Néppárti kérdések

Tizenhárom évvel a rendszerváltozás után meg kell ismételni az alapvető vitákat: mit jelent a mai Magyarországon konzervatívnak lenni? Lehet-e az egész jobboldal számára elfogadható, érdemi válaszokat megfogalmazni? Pokorni Zoltán, a néppárttá váló Fidesz alelnökjelöltje úgy véli, nem úszhatjuk meg a tisztázó beszélgetéseket.

Dátum: 2003-04-28 20:06:00, eredeti URL: http://archiv.fidesz.hu/index.php?Cikk=9807
KCMDB-be feltöltve: 2024-05-04 18:15:17.544184, Feltöltő: fidesz_hu_scraper_v2

Amikor tavaly június 3-án lemondott tisztségéről, sokan azt hitték, ha visszatér, szakpolitikusként tér vissza. Mi változott azóta, hogy ismét a Fidesz, a megújuló párt, illetve szövetség leendő vezetői között látjuk? Mi változott személyes sorsában, mi a Fideszben, mi a közéletben?

Tavaly nyári lemondásomat követően nem azon gondolkoztam, hogy hogyan térjek vissza, hanem azon, hogy mihez is kezdjek. Voltak olyan hetek, hosszú hetek, amikor azt fontolgattam, hogy egészen másba kellene fognom. Újból tanítani, végleg szakítani a napi pártpolitikával. Nem kívánom senkinek ezeket a dilemmákat. Nem jó dolog azon gondolkozni, hogy mit kezdjen az ember az életével.

Hány évesen gondolkodott erről?

Tavaly, negyvenévesen kezdtem töprengeni arról, hogy a család, a gyerekeim mellett - akik a legfontosabbak - mi fontosabb, mint amit eddig csináltam, a tanításon kívül. Bevallom, hogy nem találtam olyan teendőt, ami különösebben csábított volna. Engem mindig az oktatás, a saját szakmám ügye érdekelt. Aztán szeptembertől, a parlament indulásától valóban szakpolitikusként tevékenykedtem. A napi küzdelmekből kikerülve ez arra mindenképpen jó volt, hogy egy kicsit messzebbről vagy kicsit kívülről nézzem a saját munkámat, meg az általam korábban irányított frakció vagy párt munkáját.

Mire jutott?

A mindössze 0,8 százalékos vereség akár arra is csábíthatna, hogy ne keressünk mélyebb okokat, és azt mondjuk, hát ez csak a véletlenen múlott. Egyébként lehet, hogy így is van. Mégis arra jutottam, hogy vannak mélyebb okai annak, hogy egy ilyen, politikai szempontból példásan végigvitt négy év után nem tudtunk győzni. És ha egy mondatban kell összefoglalnom a vereség okát, akkor azt mondom, hogy a Fidesz működését, napi rutinját tekintve még mindig túl sokat őriz a kispárti jellegéből, noha most már második alkalommal több mint kétmillió ember ajándékozta meg a bizalmával. Ehhez a bizalomhoz belsőleg is, szervezetileg is, a munkában részt vevő emberek tekintetében is föl kell nőni, hogy meg tudjuk szolgálni.

Az MSZP parlamentben is folytatódó kampánya mintha megbénította volna a pártot.

Az MSZP nem elégedett meg azzal, hogy a Fideszt a választásokon legyőzze. Úgy vélte, a régi hadviselés szabályai szerint addig kell üldöznie, amíg össze nem roppan. Az elmúlt egy esztendő ennek az üldözéses versenynek a jegyében telt, s jól látható, hogy még tart a küzdelem. Ez az időszak élesen rávilágított a Fidesz szervezeti gyengeségére. Aztán az őszi önkormányzati választások után majd' mindenki előtt nyilvánvaló lett, hogy jelentős változtatásra van szükség. Amit nyáron a kényszerű, de önként vállalt visszavonulásom során megéreztem, az racionálisabb megfontolásként megjelent a párt testületeiben, vezetői személyiségeinek elképzeléseiben. És egyet tudtam érteni azzal, hogy tizenöt év után szükség van a Fidesz átszervezésére, megújulására, ha úgy tetszik, újbóli megalakítására.

