(vj)

A Terror Háza múzeumot Orbán Viktor miniszterelnök támogatásával építették.

e-mail: [email protected]