Abban az illúzióban ringatta magát a Fidesz és több párt is, hogy elég, ha a médiában jelen vannak. Most, hogy igencsak nehéz a médiajelenlétet biztosítaniuk, felülvizsgálták elképzeléseiket?

Sosem akartunk médiapárt lenni, csak Torgyán József látott így bennünket. Ami 1990-ben talán még igaz volt, mára nem az. A Fidesz 1998 és 2002 között a jobboldal legszervezettebb, legnagyobb politikai tapasztalattal, technikai tudással rendelkező pártja lett. Persze a rendszerváltó pártok közül egyetlenegy sem tudott olyan súlyra, szervezettségre szert tenni, mint az MSZP negyven év alatt. Bár tudom, hogy az MSZP csak jogutód, és nem azonos az egykori állampárttal, lényegesen átalakult, modernizálódott, de mégis...

Mennyi a Fidesz átalakulásában a kényszer, és mennyi az elvi megfontolás? Kényszer abban az értelemben, hogy a jelenlegi sajtóviszonyok nem kedveznek a pártnak.

Nagyon sokan elmondták már, hogy egy olyan közepesen szervezett párt, amely pusztán a sajtó nyilvánosságán keresztül közvetíti megfontolásait, programjait, elképzeléseit a való élet problémáiról, illetve megoldásairól, ki van szolgáltatva a sajtónak. Nekünk most ki kell építenünk belső kommunikációnkat, belső hálózatunkat, hogy ne pusztán az újságokon, a televíziókon keresztül közvetítsük elgondolásainkat. Ez persze nem tudja ellensúlyozni a sajtóviszonyokat, de jó irányban, jó értelemben ki tudja egészíteni.

Ami talán ennél is izgalmasabb: mit fognak kommunikálni?

A választások utáni hónapokban számomra nyilvánvalóvá vált, hogy újra és újra föl kell tenni az alapkérdéseket: kik vagyunk, mit akarunk, miért csináljuk mindazt, amit csinálunk. Erre saját élethelyzetem rákényszerített, de azt gondolom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész politikai oldalnak újra föl kell tennie ezeket a kérdéseket. A párt a hatalomgyakorlás eszköze, képviselőket, polgármestereket, országgyűlési képviselőket állít, de ennél többre van szükség. Ha a Fidesz működése pusztán arra korlátozódik, hogy ezt az eszközt működtesse, akkor jelentős kockázatot vállal. Tizenöt évvel ezelőtt a rendszerváltozás szellemi és társadalmi impulzusai határozták meg, hogy milyen irányban menjünk. Ezek az impulzusok még ma is élnek, de már meggyengültek. Ha nincs olyan szellemi közeg, amelyben a konzervatív, jobboldali értelmiség újra és újra szembesíti a politikusokat ezekkel az alapkérdésekkel, akkor a jobboldali pártok elsorvadhatnak. A választási vereség után újra tisztáznunk kell: mit tartunk az elkövetkező évek, évtizedek meghatározó feladatainak, problémáinak Magyarország szempontjából. Mit tekintünk a nemzeti közösség meghatározó értékeinek? Melyek a magyar kultúra, a történeti hagyomány még ma is elevenen ható elemei, amelyek szolgálni tudják a XXI. század magyarjait? Könnyű azt válaszolni, hogy ezt az oldalt a nemzeti elkötelezettség, a tradíciókhoz való tiszteletteljes viszony köti össze. Tisztázni kell, mi az, ami ebből a hagyományból már csak pusztán múzeumi tárgy, és mi az, ami még szolgálni tudja a ma élő embereket, mai gondjaik jobb megoldását. A millenniumi ünnepségsorozatok már megfogalmazták vagy fölvetették ezeket a kérdéseket, de ilyen élesen a választási vereség után szembesültünk velük. Melyek azok a társadalmi csoportok, amelyeknek a fölemelése, helyzetbe hozatala, támogatása ebből az értékrendből fakad? Melyek azok a kockázatok, veszélyek, amiket el kell kerülnünk. Ez nem egy-egy szak- vagy ágazati politika kérdése.

Egykoron a Fideszt pragmatikussága miatt értékelték. Nem félnek, hogy az ideológiai viták népszerűségvesztéssel járnak?

A magyar közélet tényleg betegesen irtózik az elvi, ideológiai kérdésektől, de a tisztázó vitákat nem takaríthatjuk meg. Mit jelent ma konzervatívnak lenni? Lánczi András Konzervatív kiáltvány című írásában arra int, hogy nagyon fontos szellemi, értelmiségi munkára van szükség, hogy a politikai helyzetet és az értékrendet összeillesszük. Hiszen arra a kérdésre, hogy kiknek áll érdekükben Magyarországon konzervatív helyzetet elfoglalniuk, a válasz az: azoknak a nagyrészt baloldali politikusoknak, akik az elmúlt negyven év során a gazdaság, a sajtó, az ideológiatermelés meghatározó pozícióit kézben tartották. Ők nyugodtan széttárhatják a karjukat, mondván: minek itt békétlenkedni, miért nem értünk egyet? És álszent, népfrontos mozdulattal egységet hirdetnek ott, ahol valójában nincs egység. Ez a konzervatív paradoxon egyik oldala. A másik: olyan, értékrendjüket, habitusukat, világlátásukat tekintve konzervatív politikai szereplők kényszerültek rá a szocializmus összeomlása után a kialakult helyzet radikális megváltoztatására, akiket egyébként erre semmi nem tesz alkalmassá. Mert a konzervativizmusnak éppen az a lényege, hogy értéknek tekinti a hagyományokat, respektálja a valóságot, a nyugodt és szerves átalakulást, szemben a totális, radikális, politikai mozgásokkal. Antall József híres mondata: "Tetszettek volna forradalmat csinálni", pontosan kifejezi ezt. Talán azért is sikerült így felében-harmadában a magyar rendszerváltozás, mert olyan habitusú, olyan értékrendű embereknek kellett a rendszerváltó szerepet vállalniuk, akik nem hittek a társadalmi utópia érdekében elfogadtatható radikális politikának. Arra a kérdésre, hogy mi a magyar konzervativizmus, nincs a gyakorlatban bevált válasz. A megválaszolással még adós a magyar értelmiség, és nagyon tudatos szellemi, elvi, ideológiai munkára van szükség, hogy megszülessen a felelet.

A jobboldali közmegegyezés?

Közmegegyezés, ha tetszik, szellemi iránytű, ami nélkül nagyon nehéz összefogni a széles jobboldali tábort. Összefogás csak akkor lehetséges, ha alapvető kérdésekre nagyjából közös válaszok születnek, és a jobboldal meghatározó szereplőiben és híveiben működik egy szellemi iránytű, ami kijelöli, hogy milyen válaszokat adunk a naponta előkerülő felvetésekre és problémákra. A néppárt vagy a pártunió, a polgári szövetség fontos kérdések, de a jövő nem pusztán szervezeti és intézményi kérdés, legalább ennyire az értékrendet tisztázó értelmiségi kérdés is. Mert nincs az a tökéletes alapszabály, szervezeti struktúra, jogászok által megálmodott paragrafussor, ami ügyeinket rendezhetné, ha nem világos arra az egyszerű kérdésre a válasz: kik vagyunk mi, és mi köt minket össze.

A Fidesz vagy a későbbi polgári szövetség abban az esetben nyerhet választást, jósolják sokan, ha a jobboldalt le tudja fedni.

Ez az egyik legizgalmasabb belpolitikai kérdés. A választások jól mutatták, hogy az összefogás mennyire fontos. A kis pártok fájdalmasan hiányzó szavazatokat vittek el, és juttatták győzelemhez az egységesebben eszmevezérelt baloldalt. Persze van alapja annak a megközelítésnek is, amit Dávid Ibolya, az MDF elnöke vall. Szerinte a két nagy párt közül az nyer, amelyiknek van koalíciós partnere a kormányalakításhoz. A harmadik párt léte vagy nem léte dönti el, hogy végül ki alakít kormányt. 2002-ben az SZDSZ volt a harmadik párt, Dávid Ibolya azt a célt tűzte maga elé, hogy 2006-ban az MDF legyen ebben a pozícióban.

Miért is ne?

Abban az esetben igazolható ez a törekvés, ha a párt át tudja lépni az ötszázalékos küszöböt. És még ekkor is megvan a veszélye vagy kockázata annak, hogy nem az együttműködés, az egymást kiegészítő, támogató politikai partneri viszony lesz a meghatározó. Az elmúlt tíz hónap arra hívja fel a figyelmet, hogy az MDF-et nemegyszer eszközként használja a baloldal a Fidesz lejáratására, a szélsőjobb felé szorítására.

Olykor az embernek az az érzése, hogy a Fidesz túlontúl sok energiát fordít az MDF kicsinyes bosszantására. Nem lenne okosabb megegyezni?

Pártelnökségem idejéből csak jó tapasztalatom van. Dávid Ibolyával nagyon jól tudtam együtt dolgozni, az MDF pedig korrekt partner volt végig a kampány során. Tehát egy rossz szavam se lehet. Az elmúlt esztendő ugyanakkor azt mutatta, hogy az MDF önálló manőverezésre törekszik, igyekszik az ebben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználni, és nincs tekintettel arra, hogy mindeközben afféle mintagyerekként eszköznek használják a Fidesszel szembeni akcióikhoz a szocialisták. Nem vagyunk mi sem hibátlanok, de a Fideszen belül meghatározó az a vélemény, hogy az MDF stratégiai partner, s nem versengeni, hanem együttműködni kell vele. És ki kell várnunk azt az időt, amikor az MDF számára egyértelmű lesz a helyzet, hogy képes-e öt százalék fölötti pártként önálló megmérettetés után szolgálni a polgári oldalt, vagy pedig újból választási szövetséget kell alkotnunk, mint 2002-ben. A lehető legnagyobb tartózkodással és türelemmel kell kivárnunk ezt a helyzetet.

Vajon miért esett önre és Schmitt Pálra a választás, amikor a Fidesz vezetői a polgári szövetség meghatározó embereit keresték?

Politikai stílusunkban, habitusunkban alkalmasak vagyunk arra, hogy együttműködjünk és csapatban dolgozzunk. Ugyanakkor jól ki tudjuk egészíteni egymást.

Egyes politológusok úgy vélik, hogy a Fidesz átalakítása kizárólag a centralizációt szolgálja. Féltik a párt belső demokráciáját.

Köszönjük a megtisztelő figyelmet, jólesik, ha aggódva követik a Fidesz belső demokráciájának alakulását. Olyan szövetség létrehozása a célunk, amely nemcsak pártként működik, nemcsak az a dolga, hogy a helyi önkormányzatokban, illetve parlamenti munkában politikai döntéseket hozzon, hanem a felálló tagozatokon keresztül a választók szélesebb tömegeinek véleményét megvitassa. A Fidesz a korábbinál sokkal szerteágazóbb, sokszínűbb lesz. Ahhoz, hogy a számos új feladat mellett a klasszikus pártfeladatokat zökkenőmentesen ellássa, világosabbá és egyértelműbbé kell tenni a döntési jogköröket.

Tehát a döntési mechanizmusok racionálisan áttekinthetők lesznek, ugyanakkor maga a tevékenység szerteágazóbb?

Így van. Vélhetően a Fidesz a belső köreiben, de a nagy nyilvánosság előtt is megjelennek majd olyan viták, amelyek eddig nem voltak jellemzők a pártra. Nagy kérdés, hogy hagyja-e nekünk a sajtó, hogy ezeket a vitákat értelmes párbeszéddel végigvigyük, és megtaláljuk a lehető legjobb válaszokat, vagy pedig egyből tragikus megosztottságról, komoly belső konfliktusokról olvashatunk az újságokban. Fontos kérdés ez, mert egy ilyen szövetségen, egy ilyen nagy párton belül természetes, hogy önálló véleményű, arculatú, akaratú csoportok, tagozatok jönnek létre, és ezeknek a nyílt vitáiban, esetleg ütközésein keresztül formálódik meg a közös álláspont. Hagynak-e nekünk annyi nyugalmat és teret a médiumok, hogy ezeket végig tudjuk vinni? Van ennek politikai kockázata, de úgy vélem, érdemes belevágni.

Osztovits Ágnes interjúja a Heti Válasz 2003. április 25-i számában